Mindenki gazdag szeretne lenni. Jó, talán nem mindenki, de mégis sok szinten megkönnyítené az életet. Az emberek már régóta álmodoznak a meggazdagodás különféle módszereiről. Több évszázaddal a számítógép használata előtt virtuális világot találtak fel, ahol az ember által kitalált, a valóságtól eltérő szabályok érvényesülnek. Volt például egy szamár, amely aranydukátokat szart. Egy terítő, amelyről újra és újra lehetett enni. Vagy éppen egy nadrág, amelynek egyik zsebébe bármit tehettünk, a másikból azt állandó gyakorisággal ki lehetett venni. Pénzérmeket például, vagy mondjuk inkább azok tökéletes másolatát.
Működött, mindenki elfogadta – legalábbis a mesevilágban. Mi lehet akkor az eredeti jelentősége? A múlt században sok vita folyt erről a témáról valamennyi műfajjal – fotóval, fénymásolattal, elektronikus médiával – kapcsolatban, valamint piaci összefüggésben, azaz, hogy korszerű-e az egyedi darab. A kézzel készített tárgy maga a mű, vagy a tartalom struktúrája, az ötlet? Ezen túlmenően egyre több olyan mű jött létre, amely időhöz van kötve, figyelembe veszi mindenkori környezetét – helyspecifikus installáció, performance, happening.
A művészet így reagált a változó körülményekre. Valószínűleg nem tudunk teljesen újat kitalálni, de ahhoz, hogy a régi, változatlanul izgalmas, mert emberi témák újra és újra hatásos és inspiratív módon jelenjenek meg, a művészetnek állandóan új formákat kell alkalmaznia. A 19. században kezdődött a sokszorosítás időszaka, a 20. század végén megvalósult a tökéletes digitális másolat, sőt, a különböző médiumok egymásba való átalakítása is. De a valóság nem egyesből és nullából áll.
Az ember individuumként a világot mindig csak egy pontból látja. E tényből származik a perspektíva, amely nemcsak kétdimenziós képen jelenik meg, hanem egyúttal nézőpontot is jelent. A perspektíva relatívvá tesz egy álláspontot egy tényhez képest, vizuálisan csakúgy, mint gondolatilag. Az idő is belép a „képbe”, mert lehetővé teszi a helyváltoztatást. Ezzel a tapasztalattal minden állításnak a szubjektivitását is megérthetjük. Felszabadító érzés.
Esterházy Marcell fotóin ”Originalcopy, azaz Eredetmásolat” címen, nem egyformán sokszorosított igazságokkal akar minket meggyőzni. Nála az időt, amely a valóságban szükséges lenne a helyváltoztatásra, a motívum ismétléssé változtatja. A másolatok nem klónok, hanem különböző perspektívából egy dolog több oldalát láthatjuk egy képen. Ily módon a művészet szélesíti látókörünket, tapasztalatot generál. Idő- és térparamétereket kever össze, s ebből összeáll mai komplex világunknak egy ésszerű és poétikus képe.
Ez az élmény teljesen ellentétes a videó vagy a TV gyakorlatával, amely egy szűk keretben valóságot hamisít. Legtöbbször azzal foglalkozik, hogy minél igazabbnak tűnjön a képe, és az ember gyakran a TV világát már eredetibbnek tartja a valódinál. De nem a médium a hibás, hanem megszokott használati módja. Schneemeier Andrea nem a kereten keresztül mutat valamit, hanem egy szubjektív pozícióba kényszerít, úgy, mintha a kamera a szemünk mögé került volna. Bár könnyűnek és kellemesnek hangzik, de észrevesszük, hogy nem uraljuk a láthatatlan testet, és a következmények súlyosak. Egy másik ember obszesszióját kell követnünk, a másik által meghatározott néző-pontot kell vállalnunk. Egy idegen világba kerültünk, a történetek cselekvő részesei, sőt, a másik ott tartózkodó ember „partnerei” vagyunk. És még egyszer változik a dimenzió: A videó nemcsak ablak az elektronikus térre, nem egy önerővel bíró ember látószöge, hanem szabadon mozgó elem, a virtuális figura játéka. Egy perspektíva, amellyel olyan tapasztalatot nyerünk, amelyet a valóságban soha nem tudtunk volna megszerezni.
Schneemeier Andrea videója úgy ismertet meg velünk egy a valóságban „lehetetlen” perspektívát, hogy túlmutat a leképezésen, mint ahogyan Esterházy Marcell fotói több perspektívát egyesítenek, túlmutatva a sorozaton. Mind a két művész megismerteti velünk világunk sokoldalúságát, és ezzel többet nyerünk, mint egy pár aranyérmével.