Mint generációja festő tagjai általában, A. Nagy Gábor is arra a problémára keresi a választ, hogy az információdömping, a vizuális káosz világában, a készen kapott-, technikailag tökéletes-, mégis felületes és manipulatív képek világában milyen lehetőség van „hagyományos” olaj – vászon technikával korszerű képet létrehozni.
Mint az impresszionista festőknek a fotográfia, úgy jelent kihívást és egyben inspirációt a művésznek a számítógépen megjelenő képek, a printek, a reklámfilmek, az óriásplakátok világa. Vajon mit lehet a fogyasztásra, vásárlásra ösztönző-, a termékek és sztárok eladását szolgáló-, az átlagembert folyamatosan manipuláló és sokkoló-, mesterségesen kiszámított és üzleti érdekből előállított látvány ingerlő csábításával szembeállítani? Lehet-e ironikus távolságtartással, képzőművészeti eszközökkel reflektálni a látást, az észlelést és ezen keresztül a tudatot agresszíven befolyásoló és hosszú távon eltompító képözönre?
A. Nagy Gábor a tökéletes, ámde mégis torz digitális kép lebontásával, és festészetbe ültetett újbóli összeállításával kísérletezik. Kiválaszt egy-egy készen vett, talált képet, jelenetet – a kiállítás képeinek kiinduló motívumai főképp divatfotók, illetve parfümreklám, sztárportré, gyárépület előtt fényképezett tűsarkú cipőt viselő női láb – és ezeket a képeket tetszés szerinti méretűre nagyítva elemeire bontja, a számítógépes képalkotás folyamatának mintájára egyenlő méretű színes négyzetek halmazára szedi szét. A dekonstruált képet festett pixelekből építi fel újra, az első benyomás utáni tudatosabb látásra kényszerítve ezzel a nézőt, hiszen a festmények még bizonyos távolságból és szögből is csak megközelítik és sejtetik az eredeti, immár rejtett képet. Többszörös csavarról van tehát szó: egy számunkra ismeretlen kontextusból kiragadott ismeretlen kivágatot bont szét és alkot újra, de úgy, hogy maga ez a képalkotó technika válik vizuális élménnyé, hiszen az eredeti képek naturális valósága nem jelenik meg előttünk.
Míg a pointilisták tudatosan vibráló színpontok halmazából építették fel a kompozíciót, addig A. Nagy Gábor eltünteti a figurákat és a kontúrokat. A színes pixelek szigorú rendje eltávolító, elbizonytalanító hatású. A művész mintegy a látás manipulálásának mechanizmusát dolgozza fel két dimenzióban, ironikus gesztussal parafrazeálja a digitális kép szenvtelen tökélye mögött megbújó esetlegességet, a raszter mögötti elvesztett világot.
Végső soron mindegy, hogy milyen jelenet, milyen tárgy van a képbe rejtve, legyen az óriásira nagyított arc, vélhetően sztárportré, egy női láb, vagy éppen egy fürdőruhát bemutató napozó manöken, a méretek, az arányok, a léptékek és maga a tartalom is feloldódik a személytelen színkavalkádban.
Kissé paradox, hogy ezzel a szöveggel együtt, mintegy illusztrációként A. Nagy Gábor képei a komputerre kerülnek, elveszítve ezzel az egyetlen összekötő kapcsot a művész, a kép és a néző között: a kézzel festett színek érzéki minőségét, festői kvalitásait.
A kiállításmegnyitó után tartott „party” a „DJ” közreműködésével szintén azt a gondolatot erősíti, hogy a gépek által előállított konzumkultúra világában a művész csupán olyan részese lehet a folyamatoknak, akinek kvalitásai a meglévő nyersanyag professzionális ismerete után az ebből való választás és „mix”, a kombináció és az interpretáció során nyilvánulnak meg. A képeket többé nem megalkotni kell, hanem „remixelni”.
Végül egy nem a művésznek szóló kritikai megjegyzés: a galériában szóróanyagként elvehető, a kiállításról és a művészről szóló – egyébként gondolatilag nagyon színvonalas – kis ismertetés hemzseg a nyelvtani és helyesírási hibáktól, némiképp csökkentve ezzel a professzionális galéria – professzionális művészet – image kialakításának esélyeit.