Új művészeti magazin jelent meg a színen. Hitvallása szerint a művészettörténet és a műkereskedelem, tartalma szerint a régi és az új művészet mentális összebékítésén fáradozik.
-Első ránézésre nem hiába: szokatlanul igényes kivitelű kiadvány, kitűnő minőségű képanyaggal elárasztva. A borítón olvasható névsor sokat ígér (a művészek neve kisbetűvel nagyban, a történészeké nagybetűvel kicsiben szedve). A lap címe ugyanakkor elbizonytalanít és elgondolkodtat: miért írja körül a művészetet angol szóval egy honi közönségnek szóló kiadvány? Az artosítás (ugye milyen csúnyán hangzik) engem mindig kiakaszt, kaszt, kaszt, kaszt.
-Belelapozva viszont nézegetésre, mi több, olvasásra csábít, ráadásul a fóliázott borító jól bírja a strapát: napokig hurcoltam, mire kiolvastam. A lapterv visszafogottan elegáns, kifinomultan tartalomcentrikus.
-A tartalom többségét a műkereskedelem szempontjából aktuális, kutatásokon alapuló tanulmányok adják. E neves műtörténészek tollából származó, a múlt műtermését taglaló szövegek olyannyira alaposak néha, hogy a honi szaksajtó állapotát és a szerzői honoráriumok mértékét ismerő, tájékozottabb olvasóban felmerül a gyanú: ezek többségében nem a lap felkérésére írt tanulmányok, sokkal inkább szakdolgozatok, kisdoktorik jól időzített, gazdagon körített publikációi (csak remélni tudjuk, hogy hosszú távon is lehet majd tartani a tempót).
-A szövegek másik része a kortárs művészet kereskedelmi forgalomba kerülő halmazával foglalkozik. Komoly erénye az összeállításnak, hogy a fotót és a festészetet mellérendelő módon kezeli, amint az jobb helyeken szokás. Itt érvényesül ugyanakkor legkevésbé a szerkesztői előszóban hangsúlyozott együttműködés. Miért a galeristának kell saját eredményeiről beszámolnia? Csak ő ismeri annyira ezen eseményeket, hogy tollat is ragad? Nincs írásra szánt költségvetési tétel? Túlzottan rövidre zárul így a kör: az önpromóció árnyéka vetül jelentős teljesítményekre, ami zavaró szépséghiba. Én például sohasem tudom arcbőröm elszíneződése (népszerű nevén pirulás) nélkül olvasni az ilyesmit.
-Üdítő kakukktojás a Velencei Biennáléról szóló beszámoló. Nem derül ki az egyébként olvasmányos, optimista szövegből, hogy miért fontos a műkereskedelem szempontjából a biennálé-szereplés, pedig talán ez is megérne egy misét. Viszont végre valaki hozza jó minőségben, szemtől szemben Nefertiti testét és fejét együtt. Álmok és konfliktusok viszonyát jól illusztrálja, hogy a kép tanúsága szerint nem passzol teljesen a két rész az illesztésnél: míg a jobb váll csak kicsit magasabb a testen, addig a bal markánsan a nevezetes büszt által rajzolt ív fölé csap.
-Külön tanulmány foglalkozik az elektronikus médiák és a honi galériavilág kapcsolatával (igaz, a tartalomjegyzék még egy jóval átfogóbb témát sejtet). Alapos, logikusan felépített írás ez is, mely emellett nem nélkülözi az általam oly kedvelt személyes hangot. Arcom csak akkor váltott színt néha olvasás közben, mikor számba vettem a szövegen belül a szerző egykori és mai érdekeltségeiről szóló részeket. Ha már az érdekeltségekről esik szó: örömmel fedeztem itt fel lapunk nevét is. Jókedvem ugyan némileg csökkentette, hogy hibásan, elírva szerepel, de azért nem keseredtem el, nem kezdtem ábécézni a példaként kínálkozó galériáról szóló passzus olvasása közben sem.
-Semmi okunk tehát a keseredésre, hisz szokatlanul elegáns még a hátsó borítót betöltő hirdetés is. A vállalat emblémájának színével jól harmonizáló fotó négylevelű lóheréje szerencsés kezdetet sejtet, melyet még a szövegtestekből néhol kilógó lábak sem igazán tudnak árnyékolni.