A londoni Inventory csoport budapesti kiállítása kereken egy hónapig volt látható a Trafó Galériában. A kiállítást bemutató szórólap a csoportot olyan interdiszciplináris formációként jellemzi, amely különböző társadalmi-kulturális helyzetek kutatásával foglalkozik. S bár a leírás erre nem tér ki külön, a brit és a magyar közösségi művészet gyakorlatából is sejthetjük, hogy ezek a helyzetek leginkább a városi térben érhetőek tetten – az elmúlt évtizedek szociálisan elkötelezett művészete nagyon gyakran valójában magáról a városról beszél, hiszen ez az a közeg, ahol a jelek és kontextusok végtelenül változatos összekapcsolódásaiban sajátos, látványos reakciókat lehet elindítani egy-egy új jel vagy kontextus beiktatásával.
Az Inventory Trafóban kiállított videóinak körülbelül a fele közvetlenül a várost, a városhoz való szubjektív viszonyokat vizsgálja. Ezek közül azonban sajnos szinte egyiknek sem sikerül túllépnie a város (ez esetben leginkább London) leírásakor használt közhelyeken, az emlékezés illetve felejtés dialektikus tereként elgondolt város gondolatán (Flesh and Stone), vagy a kiüresedett, mechanikus, repetitív és hideg betonsziget vízióján (Beton Insel).
A Flesh and Stone-ban [inventory-flesh.jpg] szokványos, sokat látott London-életképek követik egymást, amelyeknek távoli semlegességét a narráció végletekig személyes, vallomásszerű folyama próbálja ellensúlyozni, átalakítani, kapcsolódási pontokkal megtölteni; mindezt kétes sikerrel. A narrátor a városban sétálva minduntalan saját emlékeibe botlik, összeroskad terhük alatt, és menekülni próbál előlük: „Általában rituálisan függünk a város vigaszt hozó radírozó képességétől, attól a látszólag egyszerű adottságtól, hogy átformálja magát és mindig új arcát mutatja felénk; hasonlóan ahhoz, ahogy pszichénknek szüksége van a felejtés képességére.” A város tehát – miközben elválaszthatatlanná válik saját tudatunktól, és egyes helyei lelkiállapotainkkal (női nevekkel) válnak megfeleltethetővé – egy belső séta színterévé válik; ugyanakkor folytonos átalakulásával önként fel is számolja a sétáló gondolkodásának bezárt meghatározottságát, teret adva a felejtésnek. (Más kérdés, hogy a sétáló nem tud felejteni, és végül elmenekül a városból.)
Ebben a lírai leírásban nem nehéz felismerni a modern nagyváros klasszikus dilemmájának személyes dimenzióját; a városi tér állandóan átalakuló, az ismétlődés alól felszabadító és változatlan, emlékezésre késztető rétegeinek konfliktusát, és ez a kérdésfelvetés akár izgalmas is lehetne. Mégsem az. Kép és szöveg „elbeszélnek” egymás mellett, hiába próbálnak a szavak réseket nyitni a képek felületén, azok megőrzik zárt homogenitásukat, puszta illusztrációvá redukálódnak. Hasonló a helyzet a Beton Insel-lel is, amely a jól ismert kultúrpesszimista városkép morálisan terhelt, de az embertelenség hideg képeinek sajátos esztétikájával is játszadozó változata. Nem-helyek, monoton ritmusok, mechanikus tevékenységek, elidegenült táj – nem könnyű ezeket többnek látni egyszerű vizuális közhelyeknél.
A válogatás legszebb darabja, az Ostalgia, [inventory-ostalgia.jpg] miközben egy öregembert mutat, amint hosszasan, meghitt, de talajt vesztett szeretettel foglalkozik két hatalmas fekete autó között megbúvó világoszöld Trabantjával, az „ostalgia” kifejezés félreértésérol tanúskodik: kimaradnak belole azok a kulturális, idobeli és térbeli áttételek, amelyeken keresztül az NDK kultúrája sajátos értékekkel ruházódik fel. Klasszikus kép ez, öregember hű Trabantjával, amellyel számos, a szocialista és posztszocialista világ hétköznapjait bemutató fotóalbumban találkozhatunk. Ez azonban nem osztalgia. Az osztalgiában ugyanis eloször el kell távolodnunk múltunktól, hogy vágyódhassunk utána. Nyugat-németekké kell válnunk ahhoz, hogy rajongani tudjunk a Keletért, a másik egzotikus történeteként kell látnunk saját történetünket. Ebben az esetben pedig ez az eltávolodás nyilvánvalóan nem történik meg.
Az Inventory Londonban, az Approach galériabeli kiállításai kapcsán „a Walter Benjamin csoportként” vált ismertté. Benjamin neve önkéntelenül is felmerül az Inventory munkáinak láttán; alkotásaik közvetett hivatkozásain túl a csoport gyakran közvetlenül is reflektál a benjamini életműre, különösen annak városi vonatkozásaira. Ennek a kapcsolatnak a felismerése fontos fogódzót ad a kezünkbe a kiállítás számos darabja, így a legszellemesebb videó, The Absence of Myth [inventory-myth.jpg] értelmezésekor is. A videóban állóképek váltogatják egymást meghatározott ritmus szerint: mitologikus neveket viselő londoni utcákat látunk, majd egy bolt polcain ülő, hasonló mitologikus neveket viselő élelmiszer-termékeket.
„A város az utcák nevei által lép be a nyelv kozmoszába”, írja Benjamin. Az utcanevek emelnek számos szót a tulajdonnév rangjára és válnak a várost nyelvként olvasó tekintet figyelmének kiemelt célpontjaivá. Az utcanevek ugyanekkor a város tudatalattijának felszíni jelei, egy titkos mitológia töredékei. A mítosz hiánya, amikor ezek a nevek megszűnnek támpontokat adni és tájékoztatni minket a helyről, és ehelyett jelentéseiket elfeledve, összefüggéseiből kiragadott zárványként állnak az észak-londoni Hampstead utcatábláin: Ulysses road, Medusa road, Narcissus street.
Az inventory/leltár technikájának segítségével a valamilyen módon hasonló, de a hétköznapokban külön kezelt tárgyak hirtelen egymás mellé kerülnek. Így alakul ki kapcsolat a mitológiai neveket viselő utcák és élelmiszer-termékek között, és ezek a viszonyok behálózzák a tárgyak és nevek egész világát, az osztályozás teljesen másféle, diagonális struktúráját téve lehetővé. Ez a struktúra a nyelv szerkezetéhez hasonló, ahol, mint a benjamini utca kollázs-szerű kirakatában, bármennyire különböző dolgok is egymás mellé kerülhetnek, új jelentéseket hozva ezzel létre.
Az Inventory a mindennapi élet leltárjának megteremtésén dolgozik. Ehhez azonban nem mindig tűnik megfelelő médiumnak az a film, amely átpolitizáltan bár, de lényegében illusztrációszerűen és teljesen konvencionális módon csoportosít városi helyzeteket. Ha azonban a látogató, csalódottan elfordulva a videóktól vette a fáradtságot, és nekilátott, hogy megjegyzéseit rögzítse a vendégkönyvben, valamint eközben véletlenül az asztalra pillantott, akkor észrevette az Inventory kiadványainak apró, de annál hívogatóbb kupacát, amelyeknek valószínűleg nem lett volna értelmetlen nagyobb szerepet adni a kiállításon. Egészen elsorangú folyóiratról van szó ugyanis, amelynek lapjain gyakran felbukkannak a londoni kulturális élet igen rangos szereplői is. Az egyik 1997-es számban részletet olvashatunk Iain Sinclair ugyanabban az évben megjelenő Lights Out for the Territory című, fikció és dokumentáció határán táncoló könyvéből, amelyrol azóta gyakran mint a városról való írás paradigmatikus darabjáról beszélnek. A cikkek jelentős hányada ténylegesen Londonról, London városrészeiről, utcáiról, vagy más városokról, helyenként egyenesen az általában vett városról szól; ennek az érdeklődésnek legfontosabb elméleti megalapozását adja az a benjamini mondat, amelyben egyébként a csoport nevének eredetére is rátalálunk: „The inventory of the streets is inexhaustible”. Mint ismeretes, Walter Benjamin a nagyvárosban a modernitás jelenségeinek par excellence kivonatát, máshoz nem hasonlítható sűrűségű és hangsúlyos megjelenésmódjait látta, ahol az utca tanulmányozása valójában a társadalom legárnyaltabb kérdéseihez vezet el. Hasonló látásmódról tanúskodnak az Inventory dokumentumai: a csoport kinyilvánítottan a városról, a városi társadalomról való gondolkodás alternatíváit próbálja összegyűjteni és kínálni a kellően érdeklődőknek.
Az Inventory elérhető a www.fiercesociology.org és a www.backspace.org/inventory honlapokon.