Bukta Imre egy hosszabb kihagyást követően megtalálta az alkotói folyamatossághoz szükséges nyugalmat, méghozzá szülőfalujában, Mezőszemerén. Munkásságának ismerői sejthetik igazából, mit jelenthet számára ez az élettörténeti háttér, hiszen művészete a szó legszorosabb értelmében onnan indult. Számára a szülőfalu fogalma nem száraz életrajzi adat, hanem a lét értelmét adó ”minden”, örökös menedék. Most, hogy húsz esztendő elteltével visszatért a ”forrásokhoz”, immár más szemmel – kritikusabban – tekint a falura és annak megcsappant népére. Az is nyilvánvaló, hogy nemcsak sokáig hűtlen fia, hanem a falu is jócskán megváltozott a távollét ideje alatt. De még mindig több mint elviselhető és belakható, mert most már úgy van, hogy nem a falu alakítja szülöttjét, hanem Bukta a falut. Megtalálta helyét az emberek között, akik mára ugyancsak megunták a tévét, megunták a videót és a mai kor összes elidegenítő szórakoztatóipari áldását, s ismét megtanulják becsülni a közvetlen emberi kapcsolatokat, áhítják a mindennapi közösségi érintkezést. Például faluújságot adnak ki, melynek előkészítésében Bukta is tevőlegesen részt vesz.
Azt mondja, ugyanabban az iskolahelyiségben kapott műtermet, ahol annak idején diák volt, sőt, ugyanazon a helyen áll a rajzasztala, ahol valamikori iskolapadja foglalt helyet. Így hát azonos kisugárzás nyalábjában alkot, folytatja a ”tanulást”, immár a bölcsesség tankapujában, érett emberként és kiforrott alkotóként. Jelenlegi korszakának termékenységét jelzi, hogy nem sokkal a Bazovsky Házban rendezett decemberi kiállítását követően ismét új alkotásokkal lépett a fővárosi közönség elé. A Várfok Galériában öt kombinált technikával készült műve és két rajza tekinthető meg, amelyek úgy témájukat, mint nyelvezetüket tekintve szervesen kapcsolódnak tavaly látott munkáihoz.
Anno a falusi táj, a paraszti környezet és a mezőgazdasági miliő inkább keretét adta művészetének, a belőle származó eszközök rendeltetése gyakran csak szimbolikus, utalásos – korabeli strukturalista szóhasználattal élve jelölő – volt. Bukta egy sajátságos kultúrkörnyezetet teremtett, melynek eszköztárát a korszerű művészet eszköztárával szembesítette. Ennek a szembesítésnek a révén alakította ki azokat a normákat, amelyek egy új művészi magatartásmintát teremtettek, mégpedig a mezőgazdasági művészét. Mára a helyzetkép gyökeresen megváltozott, hiszen a néhai keretvilág legkézenfekvőbb témájává vált Bukta munkásságának. Ilyen értelemben pedig óhatatlanul klasszicizálódott is valamicskét a leképzés mikéntje, hiszen újmód a táblakép vált legmegbecsültebb kifejezőeszközévé.
Már korábbi írásomban is jeleztem (exindex, 2001. december 21.), hogy a kombinált anyagokat rögzítő táblaképeken új minőségi mozzanat érzékelhető, ami a falcsempe applikálásában nyilvánul meg. A Bazovskyban látott sorozaton a javarészt egyszínű csempelapok rendeltetése jobbára nagyobb felületek beborításában, például az égbolt felvitelében merült ki. Mindamellett, hogy jelentős mértékben megdobta a képsík immanens domborzati koordinátáit is. A csempehasználat új vizekre terelte a buktai opust, amiről a Várfok-beli kiállításon többszörösen meggyőződhetünk, hiszen a legjelentősebb újítás ezt illetően tapasztalható. A Hétvégi házak című nagyméretű alkotáson felülnézetből nyílik rálátás egy dombos tájra, melynek van egy olajjal lerakott relatív képi távlata, amelybe síkidomokként ékelődnek be a csempékkel ”kirakott” épületek. A sötétkék alapú és fehér mintázatú, avagy a világos alaptónusú és virágmintákkal díszített csempék a falusi házak tornácainak falmotívumait idézik, s nem a rusztikum felé mozdulnak, hanem inkább a heimatstil rafináltabb hangulati allűrjeinek irányába. Az Ártatlanság kora című képen Bukta igazán eredeti módon ábrázolja a fákat: a legközönségesebb fehér csempelapokat olyan erezetek mentén repeszti meg, amelyek törzset és ágazatot mintáznak. A Kora-tavaszi metszésen az ágak felnagyított keresztmetszetét hol valódi faanyaggal, hol pedig oválisra metszett fehér csempével érzékelteti.
Bukta művein végső soron három szerkezeti alapegység uralkodik: az olajjal felkent felületek, a gyufaszálakkal betelepítettek és a csempével kirakottak. Különös tehetséggel vonja egymásba vagy töri meg a képsíkokat, és nagy energiákat összpontosít a látómezőben. Különböző természetű leképzési felületeket ojt egymásba, képeket bújtat a képekbe. Ezek az attribútumok munkásságának három stációját jelzik: az olajjal felvitt klasszikus táblaképet, a gyufaszálak beépítésével kidomborított képmezőt és a csempelapok révén becsempészett mélységi távlatot. Műveit sajátos lírai költészet lengi be, amely az élmény, az anyag és a látvány esztétikumából fakadó buktai poétika értékteremtő foglalata.