Régóta gondolom azt, hogy egy műtárgy (de akár egy egész életmű) a közhiedelem ellenére nem kizárólag egyéni, hanem számos szempontból kollektív produktum is. Nemcsak abban az értelemben, ahogy a kor művészete körülveszi, helyzetbe hozza és inspirálja az alkotót, hanem abban a vonatkozásban is, hogy az intézményes művészeti közeg – a szcéna – motiválja, kihívások elé állítja, nem mellesleg kanonizálja a szerzőt, illetve egyáltalán láthatóvá teszi a produktumot. Manapság ez az érvrendszer a remix-kultúra kapcsán számos aspektussal színesedett, én ezek közül most a láthatóság kérdését emelném ki, ami a globális figyelemgazdaság farkastörvényei közepette önmagában is húsbavágó kérdés.
Az elmúlt évszázad summája a képzőművészetre vonatkoztatva az, hogy azok a magyar szerzők kerültek be a nemzetközi kánonba (a Nagykönyvbe), akik erős szcénával rendelkező lakóhelyet kerestek maguknak (pl. Moholy-Nagy, Vasarely, Kepes, Hantai). Ez a fajta nomád attitűd – a művész bármikor legyen kész olyan helyre menni, ahol optimálisak a munkafeltételek – ma is gyakran emlegetett elvárás.
De mi van akkor, ha megfordítjuk a gondolatmenetet és egy erős szcéna lokális megteremtésének lehetőségében kezdünk el gondolkodni? Ekkor a kiterjesztett értelemben vett intézmények hatékony együttműködésének módszertanához érkezünk el.
Egy szcéna erejét nem a mérete, az egyes játékosok bőséges vagy éppen szűkös anyagi erőforrásai, hanem a szereptudatosság és az ebből fakadó együttműködési készség adja.
Együttműködni azok a szereplők képesek, akiknek van víziójuk arról az erőtérről, amiben működnek és körvonalazódni látják ebben saját szerepüket is. Innentől fogva az egyes választások, döntések, állítások és tettek nem az önkény vékony hangján szólalnak meg, hanem a kapcsolódási pontokon felvillanó konszenzus kórusának magabiztos szólamaként.
A kortárs művészet fogalomkörébe sorolható tapasztalatok által kirajzolt erőtér globális léptékben ilyen kórusművekből táplálkozik. A hang akkor hallatszik, ha a számos illeszkedési pontból összeálló háló rezonálja azt. A rezonancia a glóbusz jelenlegi nyelve, ez a hálószerű képződmények kora.
Szövögetik már a nemzetközi (nyugati) kánon újrafogalmazásának hálóját is itt-ott. Ebbe a folyamatba érdemes bekapcsolódnunk, amennyiben helyi értékeinket szélesebb körben szeretnénk elismertetni. Ennek eredményessége erős, regionális összefüggésrendszerben gondolkodó szcénát feltételez.
A kötöttfogás címmel induló új rovat első témája ezért az intézményi együttműködés. Az első körben felkért hozzászólók spontán módon a biennálé gondolatához kapcsolták a kérdést. Ez már önmagában is komplex irány, hisz nagyon sokféle rendű és rangú biennálé létezik, ugyanakkor használhatónak tetszik, mint első meditációs objektum.
Később persze az is jó lenne, ha a művész-intézmény relációt is sikerülne áttekinteni, provokációképpen ezért azt állítom, hogy az intézményiség kiterjesztett fogalmába nemcsak a kiállításrendezői gyakorlatot, a műkritikát vagy az oktatást, de a márkává vált művészt is bele lehet érteni – még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy helyzete jogi szempontból csak afféle őstermelőként értelmezhető – egy korszerűtlen termelési mód gyakorlása közben (és akkor is, ha Erdély Miklós szerint nem ez volt a neoavantgárd utáni állapot optimális alaphelyzete – azóta azonban sok izé folyt le a Dunán, a Szajnán és a Majnán).