Az utóbbi években számos kiállítás nyílt és elméleti munka látott napvilágot a szocialista múlt feldolgozására, a rendszerváltás utáni művészeti tendenciák tematizálására. Húsz év távlatából nézve az Irokéz Gyűjtemény a rendszerváltás fényében való megvilágítása nagyon is kézenfekvő, bár az inszcenálás ezúttal meglehetősen mély filozófiai reflektorokkal történt. A kiállítás kurátora, Hornyik Sándor a kulturális hibriditás divatos fogalmát használta fel, hogy új kontextusban mutassa be a gyűjteményt, a művek strukturálásához pedig – többek között – a lacani és kittleri elméleteket hívta segítségül.
Az egyik legprogresszívebb magyar magángyűjtemény a társadalmi-politikai átmenet időszakában alakult, a rendszerváltás előtt szocializálódott művészek egy csoportjának, az „újlakosok” alkotásainak gyűjtésével indult. [1] A volt Újlak mozi rezervátuma köré szerveződő művészek pályafutásukat a megváltozott társadalmi-gazdasági és kulturális viszonyok között kezdték. Az újraszerveződő hazai képzőművészeti színtérnek e reprezentánsai szinte minden médiumtípusban alkottak az olajfestményektől a videókon és a számítógépes nyomatokon át a szobrokig, installációkig. Ezt az új helyzetből (is) adódó mediális sokszínűséget vizualizálja a kiállítás logójává avanzsált (lacani és kittleri ihletésű) [2] stilizált képernyő.
A kiállítás egyik strukturáló eleme a kittleri írás-kép-hang tagolás a műalkotások médiuma szerint, tartalmilag a lacani pszichés regiszterek alapján, a szimbolikus, imaginárius és reális világ reprezentációját képező alkotások különülnek el, mindezek pedig vörös, zöld és kék háttér előtt, az additív színelmélet elemeit társítva a fenti filozófiai kategóriákkal.
Ez a hármasság egy erős vagy inkább erőltetett „borrome-i kötésre” emlékeztet, a kérdés csak az, hogy segíti-e a megértést, a művek interpretációjához mennyire nélkülözhetetlen ez a filozófiai háló. Ehhez önmagában sem egyszerű interpretációs eszköztárhoz a hibriditás metafogalmát kapjuk vezérfonalként, hogy véletlenül se találjunk ki a pszichoanalízissel, ismeretelmélettel és színelmélettel is átszőtt koncepció labirintusából.
A koncepció erőssége mellett az alkotások szerencsére egymást (is) magyarázzák. Nem véletlen, hogy a kiállítás-katalógusba enteriőr képek kerültek, a művek egymáshoz viszonyított elhelyezésének hatványozott jelentéshordozó értéke van. A Modem atmoszferikus helyszínt biztosít, a tér- és jelentésbeli hármas strukturálás, valamint az összekötő tér grafikai munkákkal megtöltött folyosóként való használata optimális.
Az installálás konnotatív jellege érződik az első terem teljes hosszában húzódó függőhídon, Várnai Gyula Avatar című 2011-es munkáján. A termet, áttételesen pedig a Keletet Nyugattól elválasztó híd már-már banális szimbolikáján túl a két szikla között feszülő illuzionisztikus gyaloghíd ingatag madzagkorlátjával a „szimbolikus szekció” egyik kulcsalkotása.
Itt kap helyet Tarr Hajnalka Instant nyája, esetleges szimbóluma a birkaként sodródó, hallgató tömegnek, vagy a migráció aktuálpolitikai jelenségének. Egymás mellett látjuk Kovách Gergő platóni barlanghasonlatban megfürdetett kacsáit a rájuk leselkedő Kezes rókával, valamint „a szuperhős, a technohívő és az újnomád” sarkot a kék teremben.
Előd Ágnes lowbrow-i gesztusa [3], a gipsz önarcképei közé csempészett Pókember álarc, Mátrai Erik a digitális technikának köszönhetően a szó szoros értelmében megvalósuló Színeváltozása, valamint Loránt Anikó és Kaszás Tamás Kéltétű c. faliújság jurtája [4] – konceptuálisan is kitűnő alkotások – egymás mellett pedig sajátos humorú, hibrid jelleget sugalló színfolt a tárlat palettáján.
A kiállítás címében is szereplő hibriditás fogalma Homi K. Bhabha indiai teoretikus nevéhez köthető és leginkább a posztkoloniális diskurzusban emlegetett fogalom. „Bhabha szerint a kolonializált, vagyis gyarmatosított kultúrák a történelem folyamán arra kényszerültek, hogy elsajátítsák, magukévá tegyék a ‘felsőbbrendű’, nyugati, kapitalista kultúrát. Ennek során azonban nem csak a Kelet azonosult a nagybetűs Másik által megalkotott képpel, hanem a Nyugat is a Kelet felől látta és értette meg önmagát. Ez a kölcsönösen összefonódó identifikációs folyamat fel is számolta a korábbi ’tiszta’ kultúrákat – hibrid kulturális jelenségeket és identitásokat eredményezett”. [5]
Hornyik a kiállítás katalógusában írt tanulmányában felveti a kérdést, vajon Magyarországon a posztkolonializmus váltotta-e fel a szocializmust? A szocializmus romjain létrejött művészeti jelenségeket valóban nehéz kategóriákba sorolni, irányzathoz kötni. A létrejövő új „remix” művek magukban hordozzák a lokális sajátosságokat, ugyanakkor adaptálódtak a globális kultúra kihívásaihoz is. Miben változtat ez a műalkotás értelmezésének módszerein? Hogyan értelmeződnek át a művek a rendszerváltozás után? A tárlat, ha egyértelmű válaszokat nem is, de elméleti-inspirációs „interfészt” teremt a kérdés relevanciájának artikulálására.
A kiállítás emblematikus alkotása a Societé Réaliste Spektrális erózió című műve, mely az európai határok történelmi változásait vizualizálja egy faragott térkép-dombormű formájában. Az Európai kontinens határainak mélysége azok korával arányos, a különleges Európa-térképet a kétezer éves történelem, a politikai és etnikai változások „eróziós” munkája alakította ilyenné. Gróf Ferenc és Jean-Baptiste Naudy Párizsban alkotó, Aviva-díjas művészek sajátja a társadalmi-politikai kérdésekkel való konfrontálódás, alkotásaik minden esetben – ez alól a Spektrális erózió sem kivétel – hosszas kutatómunka eredményei.
A posztkolonialista elmélet kiterjesztése a volt keleti blokk országainak kultúrájára, miszerint a szocializmus társadalmi-politikai hatása a nyugati gyarmatosítás mintájára ment végbe, meglehetősen messzire vinne. A közép-európai helyzet viszont jól leírható a kulturális gyarmatosítással, melynek során a különböző kultúrák, identitások és ideológiák keveredése komplex jelenségeket eredményezett. A Hibriditás a Kárpátok között tárlat a gyűjtői kreativitást és a kurátori koncepció színvonalát egyaránt bizonyítja, a kiállított művek sokféleségük és különbözoségüknél fogva a régióban az elmúlt húsz évben végbement „eróziós” folyamatok izgalmas művészi lenyomatai.
Fotó: Koronczi Endre
[1] A volt Újlak csoport tagjai: Ádám Kálmán, Ádám Zoltán, Farkas Gábor, Komoróczky Tamás, Ravasz András, Szarka Péter, Szil(i) István, rövid ideig Mészöly Suzanne, Pálos Miklós, Szűcs Atilla is a csoport tagjai voltak. Forrás: Artportal
[2] „Lacan elméletében a képernyő/vászon, az écran az, amelyen a szubjektum létrehozza önmagát, saját identitását és annak képét a nagybetűs Másik, azaz a többi szubjektum és a szimbolikus rend számára. Kittlernél pedig a képernyő az interfész, amelyen keresztül a szubjektum a digitális és elektronikus valósággal kapcsolatba lép. In: Hibriditás a Kárpátok között.” Az Irokéz Gyűjtemény és a rendszerváltás, katalógus, 2011, 16. o.
[3] A 70-es évek végén Amerikából indult lowbrow art és a vele rokon pop szürrealizmus képregényekből, rajzfilmekből, a médiából jól ismert hősöket kiragadva, felnőttes szituációkban és környezetünkre szarkasztikusa reflektálva jelennek meg a képzőművészeti alkotásokon.
[4] A szocialista típusú faliújságból készült jurta belsejét menedékhelyekről készült skiccek díszítik. A kétéltű konstrukció létrejöttének folyamatát videó dokumentáció formájában az alkotás mellett tekinthetjük meg.
[5] Hornyik Sándor: Kulturális hibriditás 93.036 km2-en. Szocializmus helyett posztkolonializmus?, in: Hibriditás a Kárpátok között. Az Irokéz Gyűjtemény és a rendszerváltás, Katalógus, 2011, 10. o.