Nem hiszek túlságosan a tudattalanság állapotában kieszközölt dolgok sorsalakító jelentőségében, úgymint a gyerekkorban elkövetett, immár meghatározott poétikával felruházott kreatív gesztusok jövőformáló, előrevetítő erejében, hiszen nyilvánvaló, hogy a távoli eseményekbe utólag könnyű belelátni némi többletet. Most mégis érdekesnek tűnik számomra egy konkrét párhuzam, amit csak az érthet meg, aki megnézte Károlyi Zsigmond legújabb képeit a Knoll Galériában.
Amikor 1994-es Balkon-beli interjújában Károlyi a kezdetek kezdetéről beszélt, megemlítette, hogy gyerekkorából megmaradt egy elmaszatolódott pasztell, melynek felületét egy elefánt töltötte ki. Nem kérdeztem meg a művészt, vajon mekkora jelentőséget tulajdonít ennek a gyerekrajznak mostani tárlatanyaga viszonylatában, mégsem nehéz kikövetkeztetni a látens összefüggést a beavatásként is felfogható elefántábrázolás és eme jelenkori olajfestmények között, melyeknek témái játék állatfigurák, főként kutyák. Tény, rég volt a kezemben ebbe a kategóriába sorolható gyerekjáték, arra azonban emlékszem, hogy a néhai gumiállatok kéznyomásra sípoló hangot adtak, egy fals szférába lökve az illető állatok eredeti hangzásvilágát.
Bevallom, határozottan meglepett ez az új Károlyi-ciklus, amit nehéz összekötni a művész korábbról ismert festészeti problematikájával. Legalább is tematikai-stiláris értelemben, hiszen az általam az egyik legelhivatottabbként tisztelt magyar festő ezúttal egy merőben másmilyen képi tartomány kapuját tárta ki, mint amilyet eddig magáénak mondhatott. Nem kívánom felidézni mindazokat a meghatározó és az opust egységekre tagoló fázisokat, melyeket Károlyi maga mögött tudhat. Elég, ha csak az építészeti állványzatok köré épülő és stílusát tekintve lírai konstruktivista fotófestményekre hivatkozok a nyolcvanas évekből, melyeknek kapcsán Hajdu István a forma formátlanodásáról” beszél. Vagy a kilencvenesekben kieszközölt mértani redukciót is felidézhetem, amely az előbbinek képezi szerves folytatását, ráépülését. Ugyanakkor azt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a szerző a ”nagy eklektika” asztalára is szép számú művet tett le, amelyek poétikai és nyelvi tekintetben merő ellentétei voltak a kilencvenes években nála bekövetkezett redukcionizmusnak.
Summa summarum: Károlyi tudott és mert váltani és változtatni, holott az ideális festészetet a megállapodottsággal összemosó akadémikusok közül sokan vallják ezeknek a tulajdonságoknak festészetre gyakorolt ”káros” hatását. Károlyi keresései elsősorban arra irányultak, hogy meglelje a hagyományos képi ideálnak a minimumát, azt a vékonyka sávot, amely szerinte már nem kép, még nem kép. 1994-ben jelentette ki: ”én valami arányos, belakható, figurális festészetre gondolok, elemi szinten kidolgozott viszonylatokkal”. Hét év elteltével bátran kimondhatjuk: Toys R Us című tárlatával Károlyi eljutott erre a pontra.
A beteljesülés ismérvei immár rendre láttamoztathatók. Károlyi visszalépett a zsáner területére, fiainak játékai között ráakadt egy vonzóan mértékletes figurális világra, amelynek alakjai a szemlélő számára meglehetősen közömbösek, így nem vonják el figyelmét magáról a nyelvi értelemben szerveződő festészetről. A vásznak első pillanattól fogva elnagyzoltakként, kidolgozatlanokként hatnak, az alakok és a mértaniasan szétterülő háttéri elemek csupán annyira homályosak, hogy megállapíthassuk: szinte még nem képek, szinte már nem azok. Határhelyzetet definiálnak, saját léttükkel húznak ujjat; vannak is, meg nem is.
Nem valami látványos piktúra, tagadhatatlan. Az is lehet, hogy nem eléggé átütő, helyenként talán visszatetsző is, vagy inkább érdektelen. Károlyi festészetében – képeinek hátterében – ott húzódik saját konstruktivista-geometrikus origója – a tulajdonképpeni modernitás -, későbbi eklektikus kalandjának figuratív felhangja pedig teljes mivoltában bontakozik ki az állatfigurák által. Ha ízekbe fordítjuk át a figurák keltette látványt, akkor a fanyar a legkézenfekvőbb. Mintha a művész vizuális értelemben ugyanabba a fals szférába taszította volna a műanyagjátékokat, mint amelybe a kis beépített sípok hangzásilag tették.
A képekhez meditatív szándékkal kell odalépni, azzal a felismeréssel, hogy nem az ábrázolt értelmezése a központi momentum, hanem a szemantikai állagától elvonatkoztatott festészeti nyelv ideájának a szubjektív megragadása. Károlyi eljutott az általa eszményített festészet termőtalajára, ezért roppant érdekfeszítő lesz kivárni a termés legjavát.