Kevesen
játsszák, ennek ellenére tény, hogy létezik
a rejtői ihletésű, kétszemélyes unaloműző
életjáték. Lényege, hogy az egyik játékos
tesz egy kijelentést, amely valahogy így kezdődik:
„Az élet olyan, mint a…” A mondat második fele
tetszőleges szó vagy szópár, minél
megfoghatatlanabb, annál nehezebb a feladvány. A másik
játékos feladata az, hogy egy vagy több jelzőt
találjon, amely igazolja, hogy az élet valóban olyan,
mint a… A játékidő előrehaladtával
általában egyre képtelenebb felvetések jelennek
meg, és néha órákba, sőt napokba telik,
mire megszületik egy-egy találó megoldás.
Ha a műalkotás feladvány jellegéből
indulunk ki, akkor Imre Mariann művei kínos helyzetbe hozzák
a hasonlatokat kereső nézőt, hiszen kevés
abszurdabb játékkezdő mondat képzelhető
el, mint „Az élet olyan, mint a varrott beton”. De kezdjük
el körbejárni a kijelentést.
„Ama művészek a legméltóbbak igaz hódolatunkra, kik nem akarnak többet, mint amit az anyag megenged.” – írta bölcsen Goethe, de arról nem tett említést, hogy amit az anyag megenged, koronként változik. Korunkban a beton és a cérna is a szobrászat elfogadott, sőt kézenfekvő anyaga, a közönség pedig – Goethe korával ellentétben – semmilyen kivetnivalót nem talál a legkevésbé nemes anyagok használatában.
Az esztétika mindig is abból indult ki, hogy az anyag puszta érzékelése korántsem azonos a műtárgy gondolati tartalmának befogadásával. Ennek ellenére Imre Mariann négy részből álló installációjával kapcsolatban elsődleges és kikerülhetetlen a kérdés, vajon a tiszta látvány háttérbe szorulhat-e az anyagszerűség közvetlen, taktilis megtapasztalásának vágya mögött. Az anyagiságukból, tömegükből adódó éles ellentétből következően, és a szokatlan kombináció kihívásából fakadóan a beton és a cérna együttese kiprovokálja a néző érintését. Ha középkori templomok csillogóra simogatott szentjeire gondolunk, vagy az aranytárgyak megérintésének ma is továbbélő vágyára, látjuk, hogy ez sem újkeletűjelenség.
Ha az installáció egyes részeit képzeletünkben arannyal borítjuk, különös belső látvány tárul elénk – mindenütt aranyrögök és csillogó, aranyló csonkakúpok, belőlük szerteágazó aranyszálak, a háttérben súlyos-díszes aranykéz. Képzeletünk így felerősíti az installáció szakrális jellegét, amely a halott Szent Cecília figurájából indul ki és a valóságosan felizzó kézereklyéhez érkezik. Nevének naiv magyarázatából kiindulva – caecus latinul vak – Cecíliát a középkortól fogva a megvakultak uraként tisztelték. Befogadásunkat irányítva a szem szerepét a kéz veszi át: a kéz, amely a kiállítás másik szellemi végpontján szó szerint megfogható formában meg is jelenik. Mi lehetne életszerűbb, tapinthatóbb és hitelesebb, mint a forrón tartott ereklye? Az élet, a csoda bizonyítéka – a szent létének meghosszabbítása.
A szent lebegését, bármennyire is furcsa, az anyag egyensúlya hozza létre. A képzeletben összeálló látvánnyal együtt azonban a fizika és a tapintás törvényei is szertefoszlanak. Pusztán érzékeink segítségével nem tudjuk eldönteni, melyik az erősebb: a beton tartja fogva a cérnát vagy fordítva? A cérna mint neuronnyúlvány, amely egyetlen szállal köti másokhoz és önmagához a porból felemelkedő embert? A cérna mint a Párkák fonala? Kiemelve a puszta látványból a beton és a cérna egymásrautaltsága életet alkotó és fenntartó kötőelemek egyensúlyát jeleníti meg. A megdermedt élet törékeny kötőelemei feloldják a tapintás vágyát, és a sárból a gondolat régiójába emelik. Ahol aztán az élet olyan, mint a beton és a cérna…