„A Budapest Biennálé küldetése és arculata tekintetében is nemzetközi. Stratégiája kifejezetten a kortárs képzőművészet globalizációjára irányul. Számos téma támasztja alá a Budapest Biennálé koncepciójára jellemző megközelítést, beleértve a kortárs képzőművészet lehetőségeinek, hatalmának és az általa hordozott ígéretnek az elismerését, amely a Magyarországot és Szlovákiát, valamint Románia és Szerbia egyes részeit magába foglaló (majdnem teljes mértékben) urbanizálódott területen bontakozik ki. A Biennálé e terület 32 millió lakosát célozza meg, és e potenciálisan meghatározó régió számára nyújt esélyt, hogy önmagát mint összefüggő geográfiát értse meg, ahol lehetséges a kulturális kapcsolat és tevékenység helyi, regionális és globális mozgósítása.
Hogy nemzetközi irányultságát valóban kibontakoztathassa, a Budapest Biennálé a nemzetközi kulturális intézményekkel való együttműködés és a közös útkeresés által fog működni. Fel fogja használni azt a jelentőségteljes és egyedi nemzetközi jelleget, amely sajátja Budapestnek, a városnak, amely magából adódó politikai sokszínűséggel, összetett társadalmi, kulturális és etnikai szövettel, valamint folyamatos motivációval rendelkezik az együttműködés új modelljeinek kidolgozásához.
A biennálé csapatának meggyőződése, hogy az ilyen fajta program kialakítása szükséges, egyben sürgős is az Európa városi régiójának szívében megjelenő non-profit és független kortárs művészeti intézmények számára. Kétségtelen, hogy ez utóbbiaknak alkalmasnak kell lenniük a gyors és hozzáértő reakcióra és találékony megoldások felkínálására, mivel globális értelemben új kulturális impulzusok és lehetőségek jelennek meg.„
A fenti sajtószöveget olvasva örömmel nyugtázhatjuk, hogy végre elindult valami. Örömünk nem elsősorban annak szól, hogy ha már az olimpia megszervezése nem is jött össze, jutott egy biennálé vigaszdíjként, hanem annak, hogy Budapest végre felismerte a regionális együttműködésben rejlő politikai és kulturális lehetőségeket. Vége a csipkerózsika-álomnak, a provincializmusnak, a marginalizációnak és a frusztrációnak! Azonban elbizonytalanodunk, amint a szövegösszefüggésekből felsejlik, hogy itt valami rossz viccről, gonosz tréfáról van szó. A szöveg nyomban érthetővé válik, ha benne a Budapest főnév összes előfordulását következetesen átcseréljük Brüsszelre, ami nemcsak az azonos kezdőbetűk miatt indokolt, hanem azért is, mert e művelettel az októberben megnyíló Brussels Biennial statement-jét állítjuk helyre. Nyilvánvaló, hogy néhány országnevet is javítanunk kell, Szlovákiát Hollandiára, Romániát Németországra, Szerbiát pedig Franciaországra. Rendben, mondhatjuk, kaptunk egy rossz viccet meg egy újabb európai megakiállítást, na és akkor mi van?
Hát az van, hogy miközben a belgiumi belpolitikai válságra reagálva egy újságíró nemrég előbb az egész országot, majd a miniszterelnököt is elárverezte az Ebay-n, a kulturális feszültségekkel, flamand-vallon nemzeti ellentétekkel jelentősen leterhelt belga politikai élet hátterében egy példás együttműködést felmutató, sikeresnek ígérkező regionális rendezvény jöhetett létre. Hogy valóban az lesz-e, az még a jövő titka, ám néhány stratégiai jellemzőre érdemes odafigyelni.
Mivel manapság Brüsszelt – politikai és gazdasági értelemben – Európa központjának tekintik, érthető és időszerű, hogy e kitüntetett szerep kulturális lehetőségeit is próbálják kiaknázni. Ilyen kontextus mifelénk nincs, hiába mérték ki a szakemberek, hogy a kontinens kilenc (!) földrajzi középpontjának egyike éppen egy magyarországi településen található, sajnos a geográfia nem kizárólag mértani tudomány. A biennálét támogató nemzetközi összefogás láttán a magyar viszonylatokra jellemző zárt, nemzeti keretek között való gondolkodás korlátozottsága frusztráló valóság, de a kontrasztba érdemes belekalkulálni nemcsak Brüsszel multietnikus jellegét, hanem a belgiumi flamand közösség országhatárokon átívelő kulturális jelenlétét is.
E példás összefogás megvalósításához ugyanakkor nemcsak szerencsés politikai kontextusra, hanem megfelelő intézményekre is szükség van, amiket a Brussels Biennial nevű non-profit szervezet Barbara Vanderlinden művészeti igazgató irányításával meg is talált. Ő kezdeményezte ugyanis a biennálé létrehozását. A Roomade intézményközi platform megalapítójaként ismert kurátornő az elmúlt években intenzív kurátori tevékenységet fejtett ki a Manifestatól kezdve a Taipei Biennáléig. Gyakorlatának az a jellegzetes vonása, hogy különleges figyelemmel alakítja projektjeinek intézményes szerkezetét, olyan komplex együttműködési formákat kezdeményezve, amelyek a résztvevőket nemcsak az események gazdasági és logisztikai, hanem konceptuális alakításába is bevonja. Többek között tehát az előbbieknek tudható be a támogatói háttér nemzetközi változatossága, és a résztvevő intézmények geográfiai sokszínűsége az utrechti BAK-tól a marokkói L’appartement 22-ig, vagy a bangladesi Drik-től, az antwerpeni MuHKA-ig.
Ilyenszerű intézményből a mi régiónkban nem sok van, rendelkezünk viszont számos olyan vidéki múzeummal, amelynek kulturális funkciója messzemenően kitalálatlan (lásd: György Péter, Kortárs művészet magyar múzeumokban). Amennyiben ezek „reformja” úgy menne végbe, hogy korszerű programokkal sikerülne valamely lokális kulturális jelentőségre szert tenni, kiváló kiindulási alap lehetne egy nemzetközi, regionális kulturális szerep megformálásához. Ami még kell hozzá, az némi nyitottság, ami görcsösen védelmezett, nagymértékben politikafüggő és általánosságában konzervatív kulturális terünkben nagyobb szerepet engedne a nemzetközi hatásoknak, például külföldi intézményvezetők meghívásával. Ez utóbbiak aggasztó hiányáról írt nemrégiben az ÉS hasábjain Jan Kennis holland kulturális attasé, aki a hatvanas évek holland és a kortárs magyar kulturális helyzet számos hasonlóságára hívja fel a figyelmet, egyben azt javasolja: merjük elkezdeni a „Paprika hadműveletet”, vagyis azt az alulról szerveződő intézménykritikus építkezést, amelynek párja a hetvenes években megalapozta a holland kultúra mai arculatát. Ha ez elkezdődik, talán a fenti parafrázis keserű iróniája is elpárologhat.