Szlovéniában a ’90-es évek közepétől tapasztalható dinamikus fejlődés a kortárs művészeti életben, amelynek – csakúgy, mint az ország kulturális életének – egyértelműen Ljubljana a központja, ahol az állami intézményrendszer mellett a független szcéna is jelentős. Talán a legjobb példa erre a Metelkova múzeumnegyed és alternatív központ, mely szeptember 10-én ünnepli megalakulásának 20. évfordulóját. A terület eredetileg katonai objektum volt a város szélén, de Ljubljana terjeszkedése miatt kiürítették 1990 körül. Ezt követően a helyi önkormányzat egy ideig tanácstalan volt a komplexum hasznosítását illetően, majd pedig egy lakópark és egy parkolóház építése mellett döntött, természetesen a lakosság véleményének meghallgatása nélkül. A ’89 előtti, az intézményrendszerből kiszorult művészek számára azonban ez nem jelentett kielégítő megoldást, ezért 1993 szeptemberében 30-40 helyi művész illegálisan elfoglalta az épületeket. A városvezetés határozatlansága miatt elegendő időt kapott a kortárs művészeti szcéna arra, hogy az elhagyatott épületekben jól működő intézményegyüttes működését indítsa be műtermekkel, szórakozóhelyekkel és kiállítóterekkel. A komplexum a mai napig zavartalanul működik és integrálódott az állami intézményrendszerbe. Mi sem támasztja alá ezt jobban, mint hogy a ljubljanai múzeumnegyedet, beleértve az új kortárs művészeti múzeummal, közvetlenül a squat mellett építették fel 2011-re.
A független kortárs művészeti intézmények közül az egyik legfontosabb kiállítóhely az 1978 óta működő Škuc Galéria. Már a ’80-as években is elsősorban konceptuális és médiaművészeti kiállítások álltak a galéria tevékenységének fókuszában, így a Škuc az avantgárd művészeti hagyományt szem előtt tartó underground szubkultúra találkozóhelyévé is vált. A galéria 1989 után sem vesztette el fontosságát; a régió legjelentősebb konceptuális művészeinek bemutatása mellett a nyugati kortárs művészet is helyet kapott a programban. Ebbe a keretbe illeszkedik a negyvenes generációhoz tartozó posztkonceptualista Ignacio Uriarte projektje is. Művei számos közgyűjteményben szerepelnek Spanyolországban, Mexikóban, Olaszországban, legutóbb pedig a kölni Ludwig Múzeum vásárolta meg egy munkáját. Ignacio Uriarte kiállítását szlovén vendégkurátor, Petja Grafenauer rendezte meg a galériában.
Ignacio, hogyan definiálnád művészeted lényegét, az „office art” fogalmát? Mikor kezdted el alkalmazni és hogyan alkottad meg ezt a kifejezést?
Összességében elég vegyes önéletrajzom van, csupa olyan dologgal, amelyek egyáltalán nem illenek össze: üzleti tanulmányok, nagyvállalati munka és audiovizuális művészet. Talán ezért volt szükségem egy saját művészeti formanyelv megalkotására, amelynek keretein belül megjelenhet minden, amit tudok, és amit megtapasztaltam. Számomra nagyon fontos, hogy mint művész őszinte legyek, és ezt a legkönnyebben úgy érhetem el, ha olyan dolgokról beszélek, amelyeket jól ismerek. Ezért azzal kezdtem el foglalkozni, hogyan lehet megjeleníteni az unalmat, az időről időre ismétlődő mindennapi rutint. Az ismétlődés és az idő nagyon fontos szerepet játszik ebben. Lassan megtaláltam a tartalmi hozzávalókat, vagy ha úgy tetszik az általános érzetet, mint amikor egy íróasztalnál ülsz, állandó fényviszonyok és hőmérséklet mellett, adott színek vesznek körül, mint például a bézs vagy a szürke. Ezt a tartalmat kombináltam az eszközök leszűkítésével. Például nem tudok rajzolni, nincs olyan jó kézügyességem, nem vagyok jó szobrász, ellenben elég jól csinálok Excellel grafikai munkákat. A semmiből próbáltam meg létrehozni egy nyelvet, de mégsem kellett a nulláról indulnom, mert sok művész használt már hasonló motívumokat, hiszen ez esztétikailag közel áll a hatvanas és a hetvenes évek művészetéhez. Az esztétikum egy olyan értelmezési lehetőség, amely alapján párhuzam vonható a korai konceptuális művészettel, mert én is bizonyos szabályokat állítok fel. A vizuális végeredmény pedig mindig a szabályok követésének eredménye. Tehát előre tudom, hogy mi fog történni. Annak ellenére, hogy eleinte számos más dologgal foglalkoztam az Excel-grafikákon kívül, lassan rájöttem arra, hogy segíthet, ha néhány megkötést és szabályt felállítok magamnak. Így minden egyszerűbbé vált, mert nem kellett nap mint nap azzal a kérdéssel szembenéznem, hogy mit is fogok csinálni. Persze így is megkérdezem magam minden nap, de legalább tudom, hogy merre keressem a választ. Azért tudok mindig új dolgokat kitalálni, mert egy nagyon pontosan körülhatárolt területtel foglalkozom, mint a tudósok, akik egy kisebb területre specializálódnak. A művészetem sokszor még esztétikai értelemben is nagyon hasonló a korai konceptuális művészethez.
Azonban pont ebben különbözik is, nemde?
Igen, az a különbség, hogy az „office art” szoros kapcsolatban van a valósággal. Korábban pedig teljesen az absztrakció világában történtek a dolgok. Ez a kötelékem a valósággal nagyon banális, evilági.
Szerintem pont ezért helyezel akkora hangsúlyt arra, hogyan mutatod be a munkáidat. Nem csak papíron, hanem akkor is, amikor egy kiállítást rendezel. Nem akarsz unalmas vagy csúnya dolgokat kiállítani puszta modorosságból, és ez egy nagy különbség. Nem félsz attól, hogy esztétikailag szépet alkoss.
Igen, épp ellenkezőleg. Mégis, amikor megnézed a minimalisták munkáit, egyszerűen gyönyörűek. A kiállításaimon egy óraművet próbálok meg létrehozni, amiben a művek tökéletesen együttműködnek és interakcióba lépnek egymással, és úgy gondolom, ez a mostani kiállítás is ilyen. De persze igen, a műveim erősen kötődnek a banalitáshoz, a mindennapi élethez, és tele vannak humorral, azzal a fajtával, amelynek a komolysága ösztönöz nevetésre. A sok megkötés miatt válnak viccessé, emiatt a banális-komoly ellentmondás miatt.
De miért van szükséged az egyenlőségre, arra hogy mindig nulla legyen a végeredmény?
Két okból: a sziszifuszi munka elmélete – mindent megcsinálni, majd visszacsinálni – és a meditáció miatt. Azt hiszem minden munkám egy kicsit meditatív, mindenben, amit csinálok, megtalálható a zen. Megteremteni a tökéletes egyensúlyt, a pozitív és negatív előjelek tökéletes arányát.
De annak ellenére, hogy mindent nagyon pontosan kiszámítasz és kimérsz, a munkáidban mégis maradnak apró tökéletlenségek.
Igen, tökéletességre törekszem, de a megvalósítás során persze előfordulnak hibák, amelyek a művek főszereplőivé válnak. Csak a normálistól való eltérések vannak igazán jelen. Érdekes megmutatni és a munkák főszereplőjévé tenni azt, hogy az ember nem képes tökéletesen követni a szabályokat. Mindemellett nem törekszem a tökéletlenségre.
Az „office art” fogalma folyamatosan változik, vagy a kezdetektől fogva ugyanaz, és csak finomítasz a definíción minden munkáddal? Amennyiben képlékeny, hogyan változik a különböző médiumok és technikák beemelésével?
Remélem, hogy egy bizonyos szintig mindig felismerhető marad, még ha néha egy új médiummal kezdek is el dolgozni, mivel ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozom. Néha ez kissé kitágítja a területet, amin dolgozom. Olyasmi ez, mint egy tüdő: néha kitágul, és akkor bonyolultabb munkákat csinálhatsz, néha pedig újra összeszűkül.
Az írógép az egyik legfontosabb eszközöd. Mi ennek a jelentősége? Miért nem használsz például számítógépet az írógép helyett?
Elég későn kezdtem el írógéppel dolgozni, igazság szerint csak négy évvel ezelőtt. Egyrészt személyes oka van, édesapám a mai napig csak írógépet használ, ezért egész életemben hallottam, ahogy dolgozik rajta. Másrészt viszont azért kezdett el érdekelni általánosságban, mert erősen kötődik ahhoz, amit az iroda archeológiájának nevezhetünk. Szerintem annak ellenére, hogy manapság már állítólag a digitális korban élünk, még mindig egy köztes állapotban vagyunk, és rengeteg mentális segédeszközt veszünk igénybe, hogy túléljük a digitális korszakot, mint például az asztal (desktop) a számítógépen. A monitoron egy igazi íróasztal imitációját látjuk, ezért mindenki megérti, hogy ez egy olyan hely, ahol dokumentumokat tárolunk. Dokumentumaink vannak, lomtárunk, ezek mind kapaszkodók a digitális világhoz az olyan embereknek, akik a papír és a papírkosár használatához vannak szokva. A legtöbb mai fiatal már nem is látott klasszikus iratrendezőt. Tehát úgy hiszem, hogy a változás korában élünk, és erre a számítógép a legjobb példa, ha megnézzük, hogyan tekintettek régen, a hatvanas és a hetvenes években a számítógépekre, hogyan fogadták őket. Például a 2001: Űrodüsszeia című Kubrick filmben, ahol a számítógépek még hatalmas, egész termeket betöltő gépek voltak, amelyeket csak a szakemberek tudtak kezelni, ezért az emberek fejében mint felfoghatatlan nagyságú gépek jelentek meg óriási erővel, amelyek majd egyszer átveszik a hatalmat, ami azt hiszem mára már nem áll messze a valóságtól. Aztán 1984-ben megjelent az első IBM személyi számítógép, és hirtelen ez az óriási gép írógépformát öltött. Ha megnézünk egy mai laptopot és egy írógépet az ötvenes évekből, ahogyan a papír áll, a klaviatúra, minden ugyanolyan. Éppen ezért a nyolcvanas évek embereiben nem volt semmilyen ellenállás, mert az új gép olyan volt, mint egy írógép. Számomra ez egy nagyon fontos tény, mert míg az ipari forradalom során a ludditák mindent megtettek, hogy elrabolják és elpusztítsák a gépesített szövőszékeket, addig a digitális forradalom során semmi ilyesmi nem történt, mert a számítógép felvette az írógép alakját. A legérdekesebb jelenség talán a billentyűzetkiosztás, ami a mai napig változatlan, még az okostelefonokon is, pedig az írógép korában puszta mechanikai okokból alakult ki ez az elrendezés, hogy a kalapácsok ne akadjanak össze. Manapság pedig még mindig ezt használjuk, bár egyáltalán nem ergonomikus. Meglepő, de azt hiszem a mechanikus vagy az analóg kor szelleme még mindig jelen van, én pedig erre próbálok rámutatni.
Hogyan kezdted el a művészeti praxisodban használni az írógépet?
A kiindulópont egy hanginstalláció volt, amelyet egy híres színésszel készítettem, aki írógépek hangját utánozta. Eleinte nem terveztem más projekteket írógéppel, de mivel nagyon sok időbe telt megszerezni a pénzt és elkészíteni ezt az alkotást, akartam valami azonnalit csinálni, ezért rajzokat kezdtem el készíteni írógéppel, és ezt azóta is folytatom. Azt kedvelem az írógépekben, hogy az emberi test erősen jelen van, így nagyon direkt vele az alkotás.
És miért csak az írógépek hangját használod az 1_2_3_4_3_2_1 című hanginstallációdban?
Számomra az írógép egy nagyon érdekes hangszer. Úgy játszanak rajta, mint egy zongorán, de a hangja inkább az ütős hangszerekére emlékeztet, viszont minden hangszernek sajátos hangja van, ebben a munkámban ezt vizsgálom meg. Kiválasztottam öt gépet, kizárólag a hangjuk alapján, és a köztük lévő különbség jól hallható. Azért csak a hangjukat használom, mert az ragadja meg leginkább az írógép lényegét. Régen ez volt az irodák zenéje és ezt próbálom meg felidézni.
Megkérdezhetjük, hogy mi volt pontosan a korábbi foglalkozásod?
Először a Siemensnél voltam három évig, de ez nem is munka volt igazából, a tanulmányaimat finanszírozták. Megnéztem az összes részleg működését, és a Siemens problémáról írtam a szakdolgozatomat, de aztán mégsem maradtam ott, hanem elmentem Mexikóba, és egy kis ipari kenőanyag gyártó vállalat nemzetközi osztályán dolgoztam. Aztán a Canonnál egy hat főből álló fejlesztői csoport tagja voltam, leginkább adatelemzéssel foglalkoztam. Akkoriban gyakorlatilag egész nap Excellel dolgoztam. A legutolsó munkámat mint értékesítési ügyintéző pedig már azután kaptam, hogy befejeztem az audiovizuális szakot. Tehát az én karrierem ahelyett, hogy egyre fényesebb lett volna, inkább hanyatlott a kaotikus életrajzom miatt, mert a művészet nem passzolt bele, és ezért az emberek szkeptikusak lettek velem kapcsolatban.
Bejártad az egész világot, művészként is sokat utazol?
Most Berlinben élek, de sokat utazom a munkám miatt. Ez a fajta utazás azonban egy óriási kiváltság, mivel nemcsak mint turista láthatom a különböző helyeket, hanem találkozom helyiekkel, megismerem a kultúrát, és emellett még dolgozom is. Mindemellett néha nem bánnám, ha kevesebbet utaznék, és kicsit egy helyben maradhatnék. Németországban ezt úgy mondanák, hogy „a jólétben élők szenvedése”.
Rákerestünk az „office art” kulcsszóra a neved nélkül az interneten és irodai dekorációkat forgalmazó cégek honlapjaira találtunk rá. El tudnád képzelni a munkáidat egy iroda falain?
Igen, ez az álmom! Egyszer volt egy kiállításom egy irodában, és meg is vették egy művemet. Egy animációt, amelyben egy kötegnyi papír folyamatosan nő, majd elfogy két és fél percen keresztül. És pont egy fénymásológép mellé rakták, így azt érezhetted, hogy a papírtálca belsejébe látsz. Szerintem ez volt a tökéletes kiállítóhely. És tudok egy másik gyűjtőről, aki megvette pár művemet és mindegyiket az irodájában állította ki. Szóval igen, miért is ne? Olyanok ezek a művek ott, mintha tükörbe néznél.
Ignacio Uriarte kiállítása a Škuc Galériában
2013. augusztus 6-30.
