Átalakult a Trafó Galéria belső tere. A fent említett három svéd és egy magyar művész ugyanis a térérzékelés és téralakítás problémáival foglalkozik, különös tekintettel a lehatárolt térben történő mozgás lehetőségeire, annak tér- és időbeli szekvenciáira – amint ezt a kiállításhoz készült tájékoztató állítja. Kicsit érthetőbben: a kint és bent fogalmának egymásba csúszása, relativizálása áll műveik középpontjában. Így a kiállítótérbe lépve nem meglepő, ha újabb, még belsőbb terek, „lehetséges világok” fogadnak bennünket.
Jonas Dahlberg (1970) két „teremre”, sarkánál derékszögben illeszkedő szobára osztja installációját. Az elsötétített termek teljes hátsó falára két végtelenített, fekete-fehér film vetül, ezáltal egyfajta magányos mozizás résztvevője lesz a látogató. A filmek „szereplői” különös, berendezés és élet nélküli terek, melyeken a kamera folyamatos és egyirányú mozgással halad keresztül, felidézve azokat a filmnyelvi emlékképeinket (Greenaway, Jancsó stb.), amikor a jelenetváltást nem vágással, hanem a falon történő folyamatos áthaladással oldják meg. Az első filmen balról jobbra halad a rögzített kamera, a színhely leginkább egy elhagyott, kifosztott és üres kastélybelsőre emlékeztet; végtelenül egymásba nyíló, stukkódíszes termek, nyitott vagy csukott ajtók, a háttérben fel-felbukkanó folyosórészletek. Az internetről – és a szórólapról is – tudható, hogy a művész egy általa épített épületmakettről készítette filmjét. Jeremy Bentham XVIII. századi Panopticonjának, egy tökéletes centrális börtön tervének kicsinyített makettjéről van szó, melyben a középponti megfigyelő számára lehetővé válik, hogy tökéletesen átlássa és ellenőrizze a teret. Ha börtönnek nem is tűnik e helyszín, az biztos, hogy a személytelen és láthatatlan megfigyelő pozíciója – amely minden egyes nézőre is kiosztatik – valami furcsa nyugtalanságot indukál, amely csak tovább fokozódik a másik filmnél. Itt a kamera fentről lefelé mozog, különböző méretű, labirintusszerű folyosókat vizslatva. Ha ez börtön, akkor nagyon lakályos: a falakon virágos tapéta, a padlón bolyhos padlószőnyeg, itt-ott a nyitott ajtók mögül fénypászma kúszik elő. Bár a nézőnek mégiscsak az a szorongató érzése támad, hogy a folyamatos lefelé liftezéssel végső soron egy még borzasztóbb börtön felé utazunk, mondjuk a pokolba.
A Bigert&Bergström szerzőpáros (Mart Bigert, 1965, Lars Bergström, 1962) valóban „megjárta” a börtönt; a The Last Supper című projektjükben az amerikai börtönökben kivégzésükre váró elítéltek utolsó vacsoráit dolgozták fel. A Trafóban most kiállított hat, más-más méretű minibolygó első pillantásra mégis egyfajta mennyországnak tűnik. A fellógatott, világító és forgó hatást keltő gömbtesteken egy-egy alak tűnik fel (kisgyerek, fekete férfi, nő stb.) egy virtuális – számítógéppel létrehozott – térben. E szoba berendezése állandó, csak esetenként más-más nézőpontból „pásztázza végig” a kamera, jobban mondva a feltételezett néző. Pontosabban: ahelyett, hogy mi fordulnánk körbe eme virtuális térben, a gömb „képei” forognak előttünk, de a gömb felületén „kifelé domborodó” látvány pontosan ellentétes irányú a befogadó lehetséges nézetével. Ám ez a homorú-domború, érzékcsalódást előidéző vizuális megoldás sem takarja el azt a tényt, hogy a térbe szervetlenül beillesztett alakok végtelenül egyedül vannak: bár ugyanazon térben léteznek, mégis külön-külön bezárulnak önnön bolygó-börtönükbe.
De ki lehet-e jutni egyáltalán egy zárt, lehatárolt térből, főként, ha abban – csalfa módon – ajtók is vannak? Az 1986 óta együtt dolgozó páros másik munkáján egy felülről fényképezett szobácskát látunk, négy ajtóval. A korai burleszkekből ismerős jelenetben egy férfi próbál meg kijutni a bezártságból, de amint kilép az egyik ajtón, abban a pillanatban be is jön egy másikon, miáltal a kinn és benn fogalma végletesen egymásba csúszik.
Első pillantásra is feltűnő, hogy a svéd művészek inkább a vizuális hatásokra építenek. Ilyen szempontból Várnai Gyula műve – legalábbis számomra – ikonográfiailag jóval terheltebbnek, hogy ne mondjam epikusabbnak tűnik. Ha elfogadjuk a pokol-mennyország olvasatot, akkor Várnai művét tekinthetjük egyfajta Teremtés-parafrázisnak. A hanghatásokat is alkalmazó videón bizonyos jelenségek, tárgyak átalakulását figyelhetjük meg – éppúgy, mint mikor Schwarzenegger cseppfolyós ellenfele újra és újra összeállt valamelyik Terminátorban. A nyitott kézfej öt ujjából némi zizegés, zörgés és az ide-oda töredező dimenzióváltás hatására hat lesz (táltos), az ökölből tojás, majd csésze, a kinyújtott karból éles kés, amely később levágja szülőjét. A történet végül is „happy-enddel” zárul; a csészéből kicsurgó vízből újjászületik a kar. Hogy aztán persze a teremtett világ minden kínja kezdődhessen előlről.