A menetrendszerű nagy átszervezések állatorvosi lova, a Műcsarnok – amely a tavalyi operáció után egyszerre tűnik nyertesnek és (pénzügyi oldalról nézve inkább) vesztesnek – keblére ölelte a tékozló fiút, az elkódorgott, sajátos profil felé elhajló Ernst Múzeumot. Maga az intézmény igazgatója (Petrányi Zsolt) és produkciós vezetője (Készman József) rendezett egy, az anyaintézmény megalomán tereihez viszonyítva barátságos méretű kamarakiállítást 12 ismert vagy kevésbé ismert, inkább fiatal (átlag 33 éves) művésznek. Nem csupán jutalomjátékról van szó; rosszmájúan azt is állíthatnánk, hogy a kurátorok egyfajta, a kortárs magyar festészet helyzetére vonatkozó statement illusztrálásához kerestek alkotókat.
Mert a kiállításnak – ahogy az a sajtóanyagban és a kiállítás bezárása előtt két nappal bemutatott kicsiny katalógusban is olvasható – határozott célja van. Egyrészt – már címében is – visszautal olyan előzményekre, átfogó festészeti kiállításokra, mint az ezredfordulón bemutatott Dialógus vagy a 2003-ban, 2004-ben és 2005-ben megrendezett ún. egyhetes kiállítások, másrészt deklaráltan kapcsolódik a főként 2004-ben, a Műértő hasábjain folyó diskurzushoz, ahhoz a leginkább elméleti vitához, amely a fotó és a festészet viszonyát, a technorealizmus vagy akadémikus hiperrealizmust kérdéseit érintette.
Álláspontjukat alternatívnak tekintik, kissé megfeledkezve arról, hogy maga a probléma már tárgytalan, hiszen a fotóalapú festészet lecsengésének (a divatból való kiszorulásának) világos jelei vannak; ilyen például a vezető pozíció látványos elvesztése. Az általuk választott alkotókban közös elemként jelölik meg a mediatizált képektől elforduló, szubjektív (tehát nem realista) valóságfelfogást, az erős vízióteremtést, a hagyomány analitikus vizsgálatát, a valóság pszichedelikus átírásának igényét, illetve azt, hogy a „művek sokszor elszakadnak az olaj és a vászon hagyományos anyagaitól”. Akkor azonban, ha hagyományosnak tekintjük – és miért ne tekintenénk? – az olyan hordozóanyagokat, mint a papír, a fal, a farost vagy a fatábla; illetve az olyan technikákat, mint az akvarell, a diófapác, a tinta vagy a tus (nota bene a zománcfesték), vagy ezek kombinációit, arra jutunk, hogy a kiállított művészek nagyobb része nem tagadja meg a festészeti hagyományt. (Továbbá csupán az anyag és technika újszerűségéből nem következik egyértelműen, hogy az adott mű kvalitásos, festészeti és művészettörténeti szempontból értékes lenne.)
Több problémát vet föl a filmes szaknyelvből kölcsönvett cím (Uncut version) jelentésének értelmezése. A vágatlan változat a film nyers verziója, amiben az összes, a rendező számára fontos felvétel/jelenet megtalálható, egyfajta korai mátrix, amiből aztán az utómunkák során létrejön a rövidebb, feszesebb, bemutatásra alkalmas változat. Ha a cím a kurátorok/rendezők tevékenységére vonatkozik, akkor itt a felelősség finom elhárítását figyelhetjük meg – ha ez még nem a végleges produkció, akkor nincs is mit számon kérni. Viszont mégis csak egy, hangsúlyozottan a teljesség igénye nélkül készült válogatást látunk – ennek viszont megvannak a maga konzekvenciái. A válogatás egyik lehetséges célja olyan művészek/tendenciák kiemelése lehet, amelyek nem jelennek meg a művészeti szcéna képzeletbeli mozivásznán, ezáltal nem léphetnek be a kanonizáció folyamatába.
Észrevétlenek lennének a szakma számára? Ennek ellentmond, hogy az alkotók között öt STRABAG díjazottat is találhatunk (Chilf, Csurka, Szabó, Moizer illetve Király). Láthatatlanok lennének a fontosabb kiállítóhelyeken, kortárs múzeumokban? Ezt sem állíthatjuk. Netán negligálja őket a műtárgypiac? Nem biztos. Moizer összes itt kiállított képét a Deák Erika Galéria kölcsönözte, Csurka egyik műve a Várfok Galériából származik, Király és Csató festményei pedig rendszeresen szerepeltek az alternatív Boulevard&Brezsnyev Kortárs Művészeti Galéria kínálatában. Nem kerülnek be a kritikusok látókörébe? Ez sem állítható teljes bizonyossággal – hisz ki olvas ma kritikát? És nem lehet ez kissé dehonesztáló azokra a művészekre nézvést, akik az egyik, imént felsorolt halmazban sem szerepelnek? Ők lennének a ballaszt, amit a végső változat előtt majd kihajítanak a fedélzetről? Nem feltételezem, hogy a kurátorokban mindez felmerült volna, inkább azt, hogy teljesen normális piaci logika alapján gondolkodtak – ismert trade-markok mellé helyezték a bevezetésre váró új munkákat/művészeket.
Emellett a kiállító művészeket három nagy (A, B és C betűvel jelölt) egységbe rendezték, amelyekhez kézbe vehető vezetőket is mellékeltek – benne a kiállítótér alaprajza, a művészek életrajza, válogatott kiállításaik felsorolása és kiállított műveik jegyzéke. (Nagyon fontos, egyszerre befogadó- és piacbarát megoldás – jó lenne, ha hagyománnyá válna.) Az első egységben, Chilf Mária, Szabó Dorottya és Moizer Zsuzsa munkáihoz simán illeszkedik Csurka Eszter (korábbi műveitől elütő) 2007-es, súlyos depresszióról árulkodó sorozta. A belső, szubjektív világot, víziókat és látomásokat sajátos, női szemmel láttató képek összeállításakor nem kellett nagyon megerőltetni magukat a kurátoroknak – emellett e kézenfekvő válogatás egyben a kiállítás legkompaktabb egysége is.
A második csoport kissé zagyvának tűnik – talán a kvalitásbeli különbségek miatt? –, itt szerepelnek a „másféle realitást”, egyfajta sajátos térábrázolást megvalósító művek, köztük Sas Miklós szellemes murális munkája, a Sas utca – felülnézetből ábrázolt színes játékházacskákkal, faautókkal, a látszólag szigorú perspektivikus-rendszert humorosan felülíró részletekkel – és Korodi János hatalmas, a külső és a belső térrel játszó, különös fényviszonyokat alkalmazó, igen erőteljes munkái. A harmadik egységben egyrészt felfedezhetjük a „térhasználat szubverzív módját” megvalósító Szentgróti Dávid munkáit – melyekben maga a sík felület roncsolódik, robban és szakad szét kisebb kép-fragmentumokra, négyzet- és téglalapalakú részecskékre, miközben mindebből újra összeáll egy geometrikus, szigorú tér-világ –, illetve a figurális ábrázolást brutálisan átíró Csató József és Király Gábor festményeit. Egymás mellé állításukkal már-már csoportként hatnak, de jól megfigyelhetőek a különbségek is: Csató ironikusabb és könnyedebb.
A kiállítás nem egetverően revelatív, de a kiállítóhely pozíciójánál fogva valóban alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet a kevésbé értékelt, az éppen aktuális divatos irányzatok miatt háttérbe szorított, de mindig is létező szubjektív szemléletre, expresszív festészeti törekvésekre. Vagy arra, hogy néhány, eddig mellőzött vagy ismeretlen alkotót elindítson a kanonizáció, a végső, megvágott változat felé.