Nemcsak a kiállítás címével okozott ismét meglepetést Gerber Pál a látogatóknak, hanem műfajával is, mivel nagyméretű, színes printeket állított ki a Trafóban, keverve az általa szívesen alkalmazott szövegek, szlogenek megjelenítését a figurális ábrázolással. Gerber a 90-es évek kortárs magyar képzőművészetének egyik ”emblematikus” figurája, pályafutását a Kék Acél, Kék Irón, Kék-Vörös szarkasztikus társadalomkritikáján, a szocialista ikonográfia parodisztikus és következetes átértelmezésén, a gyerekkor szürrealisztikus, lírai megjelenítésén keresztül nyelvi és tárgyi környezetünk meghökkentő és elgondolkodtató, sokszor szinte abszurd – a banalitást, a triviálist valamint a magasztost és fennköltet utánozhatatlan képekben és tárgyegyüttesekben összemosó – feldolgozása egyaránt jellemzi. Műfajaira, az általa használt képzőművészeti technikákra és anyagokra is a sokoldalú eklektika a jellemző, festményein és rajzain kívül akár a faerezetű tapéta, akár a szemetesvödör, a fogkefe és a fogkrém, vagy a busz oldalára sablonbetűkből ragasztott szlogen is válhatott műalkotássá. Mindazonáltal a műveket a felismerhető koncepcionális következetesség és eredetiség, a tematika, megvalósítás bizonyos személyes kézjegyei, kifejezésbeli toposzai tették első látásra ”gerberessé”. A printeknél azonban más a helyzet, mivel a számítógépes képalkotás lényege, hogy a kép személytelenné válik, a művész az alkotófolyamat egy bizonyos szintjén már elszakad az általa tervezett vagy elképzelt képtől, és a végtermék létrejöttét már nem tudja befolyásolni. Ily módon maga a hordozó steril egyenfelületté válik, és csak a tartami jegyekből lehet következtetni az alkotó személyiségére és művészi szándékára. A kérdés most már mindössze annyi, hogy ha Gerber olyan színvonalú műveket fest, mint amilyen például a legutóbbi, Műcsarnokban látható nagy festészeti kiállításon szerepelt, és ami a gondolat, a látószög és a megfestés módjának hibátlan eredetiségével a kiállított anyag nag részét lekörözte, miért távolítja el magától a képeit, és mi motiválja printek bemutatására. Ha Gerber mestere a képnek, miért mond le a mesterségéről, engedve a divathóbortnak, s egyenetlen kiállítást hozva létre ezzel a gesztussal? Talán egy mindent befogadni és kipróbálni vágyó, intellektuális érdeklődés elfogadható magyarázatként.
A kiállítás vezérfonala lehet a teremőr felett látható ”Ha süllyed a hajó, azt mondom, riadó. Ha tehát nem mondom, riadó, úgy nem süllyed a hajó” piros betűkkel formált negatív szillogizmusa lehet, hiszen a művek többsége valamilyen fals, képtelen, nem teljesen helytálló vagy zavaró vizuális vagy nyelvi motívumra épül. Gerber utánozhatatlan leleménnyel használja fel műalkotásaiban a grammatikát, akár elírás, helyesírási hiba (Van-e védtelenebb, van-e szánalmasabb, mint lógó orral, logó farokkal, logó nyelvvel kilógni a sorbó l), akár tautológia (A nők, akik gyerekeket szülnek, anyák) stb. Az általa választott következtetések, állítások hibásak, feleslegesek, indecensek.
A kiállítás egyik legszebb darabja az Elásott szarvas, melynél a szöveges és vizuális tényezők egyetlen abszurd és misztikus képbe forrva jelennek meg. Amit látunk, lehet homokban fekvő szarvasagancs, ebben az esetben a képre írott szöveg hazugság, és ez a valószínűbb, ugyanis ki akarna elásni egy szarvast? De miért feltételeznénk, hogy a művész hazudni akar nekünk, mi oka lenne rá? Elhiszi- e bárki is, hogy a képen mégis elásott szarvas van? Hogyan függ ez mégis össze a képzőművészettel? A zavarbaejtés, a banalitás, az ilyen mértékű triviális egyszerűség továbbgondolásra késztet.
A vizualitást, a képet is a műbe építő művek közül a Micsoda öröm, vagy a Tartsátok vissza a nevetést paradox helyzeteket vázol fel. Hiszen képtelenség, hogy egy történészt teljesen ”korhű öltözetben, hasonmás fegyverekkel és korhű harcmodorral kaszaboljanak le”, vagy koponyákat ábrázoló képre írni, hogy ”Tartsátok vissza a nevetést!, vagyis Risum teneatis amici! És még sorolhatnánk a példákat, melyek a paradox, különös, kifacsart és lehetetlen élethelyzetekről szólnak, a dekórum és racionalitás elveinek ellentmondó, lehetetlen képeket és szituációkat. A kiállítás végére a nézőben zavar, elbizonytalanodás jön létre, tétován nézelődik, keresi a megfejtést, az összefűző kapcsot, a magyarázatot. Ugyanis a tudományosnak, a rációnak, a grammatikának és a narrációnak az állandó jelenléte, felemlegetése erre kényszerít. A kiállítás gondolkodásra késztet, a gondolkodás szó filozófiai értelmében, az állítás, bizonyítás, cáfolat hármasságával. Közben meglehet, hogy mindössze egy poén, egy vicc, egy játék az egész, és ez megfoghatatlanság, ez a lebegés átjárja a kiállítást, meghatározza hangulatát.
Líraibb hangütésű a kiállítóterem jobb oldali falára kerülő, kisebb méretű képekből, szövegekből összeállított montázs, szubjektív kis kaleidoszkóp, ahol a mindennapi élet helyszínei és tárgyai nagyobb szerepet kapnak. A kihívás napja felirattal ellátott toll, a drágakövek, a mellékhelyiség, a magyarok számára különösen jelentőségteljes Nagyon fáj felirat, a ceruza, a véres körömágy, egy barát egy római szarkofág mellett, egy hamutartó, cipő és piros pöttyös labda, az Egy szar könyvet egekbe dícsérni-mondat végletes ellentétezése, egy összetaposott Coca-Colás doboz, a művész alkotásai bizonyos beállításban, a ”Baromfi Csőrkurtító Bt’” reklámöngyújtója, hogy csak kiragadott példákat említsek, személyesebb, intimebb hangulatú világba engednek bepillantást.
Összességében tanulságos, ironikusan szellemes, izgalmas kiállítás Gerber Pálé, egyedi, fanyar szépsége kiemeli az utóbbi idők kiállításainak sorából.