Mindent elértelmez az utókor, az utókor utókora pedig ezt értelmezi el azon is túl, mert minden mű a születésének kontextusától különbözik el, a művek muzealizálódnak, művészettörténeti emlékként közegüktől elszakíttatnak. Ez különösen szembetűnően megy végbe a pop art esetében, amit megközelíthetünk úgy is, mint ami egyike a nem-művészeti kontextust művészetté fölszentelő irányzatoknak.
A Ludwig goes pop tavaszi, bécsi megvalósulásakor egy nem túl exponált helyre installált tárlóban korabeli fényes lapra nyomtatott magazinok kis csoportja kiabál csöndesen a vonatkozó kétoldalas riportoknál kinyitva. „Hát ezeknél elmentek otthonról, hogy ezt gyűjtik?”–tartalmú beszámolók ezek a hatvanas évek közepéről, s valóban, a fotóriport dús képanyaga gazdag emberek lakberendezési perverziójaként számol be arról, hogy a képen nem látni, hogy mi ebből a gyűjtött műalkotás, és mi volt eleve lakberendezési tárgy.
A bécsi tárlat koncepciója nagyban épít az önigazolásra. Első ízben egybehíva a sok Ludwig intézményből az Európában legjelentősebb anyagot, csúcsművek parádéjában kerül bizonyításra, hogy Péter és Iréne bizony azon vállalkozó szelleműek (megmosolygottak) közt voltak már a kezdetek után nem egészen sokkal, amikor a gyűjtők és gyűjtemények kiemelt figyelme még elkerülte a pop művészek tautologikus, environmentális tréfáinak díjazását.
Komoly tényezőként szálltak be az üzletbe – a pop műalkotások piacába – amikor az óvilágból maguknak fölfedezve már a hatvanas évek derekán érdeklődni kezdtek, majd a hetvenes években nagy tételben táraztak be az azóta cáfolhatatlan, ám akkor még igencsak kétes értéket képviselő, nagy kockázatú művészektől.
Jó részben nekik is köszönhetően tűnt tehát el a pop művek kontextusra reflektáló, egyben egyik lényegi eleme. Az environmentbe pszeudóként mimikriző hülye áltárgy műtárgy-percepciós gegje a fehér kockába vonulva elkezd valami egészen mást jelenteni. A mai napig erről szólnak a múzeumpedagógiai szövegek: az emberi kultúra addigi alja, a fogyasztás tárgyai mintegy demokratizálódva a magasztos kultúra rangjára emelkednek a popban. Ami nem tévedés, de már inkább gyűjtői, mint alkotói intenció.
A pesti kiállításban a „Munkás” teremben Timár Katalin kitér minderre, de egy másik szempontból: gyakran eldönthetetlen, hogy a pop ünnepli vagy kritizálja a fogyasztói kultúrát, hiszen az az elitista absztrakt expresszionizmussal szemben definiálja magát demokratikusabbként, élet-közelibbként. A műtárgy megtartása mentén mégis inkább elitista maradt a radikálisabb kortárs stratégiák, a fluxus, vagy a happening felől nézve.
Ezért igazán érdekes, hogy noha a bécsi Ludwig kurátorai az említett tárlók magazinjait mellékes adalékként, kiemelés, értelmezés nélkül szerepeltetik, azaz kimondottan nem kívánják a fehér kockás, műtárgy-mint-olyan olvasatot alapjaiban aláásni, mégis, egy szomszédos – és nem kevésbé szerény anyagot bemutató – tárlóban a keletkezés környéki további kontextus felé nyitják meg a hatalmas vásznak, installációk olvasatait. Szerepelnek a popzenészek, a pop művészek tervezte lemezborítóikkal például.
De ami még izgalmasabb (és a műtárgy-percepciós geg forrásaként is fölcsillan), a valósághoz és művészethez hasonlóan viszonyuló beat költőkkel való kapcsolat dokumentumai is megjelennek. Magyarán a popot is a dada káoszmágiája nélkül létre sem jövő ügyként üdvözölhetjük e sokszínű családban.
A pesti tárlat „Ugarragu” terme a montázstechnikának szenteltetett, s ennek kapcsán szerepeltet egy (pesti őrzésű) Lebel-művet – azaz e kapcsolatot kidomborítja – valamint kitér a montázs popon kívüli vonatkozásaira is. Az elvből fakadóan itt ad a leginkább egyöntetű összképet kelet és nyugat összeöntése.
Nem emlékszem, hogy mennyire volt artikulált a bécsi kiállításon az a jelenség, hogy a pop során jön létre az environment, amint az assamblage (mint a kép belső tartalmának materializált kitüremkedése a néző terébe) elkezdi a neki otthont adó egész látogatói teret egyként elnyelni. Assamblage volt mindenesetre, s több muzealizált environment-rekvizitum.
Mindez a művészetinek tűnő jelenség egyes szerzők szerint egy inverz folyamat: nem a valóság egyre több dimenziós művészetté kiállítása eredményezi azt, hogy már immerzív az environment, hanem a fogyasztói társadalomban a spektákulum environmentjévé válik az addigi fizikai tér [1] – ami azóta is érvényben van.
Nem teljesen meglepő, hogy e lényegi adalékok, amelyek nemcsak a fluxus és a pop közös expanziós gyökerét jelentik, a jelenlegi kiállítási gyakorlatban nem alkotják a narratíva központi motívumát. (Az eset ahhoz hasonló, amikor az elmúlt évtizedekben a műkereskedelem a „műtárgy eredeti” koncepcióját szándéka szerint végképp eltörölni kívánó koncept art korabeli papírfecnijeit kezdi el cirkuláltatni.)
Azonban nincs eltagadva sem: a ready-made environmentre a pesti kiállítás legelején is ott egy utalás, a Wesselmann-műben (Nagy amerikai akt 54., Ludwig, Bécs). A tárgyak és a valóság viszonyának egy külön tér is szenteltetett itt: „A tárgyak számlálása” című teremben a kurátor újfent ekképp fogalmaz: nem lehet eldönteni, a pop ünnepli vagy kritizálja a fogyasztói kultúrát.
Komolyabb problémának tűnik, hogy a fogyasztói kultúrának bajosan fölfogható KGST-országbeli east side story, a pop vasfüggönyön túli totális elértése sem vált rendezőelvvé, hiszen a termek során keresztül kivétel nélkül egymással a lehető legbarátságosabb, szomszédos akasztási rendben jelennek meg a nyugati és keleti művek. Legfőképpen formai, motívumbeli vagy technikai rokonságok alapján, amit azonban összeolvasva sajnos olyan érzésünk támad, mintha keleten az lett volna, mint nyugaton.
Mindezt a falszövegek árnyalják, igyekeznek a finom megfontolásbeli különbségekre fölhívni a figyelmet például a „Satisfaction” teremben, de ezt is csak egy ilyen rendező elv mellett tehetik meg. Mindennek vannak jó oldalai, pontosabban megsejthetjük, hogy a keleten létrejött és gyűjteményezett művek lehetnek egyenrangúak a nyugatiakkal, s tiszta szerencse, hogy éppen fölfedezésre kerültek.
Azonban felmerül a kérdés: vajon koncepció-e ez, vagy pusztán a nagy kiállító intézményekben lassan általánosan tapasztalható eszeveszett kapkodás újabb gyümölcse? Történetesen nem titok, hogy a kurátornak csupán egy éve volt e nagyszabású tárlat megrendezésére. Ez azonban pontosan csak arra volt jó esetben elég, amit föntebb tiszta szerencseként fogalmaztam meg: az ex-KGST-blokk nemzeti galériáiból, kisebb és nagyobb magán- és közgyűjteményekből, és nem kis részben közvetlenül a még szép számban élő művészektől kipiszkálni a pophoz kapcsolható műveket.
A munka feléig jutott volna el eszerint a kurátor, s ezért sikeredett a rendezés ilyen, egyébiránt nagyon harmonikusan, a laikusok számára gördülékenyen fölfogható, mert vizuális-intuitív asszociációkra, tematikus megfelelésekre csoportosított felhőkből álló füzérre.
Ha ez volna a múzeum új funkciója, [2] hogy egyfelől könnyű, szerethető élményt adjon a látogatónak, megadva emellett a finomabb műélvezet segédleteit is, egyben a Lakner-, vagy Hopp-Halász-munkák értéke elkezdje közelíteni a Johns- és Warhol-művek árait, úgy a kiállítás döntései megalapozottak, s a megvalósulás a nagyon szoros határidő ellenére is maradéktalanul beteljesíti a célját.
Az egy szintre hozás, egyfajta restitúciós dekolonializáció azonban nem garantált, hogy további kutatások, publikációk nélkül ennyivel elérhető lehet, amíg ezeket az elértéseket, sőt, magának a popnak a szociban, a szoci művészek által elértett folyamatait sem szálaztuk szét pontosan.
[1] Az erről szóló gazdag irodalmat összefoglalja: Busbea, Larry 2013. Kineticism-Spectacle-Environment. October No. 144. pp.92-114
[2] Paksi Endre Lehel: A múzeum új szerepe : interjú Fabényi Juliával Új művészet, 2013. (24. évf.) 10. sz. 4-6. old.