Narratív művészet

Narratív művészet: mit értünk ezen pontosan?

Pontosítani szeretnék, a kiállítás címe nem magyarul van, hanem angolul, Art Narrative, amely utal arra a Franciaországban a 70-es évek második felében megjelent irányzatra, amelyről Magyarországon nagyon kevés szó esett, és engem érdekel. A 70-es évek második felében ennek Magyarországon is voltak párhuzamai. Ez egy olyan téma lenne, amit érdemes lenne továbbgondolni, de végül nem lett igazából feldolgozva. Tehát ez volt az egyik kiindulópont, egyfajta kontinuitást keresni a 70-es évek képzőművészeti fotómunkái és a kortárs képzőművészeti fotómunkák között.
A másik kiindulópont az maga a narratív kép, amely engem nagyon izgat és a kortárs képzőművészetben jelen van. Ennek alapján válogattam a munkákat. Végül is csak 90-es évekbeli anyagot ölel fel a kiállítás.

Miért nem kerültek be 70-es évekbeli művek? Eltűntek, vagy megsemmisültek, vagy egyszerűen nem illenek bele a 90-es években készült anyag által kínált kontextusba?

Ez egy nagyon bonyolult probléma, és ezt egy ilyen jellegű kiállítás nem tudja felvállalni, hiszen komolyabb kutatás kell, hogy megelőzze. Ennek a feltételei egyelőre nem adottak, mert a 70-es évek képzőművészete mind a mai napig a legkevésbé feldolgozott terület, másrészt a munkák valóban eltűntek, megsemmisültek vagy külföldre kerültek, a dokumentációjuk sincs összegyűjtve, tehát ez egy hosszabb folyamatnak lehet csak a végterméke. Akkor majd tényleg kapunk egy olyan nyersanyagot, amiből megállapítható, hogy valóban mennyire lehet összehozni, illetve együtt gondolkodni a kortárs és az elmúlt évtizedek képzőművészeti fotóival kapcsolatban, mennyire lehet egyfajta folytonosságot feltételezni, illetve ez milyen problémákat vet fel. Merthogy ez nem történt meg. Végül is mindössze egy képtípus lett a témán belül kiválasztva, a narratíva, ez a bizonyos megrendezett szituáció…

Milyen típusú narratív képek ismertek a mezőnyből?

Hogy a narratív kép micsoda? Hát ez egy nagyon-nagyon tág kategória, inkább a koncepcióból lenne jó kiindulni…

Induljunk ki akkor abból…

Alapvetően ez a filmstill jellegű megrendezett fotó, ami nem annyira direkten narratív, hogy mondjuk egy szöveg is kapcsolódik hozzá, hanem egy olyan játékteret ad a befogadónak, ami arra inspirálja, hogy egy történetet képzeljen mellé, tehát egy kicsit játékosabb és titokzatosabb… és akkor ezen belül egy eléggé tág intervallumban mozog a kiállítás, például ott van a Nemes Csabának a munkája, mely szintén narratív, de nem ilyen értelemben…

…az egy költői video…

…eleve ez egy videomunka, aminek az a címe, hogy Essere, ugyanúgy, mint a bemutatott installációnak, ami egy végtelenül finom, érzéki hangulatnak a vetülete, és azért választottam be a kiállításba, mert itt is narratíváról van szó, igaz, másfajta narratíváról, mint a többi kép esetében. Itt teljesen az én önkényem érvényesült, nekem nagyon tetszik ez a munka és ezért választottam be.

Mit jelent ez az önkény? Nem illene bele a kiállításba?

Ha ennyire szorosan értelmezzük a narratív képet, ahogy az imént vázoltam, akkor tulajdonképpen nem illene bele. De ebben az esetben szerintem kivételt lehet tenni, mert egy jó munkáról van szó, és Magyarországon még nem mutatták be sehol.

Komoróczky Tamástól egy kép került be a válogatásba egy nagyobb sorozatból…

Ez egy régebbi munka, amit már ismertem és amit a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet végül megvásárolt. Ez is egy olyan kép, ami először itt látható a Knoll Galériában.

Fontos volt tehát, hogy olyan művek kerüljenek ide, amik még nem voltak láthatók, illletve még forgalmazhatók, hiszen egy kereskedelmi galéria mutatja be az anyagot…

Igen, és Tamásnak ez a munkája, amit végül is kiválasztottam, abszolút illik a koncepcióhoz. A többi, amiről nem tudom, hogy érdemes-e beszélni, merthogy nem láthatók, egy videomunkája néhány tetszőlegesen kiválasztott kockájának komjuterprint változata, amely nem volt igazából annyira meggyőző, hogy bekerüljön egy ilyen anyagba…

Németh Hajnalnak fotói vannak print változatban a kiállításon. Úgy gondolom, érdemes különbséget tenni a fotó és a print között, illetve ez hogyan befolyásolja az értékét, árát, vagy percepcióját…

Hát fel lehet ezt fogni divatjelenségnek is. Azt tudni lehet, hogy azok az emberek, akik fotót gyűjtenek, nem szeretik a kasírozott formát, mert az roncsolja a fotópapírt, ezért ha arra várunk, hogy egy gyűjtő gyűjteményébe kerüljenek, akkor nem szerencsés ezt a formátumot választani. Ugyanakkor néha indokoltnak tartom, hogy printet állít ki egy képzőművész, egyszerűen csak a másfajta vizuális hatás érdekében, amely így elfogadható. A Hajni esetében, hát, ő ezt választotta, és ez egy jó munka… itt is fontos, hogy ezt Magyarországon még állította ki, bár ez egy korai sorozata…

A meghívón található bevezető szöveg szerint a kiállítás a művészek pozíciójának meghatározására tesz kísérletet.

Igen, ez burkolt kritikai hang, azzal kapcsolatban, hogy a narratíva mint elem, milyen szempontok szerint lesz felhasználva egy képzőművész kezében, hogy adottnak veszi-e azokat a narratívákat, amelyeket a környezet produkál, tehát a kulturális kontextus ad. Vagy egy kicsit analitikusabban áll hozzá a dolgokhoz, és nem csupán átveszi, hanem újragondolja és a gondolkodó ember integritását megőrizve egy svédcsavarral megspékelve állítja ki. Ezt értettem pozíción, tehát hogy a művész része marad-e annak a vizuális nyelvnek, amiben létezik, vagy elgondolkozik azon, hogy ez is csak egy adott eszköztár, és mint ilyen egy hatalmi status quo-nak a vetülete, vagy pedig kialakítja a sajátját, vagy úgy, hogy kisajátít, vagy úgy, hogy egy újfajta nyelvet teremt. Ez egy kérdés, amin el lehet gondolkodni általában, hogy a művészeknek milyen a hozzáállásuk a vizuális kultúrához.

Amit mondasz, az kritikus és reflektív viszonyt feltételez a kultúrához. A narratíva azonban elég ritka jelenség a képzőművészetben, szokatlan a nézőknek, ugyanakkor megjelenése éppen a kritikus viszonyulás ellenében dolgozik. Ha viszont saját nyelven előadott történetekről beszélünk, mennyiben érvényesül ez a sajátos nyelv? Mert talán Komoróczky munkája az egyetlen, amelyik a köznapi kultúrában, a médiumokban szokásos nyelvet használja.

Például az a vizuális toposz, amit a Gerhes használ, mindenkinek a 40-es 50-es években készült hollywoodi sci-fi filmeket juttatja eszébe, mikor meglátja ezt a kütyüt, ezt az ufo-szerű dolgot. Olyan vizuális referenciáink vannak, amelyeket már észre sem veszünk. Ránézek, és már működnek, tudom, hogy az egy ufo, es kész, meg van fejtve a kép: éppen erre a háttértudásra játszik rá, amelyet az ember, onnan kezdve, hogy tévét néz vagy moziba jár, elsajátít, teljesen függetlenül attól, hogy akarja-e vagy sem, egyszerűen az életünk részét képezi. Hajnalka munkájában a szociális kontextus erősebb…

Mit jelent a szociális kontextus?

Ennek a munkának az értelmezése nagyban függ attól, hogy a szerző későbbi műveit ismerjük-e vagy sem. Szerintem ez a munka kicsit eltér azoktól, ami felé a Hajni elindult, de én ezt egy nagyon érdekes korai munkának tartom… a szociális kontextus az egyszerűen azokból az elemekből adódik, amiket felhasznál… Ugye beöltözik, nővérnek. Hátteret, kellékeket használ, mint ez a diszkontos zacskó, meg ilyenek… tehát az elemekből olyan információk állnak a rendelkezésünkre, amiből mi egy élethelyzetet, egy sztorit ki tudunk alakítani…

Menjünk akkor sorban, például Nemes Csabát hová sorolnánk, milyen típusú történet ez?

Hát a klasszikus mozi, az hogy például hogyan képzeljük el Rómát, sztereotípiák ugranak be egyfelől, másfelől a festőnek a jelenléte, aki nagyon érzékeny, nemcsak a színekre, a hangokra, mert azt hozzá kell tennem, hogy én láttam a filmet is, tehát számomra egy kicsit összemosódik a két dolog, tehát benne van a festő, és benne van az ember maga, mert annyira érzéki..annyira más, mint amit tőle megszokhattunk; ha csak arra a műre gondolunk, ami tőle a Ludwig Múzeumban látható, az a templomtornyos, az sokkal szárazabb, konceptesebb, agyalósabb dolog, ez viszont sokkal inkább a vizualitásra épülő munka, és ha lehet ilyen kategóriát használni, hogy szép, márpedig jó lenne, ha lehetne, akkor abszolút áll rá…

Sugár János…

Hát a János munkája egy nagyon komplex, elgondolkodtató darab, mondjuk a narratíva mint elem egyértelműen az a fotó maga, ami a munka közepén van elhelyezve, és ami egy filmstill, tehát látszik rajta, hogy egy film beállított jelenetét ábrázolja, sőt erre rá is játszik. Egy filmstill-szerű akar lenni, tehát nemcsak az, hanem sugallni is akarja, hogy az. A dolog folytatása egy valóságos film, aminek egy részletét választotta ki, gondolom, nem véletlenül, sőt nem is egy, hanem két részletét, mert ugyanannak a jelenetnek a hátsó része is egy kisebb képen megjelenik a kompozíció alján… úgyhogy ez egy nagyon komplex dolog, a narratívát annyiban érinti, hogy használja, de amilyen formában végül is ki lett állítva, az egy sokkal komplexebb megközelítés… Az mondjuk egy műhelytitok, hogy először a János csak magát a fotót akarta egy paszpartuban kiállítani, és utána jött csak ez a variáció…

…ez egy utcai plakát részlete…egy keresztrejtvényruhás hölgy…

…hát a János agyát ismerve inkább egy régebbi dolog, de hát ezt tőle kell megkérdezni…

Tehát ha végiggondoljuk, akkor itt két olyan mű van, amely filmet fagyaszt állóképpé, van néhány megrendezett esemény, ez lenne a teljes narratív spektrum?

Nem, egy galériának nem az a feladata, hogy egy gyűjteményes jellegű kiállítást csináljon. Mi egy kereskedelmi galéria vagyunk, elsődleges célunk, hogy a kereskedelembe bevigyünk kortárs művészeti alkotásokat, másrészt ez egy kis tér, tehát ami van, azzal kell gazdálkodni. Hozzá kell tenni, hogy a kiállítás utazni fog Bécsbe és Frankfurtba, ebben már Szabó Dezső Zenit Galériában bemutatott, Tetthely című sorozata is helyett kapott, csak hát nem lehetett egyidőben két helyen kiállítani ugyanazt…