Miért szeretem Csörgő Attila műveit? Költői kérdés, amelyre a választ egy személyes elemmel még tovább bővíteném – mert a gyerekeim is szeretik. Ez persze nem lehetne elfogadható érv, hiszen ezen írás nem valamely baba-mama magazin „milyen okosak az én csemetéim” vagy „milyen könyvekkel, élményekkel lepjük meg gyereknapon kölykeinket” című rovatába íródik. Hanem mert Csörgő alkotásainak elemi szintű befogadása során olyan, mindannyiunkban megbúvó gyermeki ösztönök indukálódnak, mint a kíváncsiság, a játékosság vagy a meglepetés felett érzett öröm. Engem továbbá a gimnáziumi fizika-kísérletekre is emlékezetnek, amelyeknek céljával és lényegével nem mindig voltam ugyan tisztában, látványosságuk mégis lenyűgözött. (Megjegyzem, semmiképpen sem szeretnék emiatt azon humán értelmiségiek csoportjába sorolódni, akik a matematika iránti megmásíthatatlan ellenérzésükkel és emiatti bukdácsoló bénaságukkal kérkednek rendszeresen. Egy sinus-cosinus függvény számomra még mindig relevánsabb, mint mondjuk egy porszívó működési mechanizmusa, nem is beszélve a forradalmian új, Dyson-féle zsák nélküli porszívó kettős centrifugális porleválasztó rendszerének megértéséről.)
A technikai túlfejlettség korában mindenképpen imponáló, ha valaki újragondolja a fizika történetének generáliáit – bár ezt általában nem tekintjük művészetnek. Csörgő Hogyan szerkesszünk narancsot? (1993-94) című installációja első pillanatban azt a szertári demonstrációt idézi fel, melynek során az – akár miniatűr gőzgéppel előállított – egy ponton előtörő meleg levegő szabályozásával magasban tartható illetve fel-le mozgatható egy felfújt lufi. Azaz egy gömb. A művész azonban ebben az esetben is csak használta a technikát: valójában az érdekelte, hogy a sík felületekből létrehozott gömbszerű testek hogyan mozognak a ventillátorból feltörő légáramban. A spirális narancshámozás mintájára vagy más, szabályos síkidomok összekapcsolásával megszerkesztett „gömbaberrációk” – ahogy a kör sem „négyszögesíthető”, úgy ez a vállalkozás is eleve reménytelen – különböző módon ugrabugráltak, forogtak, néha lepottyantak, persze a teremőrnénik bosszúságára, de a gyerekek legnagyobb örömére. Hasonlóan a Ferde víz (1995) illetve továbbvitt változata, a Maelström projekt (1995) azt a gyakorlatból jól ismert jelenséget használja fel, melynek során a gravitáció következtében vízszintes felületű pohár (vagy vödör) víz síkja a gyors körbeforgatás hatására elferdül. Az első esetben csak a jelenséget dokumentáló fotót látjuk: két poharat egymás mellett, bennük a ferde vízzel. A kép annyira elképesztő, s olyan szinten megy ellenébe a vízszintes-függőleges koordinátarendszerben edződött tapasztalatainknak, hogy eltart egy ideig, míg megtaláljuk a racionális magyarázatot a beidegződött rend felbomlására. Ezen a technikán alapul a Maelström projekt: az alumínium edénybe töltött folyékony anyag (olaj) sima felületén forgatás hatására örvény keletkezik. Csörgő azonban itt is tovább lép: a parabola ívében látható tükörképek folyamatos változása érdekli. A befogadó így néhány perc alatt élheti át képmásának óriásira növekedését, illetve azt az állapotot, amikor – mintegy szakadékba zuhanva – az örvény elnyeli.
A művészt nemcsak a mechanikai elvek, hanem a tökéletes sík- vagy térbeli geometriai testek és ezek egymáshoz való viszonya (egymásbafordulása) is foglalkoztatja. A háromszög/tetraéder, négyzet/kocka, rombusz/oktaéder átváltozás nemcsak a hulló homokkal operáló Három test (1993) című munkán jelenik meg, hanem a bonyolult mobil szerkezettel mozgatott Plátói szerelem (1997) című projekten is. Ez utóbbin a két, egymással szemben elhelyezett, élein fapálcikákkal jelölt tetraéder lassú mozgással „elindul” egymás felé, hogy aztán a végállapotban, egy kocka formájában egyesüljön. Természetesen a két állapot között számtalan kusza, szabálytalan és kívülről nézve rendezetlen stádium is létrejön – végső lépésként paradox módon mégis realizálódik egy, amúgy az elérhetetlenséghez, beteljesülhetetlenséghez kapcsolt fogalom. Mindez csak különös bájt sugároz annak a ténynek, hogy Platón neve – a szerző elsődleges intenciója szerint – azért került a címbe, mert ő volt az, aki először leírta és meghatározta a természetben található, gömbbe írható öt szabályos testet.
Nem lehet véletlen ezek után, hogy Csörgő legtöbb művében a legtökéletesebb alakzattal, a gömbbel foglalkozik. A forgatás és a fény hatására létrejövő virtuális tárgyak sorában tekinthetjük (már miért is ne?) előképnek a két, rögzített csavar pörgetésével előállított Forgástest/pohár (1992) című művet. Ilyen, motorral hajtott, de két, tengely körül elforgatott körmozgáson alapul a Félgömb (1996) című mobil: a pálca két végén található izzók a gyors forgómozgás hatására táguló és szűkülő pályán fel-le mozognak, mintegy helyet cserélnek. A pálya íve viszont a szemlélőben óhatatlanul felidézi egy imaginárius félgömb alakját. Hasonló elv mozgatja a Gömb-örvény (1999) című mobilt, csak itt a fényforrás egy pontszerű állapotból indulva „állítja elő” a föld fölött lebegő mágikus fénygömböt.
E hosszú életmű-út leírása után végre elérkeztünk eredeti témánkhoz: Csörgő Attila Fél-tér című munkájához, amelyet korábban a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítótermében mutatott be, június 2-ig pedig a székesfehérvári Pelikán Galériában látható. Azért tartottam fontosnak az előzmények leírását, mert véleményem szerint e műben összegződik a művész eddigi munkássága, illetve erről az alapról épül fel egy új, hihetetlenül izgalmas világ. Megmarad a forgómozgáson alapuló technika, csak épp lelassul, tovább él az igen precíz, szinte mérnöki kidolgozás, de realizálódik a virtuális gömb, és a hangsúly áthelyeződik a fotográfia optikai-mechanikai elvére, arra az eszközre, amelyet eddig dokumentációra vagy a szabad szemmel láthatatlan elemek bemutatására használt.
[ pic00 ] Olyannyira, hogy a művész feltalált és
megépített egy képalkotó eszközt, egy mozgó fotografikus kamerát. A kiállításon e szerkezet, illetve a működése során készített
felvételek láthatóak. A speciális fényképezőgép alapja egy olyan, lassan mozgó kamera, amely – mondjuk így – spirálisan haladva egy, a
gép belsejében található transzparens félgömb felületére képezi le az ellentett félgömb, a külvilág 360 fokos látványát. Az expozíció
sebességének változását egy elektromotor, egy bicikli-kilométeróra, és persze a művész állandó közbeavatkozása szabályozza – ez
utóbbira azért van szükség, mert szabadtéri felvételeknél a fényviszonyok folyamatosan változnak. A belső gömbfelületen lévő emulzió
előhívása és fixálása után létrejön a kiállítható, fekete-fehér, eredeti (egyedi) félgömb kép. Az 1800 cm2 felületű
félgömbön megjelenő látvány azt a fiktív látóteret „modellezi” amit akkor láthatnánk, ha egy ponton állva, korlátozott látószögünktől
megszabadulva, egyszerre lennénk képesek befogadni a körülöttünk elhelyezkedő látási kép félgömbként megjelenő univerzumát.
[ pic01 ] •
[ pic02 ]
Ahogy az archaikus kultúrák, a gyermekek is hajlamosak arra, hogy a világot egy sík és az arra boruló félgömb alakú kupola együttesének érzékeljék. Ezért lehet a mesékben a szélén (az Óprenciás tengeren is túl, az Üveghegyen innen) lábat lógázni, s ezért olyan sikeresek azok a miniatűr átlátszó burácskák, melyekben például lassan szállingózik a hó a középen álldogáló Mikulásra. Míg ez utóbbi esetben kívülről kukucskálunk be egy parányi kozmoszba, addig Csörgő fotói furcsa nézőpont-változtatásra késztetnek bennünket. A kis pódiumon álló, alulról megvilágított műveken – melyek leginkább „lámpaburákra” emlékeztetnek – ugyanis kívülről szemléljük azt, aminek az eredetije körülvesz bennünket. (Az az elementáris vágy, hogy bedugva fejünket, bentről nézelődhessünk, persze nem a gyakorlati megoldás miatt lehetetlen, hanem azért, mert képtelenek lennénk befogni a szemünkkel a képet.) Kívülről a fél-térből így is csak részleteket tudunk érzékelni: a horizontot körbevevő facsoportokat, egy ismeretlen acélcsarnok merevítő gerendáit, kanyargó lépcsőt vagy egy kirakat feliratát. Egy titokzatos, gömbbe zárt világot.