Káldi Katalint az őt képviselő Kisterem Galéria honlapján a radikális festészet, illetve a konceptuális művészet jelentős magyar képviselőjeként jellemzik. Tény, hogy az alkotónak a kilencvenes évek elején indult pályája máig töretlen, művei pedig sajátos, belső logikát követnek. De ez nem jelenti azt, hogy ne okozna meglepetéseket. Októberben szinte párhuzamosan két kiállításon is bemutatta legfrissebb műveit.
— A munkásságoddal kapcsolatban szinte mindenki kiemeli, hogy az rendkívül következetes alkotói gyakorlatot mutat.
— Igazából ez nem tudatos, én minden alkalommal elhatározom, amikor médiumot váltok, hogy most valami egészen mást szeretnék létrehozni, de… Egy ismerősöm mondta azt, amikor mutattam neki a fotóimat, hogy hát ez pont olyan, mint a képeim, csak nem festve van… Belülről nézve ezt, nem az van, hogy követek egy elvet, hanem mindig hasonlók jutnak eszembe, de ez nem szándékolt.
— A 2020-ban megjelent doktori munkád, pontosabban annak a kettősségre vonatkozó fejezete és a mostani, Kisterem-beli kiállításod között nem nehéz kapcsolatot találni. Azaz a galériában megtekinthető anyag a kettes szám körül tett újabb alkotói körként is tekinthető.
— Igen, ezért is adtam azt a címet a kiállításnak, hogy 2. Igaz, belekerültek olyan munkák is, amik teljesen más indíttatásból születtek, te is jelezted nekem, hogy meglepődtél az állatos (Medve és vaddisznó) képen… Ezt a többi, most kiállított képtől teljesen eltérő okokból, inkább játékos indíttatásból festettem még 2020-ban, és később, amikor azon gondolkodtam, hogy mi legyen a kiállításban, láttam, hogy lám, ezen is két figura van. Gyakori a művészetben a jó meg rossz szembeállítása, bár ebben az esetben ugye azért nehéz eldönteni, hogy mi a jobb, a vaddisznó-e vagy a medve… De én szeretem, ha valami kicsit billeg, ha nem didaktikus. Tehát az említett kép esetében bár nem a jó és rossz harcáról van szó, de mégiscsak két fajta minőség, egy medve-minőség meg egy vaddisznó-minőség áll egymással szemben.
Egy kiállítást egyébként hasonlóan gondolok el, mint egy-egy különálló képmunkát.
— Vagyis a kiállítást is egy önálló, kész műnek tekinted?
— Igen. Úgy, mint ahogy mondjuk a mondatok alkotnak egy regényt, vagy ahogy a mondatrészek helyezkednek el a mondatban — ugyanúgy egy egység jön létre. És ezt a fajta szerkesztést ugyanolyan fontosnak tartom, mint a művek létrehozását. Most például bekerültek a kiállításba olyan munkák is, például olyan bakelit tárgyak, amik nem közvetlenül szólnak a kettősségről, de a tengelyes szimmetriájuknál fogva, abból adódóan jelen van bennük a kettősség; minden pontnak, amit kijelölnek az egyenesek, van egy megfelelője a tárgy túloldalán.
— A számok egytől hatig (vagy még tovább?) úgy tűnik huzamosan és stabilan jelölik ki az alkotói utadat. Honnan ered a vonzalmad a számokhoz és a struktúrákhoz?
— Előbb kezdtem el a számossággal foglalkozni, minthogy azt észrevettem volna. A számosság csak egy nézőpont, amiből lehet szemlélni szinte bármilyen jelenséget, mindenhol megfigyelhető. Úgy képzelem, hogy a rendezési, megértési vágy kivetülése ez, egy egyszerű struktúra, ami ha akarjuk, ha nem, jelen van a világban, de az elménkben mindenképp.
— Foglalkoztat valamilyen szinten a számok és a filozófia (esetleg a metafizika) kapcsolata?
— Foglalkoztat, de csak mérsékelten. A munkáim nem szövegekhez készített illusztrációk, hanem önmagukért és önmagukban valók. Az igaz, hogy nagy hatást gyakorolt rám mondjuk Platón Parmenidésze, nagyon tetszett az a szavakba nehezen foglalhatóságra tett kísérlete, hogy mi is az az “Egy”. De nem állítom, hogy tökéletesen értem a szöveget; nem látok szoros összefüggést egy-egy olvasmányélményem és a munkáim között. Nem értek a filozófiához, az egy tudomány.
— Kisterem-beli kiállításod összeállításában kezedre játszhatott az, hogy a kiállító hely fizikai elrendezése — a két egymással direkt módon össze nem kapcsolt térrész két külön, utcáról nyíló bejárattal – bár egységet képez, mégis két különálló helyiség…
— Ez eddig még egyáltalán nem jutott eszembe, de nagyon örülök, hogy mondod, tényleg így van. És az is fontos, hogy ezt a kiállítást közvetlenül megelőzte a másik, ami a Magyar Képzőművészeti Egyetem Parthenón-fríz termében volt látható. Bár nem úgy gondoltam rájuk, mint ‘egyes számú’ illetve ‘kettes számú’ kiállításra, de az időrend miatt akár így is lehetett volna. Nincsen ellenemre, hogy szándékomon kívül szülessenek dolgok, szóval nem bánom, hogyha nem követ kényszeresen minden valamilyen képletet vagy elvi elrendeződést, viszont örülök, mikor utóbb föl lehet ezt fedezni rajta.
— A Parthenón-fríz teremben kiállított néhány objekt (pl. a Fej 1 és Fej 2) valójában a Kisteremben valamivel később bemutatott tárgyak nagy méretű változatai. Mi a születéstörténetük?
— Nem tudom megmagyarázni hogyan, de eszembe jutnak ezek a formák, és először lemakettezem őket kartonpapírból. Egyébként előfordult már, hogy meg is festettem, miközben készült a valós tárgy. Arra már régóta vágytam, hogy egy nagyobb léptékű térben is kiállíthassak. Ahogy egy festménynél is módosítja a jelentést, ha azonos téma esetén kisebb vagy nagyobb méretű a kép, ugyanígy van ez a tárgyaknál is. Most, hogy a két kiállításra (Parthenón-fríz-belire és a Kisteremben lévőre) párhuzamosan készültem, a nagyobb méretűek jöttek létre előbb. És közben kíváncsi lettem arra, hogy az milyen, ha hasonló vagy ugyanilyen tárgyak az emberi test arányaihoz képest kisebbek, intimebbek, személyesebbek — mert hát ugye mégiscsak az emberi arányokhoz szoktunk viszonyítani mindent, mivel az az emberi nézőpont —, és ebből a kíváncsiságból születtek a kisebb variánsok.
— Hogyan és mikor találkoztál az idomok anyagával, a bakelittel?
— Ez valójában textilbakelit. Ez az első szintetikus műanyag — ennek én is a Wikipédián néztem utána —, de már nem emlékszem arra az évszámra, amikor egy flamand vegyész először állította elő Amerikában, talán 1910 körül volt ez, és a harmincas évek elején lett szabadalmaztatva. Én egy mindent is árusító üzlet kirakatában láttam meg először. Tekercsben állt, különböző vastagságokban kapható.
— Milyen célra árulják?
— Elektromos szigetelésre. Lehet, hogy láttad már, régi lámpákban vannak bakelit foglalatok, sötétbarna a színük… Pont amiatt, hogy jó szigetelő, alkalmas erre a célra. Egyébként, azt hiszem a mai napig bélelnek evvel trafóházakat, meg talán a trolibuszokban is van. Én három éve használom.
— Mi tetszett meg neked ebben az anyagban?
— Talán az egyszerre archaikus és futurisztikus jellege. Mert tényleg felidézett bennem régi tárgyakat, ugyanakkor mégiscsak egy műanyagról van szó, nem egy természetes anyagról. Meg hát… egyszerűen szép. Kétféle van, a világosabb, vörösesebb színű textilbakelit esetében egy textilhordozót borítanak le műanyaggal, ezért is hívják így. Nagyon közelről nézve fel lehet fedezni benne a szálakat, és a színe azt hiszem, idővel változik. A másik fajta sötétebb, majdnem fekete, ez a papírbakelit; papírlapra hordják föl a műanyagot. A szín, úgy tudom, nem döntés vagy választás eredménye, hanem magától ilyen színű.
— Jó volt vele dolgozni?
— Nehéz volt, mert nagyon kemény, erős és rideg. De számomra az nagyon fontos, hogy az elkészült tárgyak pusztán ebből vannak, szóval nem valamilyen vázat borítok be velük; nem egy dekorációról vagy egy ornamens felületről beszélünk, hanem maga a lap a váz, az, amit látunk. A tárgyaim belül levegősek, olyanok, mint mondjuk egy merev lufi. A 2021-es Kisterem-beli kiállításomon mutattam be először négy, ebből készült, relief-szerű tárgyat, ezek az Instagramomon is láthatóak.
— Hogyan gondolsz ezekre? Önálló szobrokként vagy összetartozó tárgyegyüttesekként? Esetleg olyan tárgyakként, amik a festményekkel együtt képeznek egy egységet?
— Nem szoktam ezen gondolkodni, kicsit úgy vagyok ezzel, hogy engem a csinálás része érdekel. Mondjuk mint egy matematikai vagy másmilyen feladvány esetében: attól fogva, hogy megoldottam, kész vagyok vele. Nyilván érdekel a sorsuk, természetesen, de nem ez az elsődleges. Szobroknak pedig még sosem mertem nevezni őket. Magamban makettnek hívom őket. Akkor is, amikor a villamos technikai üzletekben vásároltam nagy táblákban az anyagot, és furcsállták azt, ahogyan vizsgálgatom, azt mondtam, hogy azt nézem, hogy ne legyen karcos, merthogy makett lesz belőle…
— Azt hogyan döntöd el, hogy a falra kerül-e, vagy vagy egyedül, esetleg egy másik ‘makettel’ együtt fog-e állni valahol a térben?
— Tulajdonképpen úgy kezdődött ez az egész plasztikával foglalkozás nálam, még a korábbi gipsz tárgyak születésének idején, hogy az abban az időben született festmények témája nem kis részben az volt, hogy egy pont felé törekedtek az egyeneseik. Szembejövős képeknek hívtam őket. Aztán arra gondoltam, miért ne lehetne kipróbálni, hogy tényleg jöjjön szembe, vagyis álljon el a fal vagy a vászon síkjától. Itt születtek az első gipszmunkák. Szóval a gipszekkel kezdődött ez a plasztikázás, azaz a kép lett továbbgondolva, ebből lett a relief, és aztán a reliefek után gondoltam arra, hogy lehetne ez egy körüljárható tárgy.
— Úgy tűnik, hogy a kiállítás gyújtópontja az első terem egyik teljes falát elfoglaló két alak. Beszélnél kérlek ezekről egy kicsit? Az eredetükről, az egymáshoz való viszonyukról, a megformálásuk módjának okáról? Művészeti gyakorlatodban ez elmozdulást jelent a figurativitás felé, vagy csak egyszeri kalandnak tekinthető?
— Igen, szemmel láthatóan elmozdulás, noha nem előzmény nélküli a munkám során. Megláttam Giovanni Battista Bracelli egyik lapját az 1624-ben készült Bizzarie di varie figure című grafikai sorozatából. A 47 lapos gyűjtemény minden lapján két figurát látunk különféle mozdulatokban ábrázolva, és a figurák alakját minden esetben különféle tárgyak egynemű sokasága rajzolja ki. Ez az absztrakció kapcsolódási lehetőséget mutatott számomra, hogy a sok geometriai idom mellé létrehozhatnék én is egy hasonló összeállítást. Kipróbáltam. A két figura közül az egyik a talpán áll, mint egy szó szerint vett állítás, míg a másik a kezén, mint egy kérdés. Az anyag, amiből megformáltam őket, több hónap bakelit-ragasztgatás után már adott volt számomra. Azt, hogy ez a “figurális kaland” milyen hosszúra nyúlik számomra, majd később tudjuk meg, beleértve magamat is.
— A festmények miért és mikor kerültek be a Kisteremben látható kiállításba, és van-e kapcsolat az olaj-vászon képek és a tárgyak között?
— A készítés módját illetően nincs kapcsolat, annyira más tevékenység a festés, meg ezeknek a tárgyaknak a létrehozása. Ugye a festés, főleg ahogyan én festek, viszonylag gyorsabban zajlik, tehát van egy konkrét elképzelésem, hogy milyet szeretnék, és azt néhány nap alatt megfestem, illetve meg is kell hogy fessem, mert ahogy szárad a festék, már nem tudom módosítani utólag.
— …talán mert elég vastagon, pasztózusan festesz.
— És ebből fakadóan a festés nálam egy nagyon intenzív időszak. A bakelit tárgyak létrehozása esetében pedig az van, hogy megvan a terv, megvan a papírmakett, és gyakorlatilag utána kezdődik a kivitelezés: kivágni, kiszerkeszteni a pontos méreteket, és összeragasztani a tárgyat – ez az eljárás egyáltalán nem hasonlít a festésre.
— És a kiállításban látható képeid élénk sárga színe honnan jött? Lehet tudni a monokróm múltadról, arról, hogy a ‘legendás monokróm osztály’-ként is emlegetett első Károlyi Zsigmond-osztályba jártál. Azt is olvasni, hogy limitált, visszafogott palettát használsz. Hát ez a sárga minden, csak nem visszafogott.
— Ez valóban nem. A visszafogottság egyébként a korai munkáimra volt jellemző, később élénkebbé váltak a színeim, de tulajdonképpen nem annyira foglalkozom a színek egymáshoz való viszonyával, hanem kiválasztok egyet érzés szerint. Például akkor voltak piros képeim, amikor egy nagyon aktív, cselekvő színre vágytam. Ebben az esetben meg azt szerettem volna, hogyha a fénynek a színét lehetne megidézni…
— Miután itt (is) számokkal foglalkozol; sőt konkrétan leírva (és megsokszorozva) is megjelenik a kettes szám a képeken, azt gondoltam, hogy azt fogod mondani, hogy ez a sárga egy olyan hűvös szín, ami illik ehhez a számhoz… A fény hogy jön ide?
— Hát ugye több kép is tájkép jellegű. És hát valahogy ehhez a tájhoz — amiben én nem borongós időben jártam — kapcsolódott egyfajta utalás a festészetre is. Színeket eleve a fény miatt látunk. Egyébként a nyelvek történetét kutatva a tudósok, nyelvészek kimutatták, hogy az összes nyelv először csak a sötétet és a világosat különböztette meg, kezdetben nem is voltak szavak az árnyaltabb színekre. Úgy olvastam, hogy ezután a piros vagy a vörös jelent meg minden nyelvben. De az első lépés a világos és a sötét elkülönítése, amit például jól mutat, hogy mondjuk, ha fölébred az ember éjszaka, akkor igazából nem látja a színeket. Azt csak a fény teszi lehetővé, hogy színeket is lásson. Szóval erre a fajta megkülönböztetésre vágytam, ezért használtam ezt a nagyon tört sárgát, meg egy feketét is.
— El tudod-e képzelni, hogy másféle festészeti gyakorlat felé is nyitni fogsz idővel?
— Könnyedén el tudom képzelni, hogy másképp fessek, de egyelőre így a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb számomra. Annyiban igaz, hogy ez már meg is történt, hogy bár a festés nem cél számomra, hanem egy hatékony eszköz, az ember változik és másként fogalmaz (akár szavakban is) az idő múlásával. Mást hangsúlyoz, mást emel ki. Erre nem kell törekednem, történik magától.
— Említetted az előbb, hogy ezek között a festmények között vannak tájképek.
— Több konkrét is van, de végül is esetleges. Volt két Duna-partos élmény is, de nincsenek olyan nagyon karakteresre kidolgozva, mert igazából lényegtelennek tartottam, hogy hol van, nem volt különösebb jelentősége, mindössze annyi, hogy ha a tárgy a világ egyfajta megjelenése számunkra, akkor legyen például egy tájkép, vagy kvázi tájképszerű kép. Az egyik tavaly készült, a többi meg friss, idei kép.
— A tájképek (vagy tájképekre emlékeztető képek) mellett a kiállításban vannak olyan művek is, amiken azoknak a formáknak a mértani vetületei jelennek meg, amik egyidejűleg a kiállító térben láthatóak. Továbbá van egy kis méretű monokróm négyzet egy kvázi felkelő Nappal — meg persze az az állatos, ami már korábban szóba került. Mi ezeknek a műveknek az egymáshoz való viszonya?
— Ebből is látszik, hogy mennyire nem vagyok következetes. Nyilván a sok szabályos síkidom, illetve a szabályos síkidomokból felépült nem szabályos test miatt, amiket építettem, bekúszott az elmémbe, hogy ezeknek az idomoknak az alapjai — tehát az ötszög, hatszög, vagy hétszög — megjelenhetnének vásznon is. Az állatokat ábrázoló kép korábban született, mint a többi, és valóban, kakukktojásként került be az anyagba, egyszer csak a kezembe került. Ráeszméltem, hogy hát ezen is kettő van. Addigra már megvolt a kiállítás címe, megvolt, hogy a kettes lesz az összefogó, a kohéziós erő a kiállításban, és akkor azt gondoltam, hogy azért egy kis heterogenitás nincs ellenemre.
— Vannak-e olyan pályatársaid — akár a magyar, akár nemzetközi színtérről — akikre figyelsz, akik különösen inspirálnak?
— Sokakat figyelek, mert érdekel, hogy más hogyan gondolkodik, vagy gondolkodott egykor az általam ismert művészetben. Biztos, hogy inspirálnak is, hiszen az ember nem magában beszél jó esetben, hanem beszélget, a másik ember állításához képest fogalmaz meg egy saját, önazonos mondatot. De konkrét személyeket nem tudok megnevezni, olyan sokan vannak.
— Korábban szóba került az indulásod, az a bizonyos (kvázi) monokróm-osztály, amiben — ha jól tudom — te voltál az egyedüli nő. Ma már magad is oktatsz, Egerben vagy művésztanár. Különbözik egy mai fiatal nőnek a pályakezdése a te nemzedéked nőtagjainak indulásától?
— Nem voltam egyedüli nő, ott volt például Páldi Lívia is, aki két éven keresztül áthallgatott hozzánk, a Károlyi Zsigmond osztályra az ELTE művészettörténet szakáról, és valódi ecsettel valódi képeket festett.
Nem tudnám összehasonlítani, hogy miben különbözik egy mai fiatal nő pályakezdése az én korosztályombeliekétől. Egy biztos, hogy például Egerben a hallgatók zöme nő, míg amikor én jártam a Képzőre nagyjából fele-fele volt a nemek megoszlásának aránya. De nem tudom megmondani, hogy ennek a ténynek mik a konzekvenciái, illetve az okai.
— Olvastam a kelet-és közép-európai női művészek online platformján, a Secondary Archive-ban a 2020-ban megjelent elég radikális szövegedet. Ki is írtam belőle magamnak egy idézetet tőled:
“A művész puszta léte biztató, vigasztaló a társadalom számára, hogy létezhet a világban az a relatív szabadság, amit a művész lét jelent. Ez egy haszontalan tevékenység, és éppen ebben a haszontalanságában rejlik az értéke, ahogyan a tudás, a boldogság is például nélkülözi a közvetlen hasznosságot, mégis jó, hogy vannak. A hasznos dolgok azért vannak, arra irányulnak, hogy lehessenek haszontalanok is, amik nélkül sivár lenne a világ.”
Így gondolod-e ma is, annak fényében, hogy annyira felgyorsult az idő, hogy az ember néha úgy érzi, hogy a tegnap évtizedes távolságra van már.
— Igen, ma is így gondolom. Annyira azért nem gyorsult fel az idő, hogy egy 53 éves ember teljesen mást gondoljon, mint mondjuk 49 éves korában, ennyire már nem vagyok rugalmas és befogadó. Nem azért, mert nem szeretnék, hanem mert nem ez az életkori sajátosságom, különös lenne, ha meg tudnám csinálni…