A gyerekek szokták megrongálni legkedvesebb játékaikat; szeretetből tesznek kárt bennük – persze csak annyit, mintegy jelzésszerűen, amennyi megkülönbözteti a kedvencet a többitől. Ez az ambivalencia jellemzi azokat a munkákat is, melyek a Balkánia (sic!) keresése című grazi kiállításon az egyetemes (értsd: a nyugati) művészet bizonyos jelenségeit, kulcsműveit, történetét választották témájuknak. A probléma számunkra is jól ismert: a nyugati művészetfogalom kialakításakor, majd a huszadik századi modernizmus kánonjának megfogalmazásakor nem vették figyelembe a perifériák teljesítményét. Ami innen a „nagy történetbe” bekerülhetett, az vagy a nyugatra származott művészek teljesítménye volt, vagy szoros összefüggést, amolyan pedigrét kellett felmutatnia, az ottani fejleményekből világosan levezethető eredetét igazolandó.
Iróniába burkolt tisztelet és önsajnálat; a hetvenes évekből ittragadt, máig aktív ellenművészet reménytelen attakjai, valamint intellektuális kísérletek, szellemi erőfeszítések a marginalizáltság, az elszigeteltség meghaladására – ezek a stratégiák körvonalazódnak a „balkániai” (albán, bolgár, ex-jugoszláv, görög, román és török) művészek munkái láttán. Érthető, hogy a kurátorok különösen érzékenynek bizonyultak a művészettörténetet tematizáló művészet iránt, hiszen ebben ragadható meg, „beszélhető ki” a kelet-európai modernizmus egyik legakutabb komplexusa: az egyenrangú értékek teremtésének meggyőződése és a kirekesztettség traumája. Az utóbbi hol kikezdi az önbizalmat, aláássa az öntudatot, és sértett, dacos visszavonulásra vezet, egy „külön történetbe” zárva a helyi, nekünk oly kedves értékeket, hol még szívósabb aktivitásra sarkall, amolyan ostromra, ahol a „támadók” a falon belül lévők harcmodorát alkalmazzák.
Így aztán a művészet témájú művek önálló vonulatként különíthetők el a Neue Galerie kiállításán. Goran Dordevic húsz darab 25×25 centiméteres ál-naiv ceruzarajzban foglalja össze a nyugati kánont megjelenítő kulcsműveket (A művészet rövid története, 1981); a Belgrádban, decemberben megnyíló kétszobányi magán-archívumban (Művészettörténeti Mauzóleum) pedig zömmel arasznyi tárgyak, reprók, képek, fotók, szobrok, dokumentumok tömegéből állítja össze a tulajdonos az egyszerre pedagógiai célzatú és parodikus kiállításokat (Töredékek a művészet történetéből és A modern festészet rövid története, H. W. Janson illetve Herbert Read nyomán). Ez a kétélű humor az alapja az ugyancsak belgrádi Kazimir Malevich művészetének, aki újra festette az orosz mester munkáit és „életre keltette” személyiségét is (Az utolsó futurista kiállítás, 1985-86). A török Halil Altindere fotóin a tradicionális öltözetben díványon üldögélő idős asszony albumokat lapozgat (A mamám szereti a Fluxust, mert a Fluxus anti-művészet; A mamám szereti a pop artot, mert a pop art színes, 1998). Az ismert művészettörténeti fogalmak abszurd helyzetbe kerülnek, elvesztik megszokott, védelmet nyújtó kontextusukat. Egyszerre lesz nevetséges az izmusok körüli teoretikus fontoskodás és fájdalmasan kiszolgáltatott a „vicc” tétjéről mit sem sejtő modell. A szeretve gyűlölt „nagy történet” helyébe egy egészen másikat állít Teodor Graur. A Romániára és a régióra jellemző mindennapok emlékeit, tárgyait, szimbólumait egybegyűjtő kollekcióját csaknem húsz éve gyarapítja. Mindez a nyugaton elképzelhetetlen „kínálatú” bolhapiacok, vásárok és kirakatok összképét idéző installációként exportálható (Az én Balkánia Múzeumom, 2002). A szlovén IRWIN csoport munkája (Retroavantgarde, 2000) valójában ön-demonstráció; a címadó kategóriáit elsősorban az ő tevékenységük meghatározására használja a szakirodalom. Tablójukon a mozgalom történetét, összefüggésrendszerét ábrák, nyilak, fotók szemléltetik; azét a mozgalomét, mely a csoport szerint (a hasonló keleti értékteremtő övezetekkel együtt) a szlovén (és általában a kelet-európai) modern és kortárs művészet történetének megíratlansága, fogalmainak körülhatárolatlansága miatt hiányzik az uralkodó nyugati narratívából. Ezt a munkát elvégezendő az IRWIN maga vette kezébe a „dolgok intézését”: a New Moment ljubljanai folyóirat aktuális száma az ő kezdeményezésükre, húsz posztszocialista ország szakembereinek együttműködésével a kelet-európai művészettörténet (re)konstrukciójára vállalkozik.
Ebből a felsorolásból is kitűnik: az írás elején említett ambivalencia milyen széles (alkotás)lélektani skálán futhat végig, s milyen érzékeny pontokon érintheti a nyugati intézmények erogén zónák módjára működő értékrendjét. Nem csak a szimbolikus geográfia megalkotta Balkániának, Kelet-Európának lehetnek komplexusai, hanem az oda felfedezőútra induló kurátoroknak is. Rögtön a Neue Galerie kapualjában ott függött a „Don’t play with the Balkans!” feliratú, „Ne játssz a tűzzel!” értelmű, fenyegető vörös transzparens. A társadalmi értelemben vett „rossz lelkiismeret” csodákra képes. A ritka indulatokat, energiákat és az egzotikusan lepukkant környezetet megtapasztaló, s a bennük szunnyadó „homo balkanicust” életre keltő kurátorok nemcsak fogékonnyá váltak Balkánia szellemi és művészettörténeti jóvátételi igényeire és az onnan rájuk törő, nyílt vagy burkoltabb intézménykritikára, a nyugati művészetvilág bírálatára, hanem átestek a ló másik oldalára. Az élmények hatása alatt rajongó túlzásokra ragadtatták magukat. A szerintük „Balkánia esszenciájának” egy szeletét megragadni képes kiállításhoz írott bevezetőjükben azt állítják, hogy „Európának és a Nyugatnak nincs más tartaléka, mint a Balkán. Balkánia nem magában való világ, hanem tükör, melyben mindenki más önmagát pillanthatja meg.” A kurátorok optimista víziójában az övezet „a XXI. század legfontosabb, a Nyugatot egy új logika révén periferializáló egysége lesz, melyben a Nyugat válik Keletté, ahol tarthatatlanok lesznek az identitás, az egyén, a nemzet és a másság régi határai és mítoszai.” Lesz, ahogy lesz, ki tudná? De ha így lesz, a mostani összeállításból – a hagyományosan rugalmasan értelmezhető Balkán-fogalom Grazban alkalmazott változata következtében – hiányzó magyar kortárs művészet vajon milyen, a kiállítás felvetette kérdésekhez kapcsolódó produkcióval kapaszkodhatna fel a már sebesen haladó Balkán-expresszre?
Neue Galerie, Graz, december 1-jéig