„Town planning is not industrial design, the city is not a functional object, aesthetically sound or otherwise; the city is an artificial landscape built by human beings in which the adventure of our life unfolds.”
Constant Nieuwenhuys, 1960
Pia Rönicke műveit nézve óhatatlanul felsejlik előttem egy kép. Egy meghitt jelenet, ahogy Guy Debord és Asger Jorn valamikor az ötvenes évek végén Párizsban, Debord imádott Les Halles negyedében egy íróasztal fölé hajolnak, és aprólékosan felszabdalják Párizs térképét. Az így nyert apró darabokból összeállított kollázs az általuk megálmodott ideális város, a mezítelen város modellje, meghitt utcácskáival, szürreális utazásokat sejtető álombéli alléival, melyek egy élettől lüktető és meglepetéseket rejtegető metropolisz kalandját ígérik.
A város tudatalattijának kutatásába – a pszichogeográfia rejtelmeibe – merülő alkotókat ugyanaz a kíváncsiság és utópisztikus ideákkal áthatott lelkesedés hajtotta, mint a fél évszázaddal utánuk alkotó Pia Rönickét. De míg az előfutárok vizionálnak és terveznek, addig Rönicke sommáz, okosan és érzékenyen elemez, és csak néha álmodozik. Témája mindig ugyanaz és mégis kifogyhatatlan: a város és a városlakók.
A „Place like any other” című 1998-as videójának központi témája egy lakótelep. Nem más a célja, mint utánajárni, vajon a Le Corbusier által megálmodott lakóváros, a forgalomtól és munkahelyektől elszigetelt, kizárólag csak a pihenésre fókuszáló külkerületi lakónegyed víziója mennyiben vált valóra. Nyomozás egy utópia árnyékában.
A bredängi lakótelep annak a „Million Dwelling Project” néven közismert hatalmas lakásépítési projektnek volt a része a 60-70-es években, amely során tökéletesen egyforma szalagépületekbol álló hatalmas panellakótelepet húztak fel a festői szépségű Malaren tó partján. Rönicke egy egyszerű és klasszikus dokumentarista módszert használt a kutatásban: egy művésztársával interjúsorozatot készített Bredang lakóival.
Dokumentarista attitűdje azonban sokban különbözik a klasszikus ismeretterjesztő filmek készítőinek megközelítésétől. Nem tesz úgy, mintha pártatlan akarna maradni, hagyva, hogy a tények önmagukért beszéljenek. Morális állásfoglalása az elso perctől fogva evidens a néző számára: ebben az esetben a „riporter” azonosul a megkérdezettekkel, nem rejti véka alá, hogy az ő gondolatmenetük, hétköznapi fájdalmaik mentén szemléli a témát. A monológokat aláfestő képsorok közt felvillantott animációk mintha egy még be nem fejezett beruházás tervrajzai lennének: a válaszadók vágyai, ötletei mentén átalakul Bredäng látképe. A házak színesednek, egyéni jelleget öltenek, az arányok átformálódnak, mint a Varázsceruzában, a „betonkoporsók” ajtaja feltárul. (Tankcsapda)
Mint ahogy Constant Új Babilonjának is az a legfőbb érdeme a távlat és elmenyitogató, már már a sci-fihez közelítő építészeti tervei mellett, hogy feltárja korának városalakító elemeit, a metropoliszra ható erőket – mint a társadalmi munkamegosztás, – osztályok, hierarchia – úgy Pia Rönicke is ezt járja körül, kortárs kérdésekre reflektálva: multietnikumú lakónegyedek, munkanélküliség…
Rönicke nem vizionál, nincsenek konkrét építészeti vagy társadalom-reformáló ötletei, kommentárjai általában egyenesen költőiek. Az álmodozó analitikus.
Finom, játékos és csábító kollázsait – melyekben a médiában talált képek és a saját animációi keverednek –, és nosztalgikus atmoszférájú etűdjeit mintha a modernista utópiák elbukása feletti szomorúság hatná át.
Korai videóinak nincs lineáris narratív fonala, a képek inkább szabad asszociációk mentén áramolnak, hogy beavassanak a város pszichogeográfiájába. A művész saját elmondása szerint érdeklődését és formanyelvét kezdetben a Bauhaus és általában a modern építészet és várostervezés esztétikai bravúrjainak csodálata formálta („out there”, 1998). „Architecture as camouflage” – ahogy találóan jegyzi meg egy kritikusa. Valóban, a művész az építészet esztétikai kérdései felől jut el annak politikai, társadalmi tartalmáig. Nyilvánvaló a modernista építészethez és várostervezési ideáihoz fuződő ambivalens viszonya: vonzódás annak formanyelvéhez (kollázs, pop-ikonok), de erős kritikai szemlélet, távolságtartás.
„Outside the living room” című korai videójában teljesen szabad teret enged lírai mesélőkedvének. Személyes és szabad asszociációk mentén elmélkedik a kert történetéről, a kultúrában betöltött szerepéről. Természet és kultúra, természet és városépítészet kapcsolata játékos megoldásokra ösztökéli, csakúgy, mint Constantot, amikor megálmodja aszfalt botanikáját („Botanizing the asphalt”). A Rönicke-féle felvetés: Manhattan az esőerdő közepén, Mies van der Rohe’s Lake Shore Drive Apartments épülete hatalmas rizsteraszokkal.
Legújabb munkájában, amely az „Urban Fiction” címet viseli, már forgatókönyv alapján, kötöttebb szabályok és narratíva szerint dolgozik, nem a dokumentumfilm egyszerű párbeszédhelyzete, vagy képi asszociációk mentén közelíti meg a témát. A 2002-ben készült videómunka a modernista várostervezés és annak utópisztikus, olykor diktatórikus sajátosságát járja körül, de filmes eszköze nem más, mint a monológ (Costant és Le Corbusier idézetek) és a képek ellentmondásából, ütköztetéséből születő feszültség. A klasszikus modernitás várostervezési utópiái és a modern városban élő ember átalakuló viselkedésformáiról alkotott víziók szembetalálkoznak a kortárs város mindennapjaival és a benne mozgó, megfigyelt hős (urban subject) tevékenykedésével. A művész felhívása játékra, elmélkedésre: ki-ki maga döntse el mi jött be, mi nem.
Még ha Rönicke attitűdjéhez, kíváncsi, megértő és elemző szemlélődéséhez talán túl radikálisnak tűnt is a kiállítás címválasztása – „Az ellenállás tájképei” – az „Urban Fiction” című videóregény záróképén feltunő idézet baljós árnyakat von az illúziók felé: „Az ellenség már minden teret elfoglalt, és saját céljaira alakította át még annak alaptörvényeit, geometriáját is.”
Utóirat:
Általában az utópisztikus álmok nem úgy, nem ott valósulnak meg, ahogy megálmodták őket, de azért néha megvalósulnak: Constant Új Babilonját, annak struktúráját és alapelveit gyakran a világhálóban látják manifesztálódni: abban a virtuálisan lakható struktúrában, amelyben az emberek kommunikálnak, kifejezve kreativitásukat és megújítva környezetüket nap, mint nap.
