1979-ben öt fiatalember a Balti-tenger melletti Darlówekben hülyéskedéssel, utcai és főként a helyi kocsmákban zajló „akciókkal” töltötte napjait. Feltehetően fel sem merült bennük, hogy e pár nap túlmutat majd önmagán, hogy az egyik lódzi pályaudvartól kölcsönzött csoportnevük néhány évtized alatt megkerülhetetlen márkanév lesz, hogy az idétlenségtől és az exhibicionizmustól sem mentes dadaista/anarchista tevékenységük – más megközelítésben a „saját művészeti szabadságmező” kialakítása és belakása – egészen a sztárművész státuszába röpíti őket.
A csoport a nyolcvanas években, részben a szükségállapot alatti időszakban volt a pályája csúcsán, amikor nemcsak afféle szubkulturális központtá fejlesztettek egy elhagyatott lódzi bérházat – fesztiválok, végtelen házibulik és kocsmatúrák -, hanem szerkesztettek szamizdatot, készítettek fotókat és filmeket, s a „tegye mindenki azt, ami neki tetszik” szlogen jegyében mindenféle botrányokat kavartak.
Tagadhatatlan azonban, hogy akcióik egy része kötődött a művészethez: sajátos fénytörésben írtak újra néhány Botticelli-, Delacroix- és Goya-művet (később a lengyel történelmi festészet ikonikus műveiről készítettek persziflázsokat). A rendszerváltás után joggal érezték úgy: mindent megtettek, hogy bekerülhessenek az új kánonba, ezért megalapították a Lódz Kaliska Múzeumot.
Ez valójában egy kocsma Lódz belvárosában, ahol üvegfalú a vécé, lejtenek a pultok, hullámosak az asztalok, nincs két egyforma magas szék, s a dekorációt a csoport művei alkotják. Emellett a kilencvenes években nagy sikerű fesztiválokat szerveztek – több ezer részvevőt megmozgató kötélhúzóverseny, homokkal feltöltött, pálmafákkal szegélyezett, tengerpari strandnak berendezett utcák -, s talán így is maradtak volna, ha nem kapja fel őket a média, s használja fel kreativitásukat többek közt egy óvszerreklám megtervezéséhez. Innen aztán egyenes úton eljutottak a kapitalizmus kritikájáig, hogy végül visszatérjenek az ellenzéki lét, a vitriolos oppozíció megszokott területére.
Progresszív, avantgárd, lázadó, botrányos – nem csoda, hogy a csoport Magyarországon is igen népszerű. Például háromszor szerepeltek a Liget Galériában: 1989-ben (Ne bassz, tíz éves a Lódz Kaliska), 1999-ben (Lófasz a falon) és 2004-ben (New Pop). A MODEM Banánköztársaság – a Nyolcvanas évek lengyel expresszív művészete című kiállítását pedig 2010. február 2-án a csoport egyik tagja, Adam Rzepecki performansza (Magyar nyelvlecke) zárta.
A székesfehérvári kiállítást rajta kívül Marek Janiak, Andrzej Swietlik és Andrzej Wielogórski jegyzi (a csoporthoz tartozott még Andrzej Kwietniewski és Zofia Luczko is), s a tavalyi varsói kiállítás anyagát tartalmazza. A tizennégy nagy méretű printen nőket láthatunk, nehéznek tartott, általában férfiak által végzett fizikai munka közben.
Ez első pillantásra illeszkedik a falon olvasható 2. Futurista kiáltvány (az 1909-es aktualizált változata) néhány sorához, amelyben a férfiak annullálása („a hím alacsonyabb rendű faj […] a természet hibája és a társadalom tragédiája”) a női nem dicséretével párosul („a nő Isteni lény”).
Miért is ne lehetnének nők is útépítők, öntőmunkások, kőfejtők, lakatosok és favágók? – szegezi nekünk a kérdést első látásra a sorozat, bár manapság arra már van példa, hogy egy-egy nő autószerelőként, kéményseprőként, kárpitosként vagy asztalosként dolgozik. A feltehetően a felkapott reklámfotós, Andrzej Swietlik keze nyomát viselő panorámaképeken azonban kizárólag meztelen nők szerepelnek, néha oly sokan, hogy a néző már-már úgy érzi, hogy egy férfiaktól elzárt nudista strandot bámul.
Figyelmesebben szemlélve kiderül, hogy minden képen négy-hat modell szerepel, csak megsokszorozva: az egyiknek a köldökéig ér a melle, a másiknak elképesztően vaskos a feneke, van körömcipős és strandpapucsos, bugyis és teljesen meztelen, szőke és vörös, sovány és kövér (bár a véznák többet szerepelnek).
A fotoshoppal összerakott fázisképek majdnem tökéletesek – van ugyan egy-egy elmosódott arc, könyéknél megszakadó kar -, és a kiállítás meghívóján is szereplő Halászok című kép kivételével mindegyik eredeti helyszínen készült. A részletekben igen gazdag képeket csak közelről lehet rendesen megnézni, ezáltal a befogadó akarva-akaratlanul kukkolóvá válik. s nehezen tudja elhessegetni azt a gondolatot, hogy a pucérság megjelenítésen kívül az alkotókat más talán nem is motiválta.
Ami nem meglepő, hiszen már egy 1999-es interjúban így nyilatkoztak: „A nemi közösülés kellemes dolog, nagyon szeretünk részt venni benne, és általában is úgy élni, hogy minél több jóban legyen részünk”. Eddig rendben is van, de a kiáltvány szexuális tárgyként kezeli a nőket: „Mi, négyen férfiak, / megmaradván hím fajtánk képviseletében […] alázattal vágyakozva / oly tettek végrehajtására, mint: […] combok ölelésébe elalélni / […] mellek súlya alatt meghajolni / mellbimbót merevíteni […] / a hüvely melegébe bújni”.
Lehetséges persze – hogy stílben maradjunk – dupla fenekű projekttel állunk szemben. Ebben az esetben talán a feminizmus érelmét kérdőjelezik meg, azaz bunkónak, szexistának állítják be magukat, hogy rámutassak, sajnos ilyenek a férfiak: hiába minden igyekezet, betölthetnek a nők bármilyen pozíciót, akkor is csak a pina-mell-segg „szentháromságának” van létjogosultsága. Vagy épp azért tartanak görbe tükröt a néző elé, hogy lássa: ők a nők oldalán állnak, s a látvány ellenkezőjét gondolják?
Vagy – ami valószínűbb – csak elfogadják, hogy a művelt köz, az iróniára fogékony befogadó parabolaként értelmezze a műveket? Hogy kritikai attitűdöt feltételezzen (talán, mint Ujj Zsuzsi, aki már a varsói kiállítás megnyitóján is fellépett a Csókolom zenekarral) ott, ahol nincs más, csak a pucér női test – kétségkívül önfeledt – használata?
A valóság az, hogy a projektnek nincs tétje, tökéletesen öncélú, és egyáltalán nem mutat semmilyen cizellált, akár a nőket istenítő olvasat felé. Pont annyira provokatív, mint egy aktnaptár, egyetlen értelme pedig kimerül abban, hogy fotózáskor a férfiak biztosan igen jól érezték magukat. A kiáltvány végén lelkesen megidézett és a női nemet szimbolizáló Szamothrakéi Nikének ugyanis hiányzik a feje. A Lódz Kaliska által piedesztálra emelt ideális nőben is csak a test lényeges.