Nehéz a kritikus dolga, ha az Áthallás című kiállításról kezd cikket írmi. Nehéz, mert elsősorban az a véleménye, hogy régen volt – vagy még nem volt – ilyen friss, naprakész kiállítás a Műcsarnokban, régen, – vagy még soha – nem jelentkezett ilyen egységesen egy érett és öntudatos generáció, kiforrott világképpel, és az ehhez adekvát képzőművészeti kifejezéssel. Régen láttunk ilyen egyszerű, szellős és kulturált kiállításrendezést, a kiállításhoz illő, jól tervezett és szerkesztett katalógust. A művekhez mellékelt, falon olvasható, magyar és angol nyelvű magyarázó szövegek mind a nagyközönség, mind a szakma számára olyan tömör, lényeglátó, és frappáns összefoglalást jelentenek, melyet ismételgetni, átfogalmazni felesleges. A katalógus szövege, a művészek életrajza és beszkennelt műveik az interneten hozzáférhetőek (http://www.mucsarnok.hu/athallas). Mindez a kurátor, Petrányi Zsolt munkáját dicséri, és úgy gondolom, ez a munka példaértékűvé, intézményesültté teszi a kurátorok által szervezett tematikus kiállítások létrehozásának, lebonyolításának, menedzselésének folyamatát, egy olyan működőképes és nemzetközileg már régen bevett modellt, mely nagyon nehézkesen, a nonprofit szféra minimálisan finanszírozott, ám annál elkötelezettebb és lelkesebb törekvésein keresztül vált legitimmé Magyarországon.
Mégis… kinek és miről szól ez a kiállítás? Koncepciójából ítélve egyik fő célja az lenne, hogy a nem igazán műértő, de érdeklődő szélesebb rétegeket és a szűk szakmai közönséget egyaránt megcélozva elősegítse az eléggé perifériára szorult kortárs képzőművészet befogadását, és szakítson azokkal az előítéletekkel, melyek szerint a művészet elszigetelt, különc csodabogarak belterjes párbeszéde, a múzeum pedig olyan poros, unalmas hely, ahonnan az átlagember eleve kirekesztett, ahol nem érte dolgoznak és ami számára semmiféle információt, élményt nem közvetít. Ha azonban a kurátor célul tűzte ki egy generáció professzionális menedzselését és egy nyári sztárkiállítás megvalósítását, a folyamatos marketingmunka a kiállítás megnyitása után is elengedhetetlenül szükséges, különben az Áthallás ismét csak a fanyalgó szakma szűk belügye marad.
A megnyitóra eljött velem egy fiatal – laikus és kívülálló, ugyanakkor életstílusa és gondolkodása alapján érintett – barátnőm, aki száját húzva, kelletlenül állt kötélnek, ám hazafelé már lelkesen közölte, hogyha ilyen egy kiállításmegnyitó, akkor ő máskor is szívesen jön, és jó volt a zene, jók a művek és rendkívül szimpatikus a társaság, de megkérdezte, hogy honnan lehet tudni, mikor van ilyen program a városban. Milyen módon lesz tehát megszólítva a művészeti körökön kívüli közönség? Honnan, mi módon értesülnek erről a rendezvényről? Hogyan gondoskodik a Műcsarnok a kiállítás eladásáról, a marketingről?
Egy ilyen, a népszerű bemutatásra törekvő kontextusban szemlélve talán megbocsájtható, ha a kiállítás egésze kissé túlzottan az aktualitásokra épít, kissé túl trendszerű, a kifejezendő gondolat helyenként túl egyértelmű és banális, az önkifejezés túl drasztikus és mégis túl szimpla. A művek többsége nagyon harsány, színes, extravagáns, bombasztikus poénra épülő, vizualitása agresszív, ikonográfiája tolakodó, helyenként túlzó. Ez a kifejezésmód természetesen szándékolt, a video, a TV, a reklám, a komputer, a plakát, a szórólap manipulatív vizuális dömpingjére reflektál, hol ironikusan átértelmezve, hol hagyományos technikával feldolgozva, hol különös szerepjátékkal parafrazeálva a tömegkultúra trendjeit. A dinamikusan vibráló, mozgó képek, a gépies, személytelen elektronikus zene, a sablonos feliratok a művek szerves kiegészítőivé válnak. Mégis, a fogyasztói társadalom közhelyes reklámtoposzainak műalkotásba emelése gyakran nem emelkedik túl egy-két ügyes ötlet szintjén.
A kiállított művek maguk négy nagy csoportba sorolhatóak. Az első csoportba azokat a fiatal festőket tenném, akik szigorúan két dimenzióban, a falra helyezett vászon keretei közt, a „hagyományos” festészet eszköztárával „hallanak át” más médiumokba (A. Nagy Gábor, Iski Kocsis Tibor, Király András, Kupcsik Adrián), és az olajfestészetbe emelik be és értelmezik át a telekommunikációs mechanizmusok által gyártott képet. Számukra végső érv és fétis az emberi kézjegy, a személyes térben egyéni idő alatt megcsinált személyes kép. A második csoport alkotómódszere ezzel gyökeresen ellentétes: ők látszólag tökéletesen azonosulnak a populáris médiumok külsőségeivel, ám az irónia, a humor, a szarkasztikus kétértelműség eszközeivel átértelmezik azt, „a jópofa, finom, szalonképes ráébresztés”, „elfogadva elutasítás” mottóját követve (Bakos Gábor – Wéber Imre, Nagy Kriszta, Nemes Csaba – Szépfalvi Ágnes, Szarka Péter). A harmadik csoportba tartozók a kommersz- és magaskultúra elemeiből eklektikus szubjektivitással, flegmatikus idealizmussal mixelnek különös hangulatú, érzelmi alapú komplex installációkat: (Benczúr Emese, Komoróczky Tamás, Németh Hajnal). Végül a negyedik csoportba sorolnám a művészeti trendektől és divattól talán leginkább független, saját programjukat következetesen érvényesítő alkotókat (Kis Varsó (Gálik András/Havas Bálint), Koronczi Endre, Menesi Atila, Ravasz András, DJ Palotai/Yonderbol, Szabó Dezső, Szacsva y Pál, Várnai Gyula).