A művész-intézmény kapcsolatrendszernek a galériák, biennálék és múzeumok keretein túl, illetve azokkal párhuzamosan létezik egy kevéssé látható, ugyanakkor jelentős területe, a rezidenciaprogramok világa. Ez a világ a hosszabb-rövidebb időre vendégművészeket fogadó intézményekből, valamint az ösztöndíjas művészek halmazából tevődik össze. Az előbbiekhez hozzátartozik a fenntartó pénzügyi-gazdasági háttér, állami és regionális tőkéjével, szponzoraival valamint kultúrpolitikai meghatározottságaival együtt. Az éppen ösztöndíjat élvezők mögött pedig ott húzódik sötét anyagként mindazon művészek láthatatlan halmaza, akik az egzisztenciális bizonytalanság miatt, megélhetésük vagy nagyobb lélegzetű műveik kivitelezése érdekében próbálkoznak esetenként, vagy életvitelszerűen ösztöndíjhoz jutni. Kaszás Tamás T. (1976) az elmúlt években több tapasztalatot is szerzett fiatal művészként e világról, jelenleg Németország egyik legjobb hírű rezidencia-intézményének, a stuttgarti Akademie Schloss Solitude vendégművésze.
MM: Milyen elvárásokkal érkeztél meg három hónapja a Solitude-re? Teljesültek-e azok, és ott-tartózkodásod végéhez közeledve mennyiben érzed az együttműködést kielégítőnek?
KTT: Nem nagyon voltak speciális elvárásaim, csak annyi, hogy minél zavartalanabbul tudjak létezni és a munkámra koncentrálni. Ennek a hely tökéletesen megfelelt. Hozzátartozik, hogy nagy elvárások esetén sem csalatkoztam volna: a hely abszolút alkalmas mindenféle nagyobb – szellemi, vagy fizikai – munka kivitelezésére. Egyrészt adott az infrastrukturális háttér (például asztalos és fémmegmunkáló műhely) és a dolgozók is nagyon segítőkészek: a könyvtárban kérésre beszerzik a szükséges könyveket, a sajtóosztály pedig esetenként az ösztöndíjasok kiadványainak elkészítésében is közreműködik. Emellett van egy interdiszciplináris iroda, amely folyamatosan releváns tematikájú konferenciákat, workshopokat szervez, ugyanakkor – amennyiben ezt igényelik – segít az ösztöndíjasoknak interdiszciplináris kapcsolataiok kialakításában (például, ha egy művész közgazdásszal szeretne együttműködni). Másrészt a Solitude-ben nagyon erős a közösségi szellem, mely a dolgozók hozzáállásán túl annak is köszönhető, hogy egyidejűleg sok művész van összezárva hónapokra (mintegy húsz zeneszerző, filmes, építész, képző- és előadóművész, író, de akár közgazdász, stb. is), és ez kitűnő helyzetet teremt a különböző együttműködésekhez is.
MM: Kiderült-e számodra, hogy az intézménynek miért éri meg tőkét fektetni egy közép-európai művészbe?
KTT: Én a magam részéről nem érzem, hogy bármi jelentősége lenne itt annak, hogy közép-európai vagyok. Az tény, hogy a Kelet-Európai Csereprogram réven kerültem ide, melyben nem EU tagországok is részt vesznek, ellentétben a Solitude hat hónapos ösztöndíjat nyújtó alapprogramjával, amelyre bárki jelentkezhet. A kelet európai programon keresztül csak adott országokból fogadnak művészeket, akiknek ezáltal némileg megkönnyítik a bekerülést (még ha feleannyi időre is). Ennek nyilván van valami oka, aminek magyarázatára viszont nekem nincs elméletem. Érdekességképpen viszont hozzátenném: egy informális beszélgetés során az igazgató megemlítette, hogy a projekt indulásakor ő maga a Normal Europe nevet javasolta (utalva az unión kívül rekedt európaiakra), ám ezt a többiek nem támogattak, mondván: nem érthető. Pedig szerintem nagyon is az!
Egyébként ennek a programnak a „csere” része nem elsősorban a Solitude-re, hanem éppen a kelet-európai országok egymásközti művészeti kapcsolatainak dinamizálására vonatkozik. Mert ma – saját tapasztalataim alapján – egy kelet-európai művésznek még mindig sokkal egyszerűbb Nyugat-Európába eljutnia (kiállítással, vagy ösztöndíjjal) mint más kelet-európai országokba. Szerintem nincs olyan, hogy kelet-európai művészet. Mindenhol vannak talán különböző jellegzetességek, de az egész egy átláthatatlanul komplex hálózat, nagy egységeket kirajzoló törésvonalak nélkül. Az egyetlen különbség talán a kultúrára fordított pénz mennyisége.
MM: Az előbbiekből viszont éppen az derül ki, hogy az intézménynek mégiscsak van egy geopolitikai stratégiája, a név körüli vita is erről árulkodik. Voltak-e az intézménynek elvárásai veled szemben?
KTT: Nem, legalábbis nem nyomasztottak vele. Itt általában nem teszik kötelezővé a végeredmény bemutatását. A művész akár pihenhetne is a hat hónap alatt egészen jó fizetésért, azonban ha nincs konkrét, látható eredmény, akkor a projektre fordítható 2000 eurós külön pénzkerettől elesik. Az viszont nagy könnyebbség, hogy ez a pénz az itt-tartózkodás után következő év végéig használható fel, senki nincs arra kényszerítve, hogy ittléte alatt fejezze be projektjét. Tehát elég rugalmas a rendszer. Az ösztöndíjasok kilencven százaléka létrehoz valamilyen produktumot (kiállítás, kiadvány, előadás, stb.) miközben nem várják el, hogy feltétlenül a pályázatban leírtak kerüljenek megvalósításra, sőt még azt sem, hogy az adott esemény itt, a Solitude-ben kapjon helyet. Létrejöhet egy másik intézmény bevonásával is.
MM: Te magad tervezel-e valamit bemutatni? Ha igen, hol és mennyire fog reflektálni az intézményre, az ott átélt helyzetedre, élményeidre, a téged ért hatásokra?
KTT: Én, bár egy konkrét, hosszú távú projekttel jöttem – amihez egyelőre csak anyagokat gyűjtök, olvasok, tervezgetek – már eleve tudtam, hogy nem lesz bemutatható eredmény. Viszont, részben e tanulmányok melléktermékként kidolgoztam egy új tervezetet, amiről konzultáltunk és később fogok visszatérni, megrendezni egy kiállítást. Bár nem egy helyspecifikus ügy, az itteni közeg – nevezetesen a kastélyt körülvevő erdők – meghatározó volt. A kiállításnak a tervek szerint lesz egy „public art” része is az erdőben, meg talán egy kis kiadvány is.
MM: Mostani és korábbi tapasztalataid alapján mi a véleményed, a művész-intézmény kapcsolatba melyik oldal fektet be több energiát? Úgy értem, hogy a fentieknek nagyon pozitív a kicsengése: fiatal művészként nyugodtan dolgozhattál néhány hónapig a műveiden és e munkára fordított idődet megfizették. Ugyanakkor kulturális értéket hoztál létre, amelyből – bár nem tulajdon formájában, de – az intézmény is részesül valamilyen módon. Tehát én úgy gondolom, hogy nemcsak a Solitude, hanem más intézmények és programok esetében is egyfajta cseregazdaság zajlik. Szerinted mennyire méltányos módon?
KTT: Hát ez attól függ, honnan nézzük. Az ösztöndíjak esetében például észre kellene vennünk, hogy a pályázatokat kiírók-lebonyolítók fix fizetésért dolgoznak, míg a pályázók egy nagyon is esetleges ellenszolgáltatásért. A Solitude alapprogramjában ezrek pályáznak néhány helyre. Ez olyan mint a lottó. Ki fektet be többet? A lottózó emberek vagy a Szerencsejáték Rt.? És ezt más intézményes helyzetre is kiterjeszthetjük. Persze a művésznek elvben nagyobb lehet a kitörési lehetősége, ha még életében sztár lesz, elad, stb. De ez a művészek egészen kis százalékával történik csak meg.
MM: Abban, hogy egy művész sztár lesz, számít-e például a Solitude-ban eltöltött idő és amennyiben igen, sztárságából profitál-e utólag az intézmény? (Nem olyan ez, mint egy hosszú távú befektetés, amely az intézményt magát tartja fenn?)
KTT: Számíthat, de csak annyira, mint bármi más. Bizonyos kapukat talán segíthet kinyitni, de szerintem inkább a kutatás típusú művészet és nem annyira a galériák, vagy a nagy múzeumok irányába. De ezt csak sejtem, valójában nem látok bele, hogyan is működnek ezek a dolgok. A Solitude szerintem csak nagyon áttételesen profitál az innen kikerülők sikereiből. Talán sokkal inkább az épp ittlévő emberek munkájából és a kialakuló kapcsolati hálóból. De ezekből is inkább szellemi értelemben, az anyagi bázist szerintem profi kultúrpolitikai lobbival biztosítják. A Solitude igazgatója, Jean-Baptiste Joly azon túl, hogy művészeti-kulturális kérdésekben meglehetősen tájékozott, úgy tűnik, jó diplomata is, komoly politikai kapcsolatokkal. Kb. húsz éve igazgató, de nem kényelmesedett bele a pozíciójába, sőt a hely dinamikája ennek az ellenkezőjét bizonyítja.
Egyébként a lottós a hasonlathoz még annyit, hogy a Solitude legnagyobb bevétele éppen a területi lottó-biznisz profitjából törvény szerint kivett kulturális járulékból kerül ki. Abba most nem mennek bele, hogy a kultúra miért jó a tőkének, mert az egy külön cikk lehetne.
Gregory Sholette budapesti előadásán használt fogalom.
A magyar művészek pályázati lehetősége a budapesti ACAX és a Solitude közreműködésének köszönhető.
Az intézmények művészet-támogató befektetései és a művek kulturális illetve piaci értékének viszonya egyre gyakoribb téma. Lásd: http://www.theartnewspaper.com/article.asp?id=16683