Mindenkinek ismerős az a helyzet, amikor ismeretlen helyen járva arra ösztökéljük szeretteinket, hogy a turisztikai vagy természeti látványosság előterében alkossanak rendezett csoportot, s a jövőbe meredő, bizakodó tekintettel mosolyogjanak ránk, miközben mi magunk megkíséreljük lencsevégre kapni az „ellesett pillanatot”. A turistákban munkálkodó megörökítési vágy különös, dokumentarista emlékkép-fényképeszeti műfajt szül: a távolba szakadt utazók egyrészt dokumentálhatóan bizonyíthatják maguknak és másoknak, hogy valóban jártak az adott helyen, másrészt maga az aktus – a látvány plusz a személyes kapcsolat egyedeinek megfelelő szögben történő beállítása – helyettesíti is az adott helyzet intenzív befogadását. Személyes tapasztalatom szerint is leginkább azok a pillanatok maradnak meg („vésődnek be a retinába”), amikor a véletlenek furcsa egybeesése miatt nem áll rendelkezésre a kép megörökítéséhez szükséges eszköz.
Göbölyös Luca fotóin az ilyen típusú fényképek létrejöttének kontextusára reflektál: New York-i és budapesti turistalátványosságok tövében készült családi fotókba „áll bele” kéretlenül. Maga az ötlet ilyen formában még nem feltétlenül új – én is őrzök a fényképalbumomban egy olyan felvételt, melyen egy a barcelonai Sagrada Familia lábánál összeálló japán turistacsoportba olvadok bele szándékoltan és számukra észrevétlenül. A művésznő projektje azonban több ponton túllép ezen az egyszerű gegen. A fotókon ugyanis nemcsak a kompozícióba belezavaró művésznő és a pózoló családtagok (barátok) jelennek meg, hanem a képek készítői is. Azaz a kiállításon olyan fotókat láthatunk, melyeket anonim fotós készített – aki vagy akik értelemszerűen nem azonosak Göbölyössel, hisz ő maga ott van a képen -, és amelyek dokumentálják egy ismeretlen család emlékképző magatartását, illetve az ebbe a helyzetbe illetéktelenül betolakodó művésznőt. Fotókat látunk, megzavart fényképezési szituációkról. E fényképek alanyai számára – akiknek intim szférájába a művésznő és az ismeretlen fotós is behatolt – később felfedték e magatartás célját. A névvel és lakóhellyel azonosított emberek fényképei ugyanis egyfajta árnyék- (virtuális) utazást biztosítanak Göbölyösnek: a kiindulási pontjukra (származási helyre, otthonukba) megtérő turisták az előhívott és emlékként őrzött felvételeken ugyanis magukkal viszik, megutaztatják a művésznő képét is.
A világ különböző pontjairól érkező turisták lakóhelyeit a kiállításon két világtérkép mutatja be: az egyik a Magyarországon, míg a másik az Amerikában megismert emberek otthonait jelzi. A térképek kartográfiailag nagyjából bejelölt pontjain kicsiny zászlók merednek: mindegyiken a művésznő negatívban hagyott, egész alakos „portréja” látható. E zászlók egy virtuális invázió létrejöttét mutatják – a hódító testének képe (platóni és fényképészeti értelmében is az árnyéka) ott lobog minden apró annektált terület felett.
A médiumon keresztül történő élménybefogadás adott helyzetének ilyen szellemes átfordításával már régen nem találkoztam. (Kissé hasonló módon járt el Román Ondák abban a projektjében, amelynek során olyan emberekről készített fotókat, akik szinte sosem teszik ki a lábukat saját otthonukból. A képeslapként árusított felvételeket aztán a vásárló/befogadó bárhová elküldheti: e kényszeres bezártságban élő egyének virtuális utazásaik során ily módon mégis kilépnek rögzült helyzetükből.) A tetszetős koncepción kívül némi iróniát is fel véltem fedezni e fotókon: maga a beállítások és a jelenetek esetlegessége is hűen leképezi az amatőrfotók világát – itt-ott belóg egy-egy kéz vagy láb. Leginkább mégis a dolognak az az abszurditása ragadott meg, ahogy a (feltételezem) New York-i Szabadságszobor kilátójában álldogálnak az érintettek. A kilátásból ugyanis semmi sem látszik: a rövidnadrágos, napszemüveges világutazók mindegyike szürke és érdektelen vaslemezek előtt pózol. Hát ezekért a felvételekért biztos felesleges volt ennyit utazniuk!