Valószínűleg ma másként írnánk, vagy gondolkodnánk képzőművészeti intézményeink együttműködéséről, ha a múlt évezred végén tényleg – az eredetileg erre kijelölt – Budapesten rendezték volna meg a Manifesta 3-t. Ha jól sikerült volna, akkor a sikerből kiindulva ma is működő struktúrák miatt nem lenne téma, ha meg rosszul, akkor illúzióink tűntek volna el, és azért nem lenne érdemes vitatkozni róla. Hogy végül miért nem itt rendezték a Manifestát, arra eddig két, nem túl alapos magyarázatot hallottam; az egyik oldalon állítólag Néray Katalin nem volt elég célratörő, a másikon pedig a minisztérium sokallta a szervezésre költendő pénzt. Gondolom, ennél meggyőzőbben ezt már nem indokolja meg soha senki.
Persze lehetséges, hogy egy Manifesta még most is csaknem olyan felkészületlenül érné a hazai intézmények nemlétező hálózatát, mint tíz évvel ezelőtt. A budapesti intézményrendszer különböző szintű és érdekeltségű szereplői között ma is nehéz megtalálni a közös nevezőt: a műkereskedelem és a nonprofit szervezetek között mintha az előbbi erősödése ellenére sem vált volna könnyebbé az átjárás, az állami és a magángyűjtemények közötti kapcsolatok elmélyülésének rögös útjáról nem is beszélve. A nagyobb múzeumok és kiállítóhelyek tevékenységei között komoly átfedések vannak, az alig-alig átalakult művészeti tömegszervezetek egy-két kivételtől eltekintve konzervatív bástyákká merevedtek, az állami emlőkről lekapcsolt kisebb szervezetek pedig még mindig helykeresést folytatnak; egyfelől mindenki az állam megoldásaira vár, másfelől viszont a piac lassan lendületbe jövő „láthatatlan kezének” kényszerítő erejében bízik.
Az állam megoldása idén a Reneszánsz Év volt, amelynek részét képezte a Műcsarnok Na, mi van? című sokszereplősre tervezett projektje is. Az elképzelés maga nem volt rossz: a Berlin Biennálé mintájára itt a budapesti intézmények együttműködése nyomán kaphattunk volna képet a kortárs művészeti tendenciákról. A megvalósítás azonban kezdettől fogva illúziókra épült. A Berlinben követett erős kurátori koncepció helyett a Na, mi van? együttműködési felhívása mindenkinek szabad kezet adott a projektek megjelölésében, a kisebbeket maga köré gyűjtő nagy intézmény pedig saját projektjén túl, csupán a pénz továbbosztását vállalta magára. A Műcsarnok valószínűleg abból indult ki, hogy a felhívás hatására a kortárs kép szinte magától összeáll. A centralizált kurátori szándék decentralizált megvalósítása helyett így azonban csak a disztribúciós akarat maradt meg a decentralizált káoszban, ami nem nyújthatott valódi alapot az együttműködésre. Pontosan úgy, ahogy a Reneszánsz Év pénzosztó állama és pénzt elfogadó intézményei között nem alakulhatott ki párbeszéd; szervezőerő és világos koncepció hiányában a Műcsarnok és a többi helyszín között sem jöhetett létre valódi eszmecsere. A legnagyobb illúzió azonban – ahogy ez általában lenni szokott – a pénzhez kapcsolódott: egy ilyen akarat megvalósításához nagyságrendekkel több támogatásra és egyéb, megszerzett erőforrásra lenne szükség, ebből kifolyólag pedig nagyságrendekkel szélesebb körű együttműködésre. Alapvetően nemcsak a budapesti intézményekkel és az állammal, de a környező országok művészeivel, múzeumaival, szervezeteivel is.
Ha valamire, úgy tűnik, a nemzetközi kapcsolatok erősítésére valóban nyitott lenne a kortárs magyar képzőművészet intézményrendszere. A kisebb és nagyobb magyarországi kiállítóhelyek rendszeresen mutatják be a szomszédos országok művészeit, a Ludwigban, a Műcsarnokban vagy a Trafóban szinte folyamatosan futnak a szerb, horvát, lengyel és cseh képzőművész-kulcsfigurák kiállításai. Hogy az együttműködés esetleg valóban egy Budapest Biennáléba torkolljon, ahhoz fontos lenne tisztázni az ACAX szerepét is. Valószínűleg ennek érdekében növelni kellene a jelenleg látszólag a Ludwig és a Műcsarnok közös üzemeltetésében létező szervezet – látszólag, hiszen a Velencei Biennálé lebonyolítása már különös módon nem tartozik a kompetenciájába – szerepét és koordináló funkcióját, valamint ezzel együtt függetlenségét is.
Egy Budapest Biennálé megrendezéséhez azonban elsősorban a befogadói közeget kellene megteremteni, többek között a múzeumpedagógiai programoknak a mainál is erőteljesebb kiemelésével és összehangolásával, illetve például a műkritika súlyának növelésével – itt elsősorban a napilapokban megjelenő leírások átalakításának sürgető szükségére gondolok. A befogadói közeg mellett az együttműködés szempontjából nem árt persze az sem, ha az intézményfinanszírozási rendszereinket, gyűjteményeink bővítésének irányát, és a magángalériák vagy a magángyűjtők bevonásának módját is mérlegelnénk. Ebben a tekintetben az együttműködés lehetősége talán leginkább a Kunstvereinek létrehozásában nyilvánulhatna meg, de ez már jócskán túlmutat a mindennapi kooperáció problémáján.