Már korábbi kiállításain is felismerhető volt az Ernst Múzeum vezetőinek azon koncepciója, melynek jegyében nem elsősorban a szűk szakma számára rendeznek belterjes és köldöknéző kiállításokat, hanem nyitnak az ún. szélesebb, kevésbé műértő tömegek, vagyis a könnyebben fogyasztható, látványos elemek bemutatása felé. A célcsoportba beletartoznak a kivezényelt vagy önként érkező középiskolások – néha kisebb gyerekek is – akiket például pár évvel ezelőtt a terempadlón szerteszét szórt avarszőnyeggel, rágicsálható őszi almával, ebben az esetben pedig a kiállítás optimális bejárásának kezdőpontján elhelyezett csontvázzal örvendeztettek meg. A polgári középosztály idősödő tagjainak szánhatták a sarkokban rekonstruált műterembelsőket, melyekben a süppedős perzsaszőnyeg, a könnyezőpálma és a Thonet-szék segíti elő a nosztalgikus visszarévedést a múltba, amikor még a bohém művészek is a nagypolgárság pezsgő életének elengedhetetlen részei voltak. Részei az állam jól megfizetett reprezentációs mechanizmusának, mint ahogy arról Benczúr Gyula Ferenc Jóskákkal „körbetapétázott” vagy Stróbl Alajos pianínós, gróf Apponyi Albert jelenléte által megtisztelt műterembelsője árulkodik. S amíg kezdetben az Epreskertben szaporodtak a (főként) szobrászok számára épített műtermek, úgy Ligeti Miklós (többek között az Anonymus szobor alkotója) vagy Zala György (a Millenniumi emlékmű allegorikus szoboralakjainak készítője) már a Stefániára tervezteti meg műtermes villáját. Eme épületekről, vagy Fadrusz János – aki a kolozsvári Mátyás király mellett például Tisza István szegedi szobrát is alkotta – Naphegy utcai, későhistorikus palotájáról, vagy éppen László Fülöp romantikus stílusú „várkastélyáról” makettek segítségével kaphatunk vizuálisan átélhető információkat.
Átlépve a még a főváros által kezdeményezett, a „mezei művészek” számára épített műteremlakások (Százados úti művésztelep, Kelenhegyi műtermes bérház) kissé szűkre szabott bemutatásán eljuthatunk a magánerőből épített műtermes bérházak nagyszámú csoportjáig. Valójában itt bicsaklik meg a kiállítás (vélt) koncepciója. A hatalmas mennyiségű építészeti tervrajz tanulmányozása legfeljebb az építészet iránt behatóan érdeklődő keveseknek okozhat (vizuális) kielégülést, a fennmaradó, megcélzott többséget ez vélhetően kevésbé érdekli. Az ő számukra úgy kívánták könnyebben fogyaszthatóvá tenni az anyagot, hogy az adott műteremben dolgozó művészek egy-egy ott készült festményét is kiállították. Így értelmezi például a Dráva u. 12. számú ház műteremlakásának „hangulatát” Csernus Tibor, Márffy Ödön és Kótai Tamás egymás mellé helyezett(!) műve, a Százados úti művésztelepet Lugossy Mária (a címke szerint egy s-sel írva!) egy munkája vagy a Lehel úti kollektív műhely-bérházat Orosz Péter egy alkotása. Eltekintve a turistacsalogató címtől – Budapest legalább annyira a gyógyfürdők városa is és így tovább – elgondolkoztató, vajon milyen többlet-információt ad át e kiállítás a Budapest történetében (illetve építészetében) mégiscsak jártas keveseknek. Főként, ha az összeállítás szemmel láthatóan felhasználja a Budapesti negyed című periodika Művészet a városban című 2001 nyári-őszi számában megjelent tanulmányokat.
A kiállítás 2/3-át a századforduló környékén épült műteremlakások felsorolása adja, a huszadik század második feléből elvétve akad csak egy-egy példa. Ami kitűnik ebből, hogy akadnak néhányan a mai művészek között, akik vagy elég tőkeerősek saját ház (s benne műterem) megterveztetéséhez és felépítéséhez (pl. Nagy Bálint is szerepel mint tervező egy hetvenes évekbeli műteremházzal), vagy szorgos munkával önerőből építenek igényeik szerint egyet maguknak (Haraszthy István mobilháza azonban itt még csak dokumentálva sincs), a többiek meg feltehetően csak dolgoznak valahol. Például az akkortájt épült műtermekben, mint Kondor Béla tette ezt a Bécsi u. 1. alatti műteremlakásban. A kiállítást jellemző „mindenből egy kicsi érdekeset” mentalitás itt üt súlyosan vissza: dokumentálva vagyon utcáról készült fotón a ház maga (látjuk, megvan ma is), szemrevételezhetünk néhány fontos Kondor-képet (pl. az Őrangyalokat), s berendezték számunkra Kondor műtermének egy szegletét. Ebből a kívülálló is láthatja, hogy Kondor szerette a bort (erről két üres borosüveg árulkodik), illetve hogy nem adott a külsőségekre (erről meg az akasztón lógó toldott-foldott pulóver). Az alkoholista és egzaltált művész külsődleges jegyekből előállított toposza mellé Molnár Edit fotóművész triptichonját helyezték szorgos kezek. A fekete- fehér fotók nem sokkal Kondor halála után készültek; balra riadtan menekülő cica, jobbra kihalt, az emberi jelenlét hiányában üres műterembelső (benne a munkaasztal, alatta a fent említett, „rekonstruált” két borosüveg!), középen a halottszállítók viszik ki vállukon a műteremből Kondor koporsóját. Egy ragyogó életművet – felhasználva ehhez egy hihetetlenül erős fotósorozatot – silányítottak a rendezők illusztrációs anyaggá. Főként, hogy a sorozat elhelyezésével – ezzel zárul nagyjából a kiállítás – egy roppant közhelyes „mondanivaló” szolgálatába is állították. Hazafias intonációval ez a „művész, itt élned, halnod kell”, a nép ajkán pedig az „úgyis mindnyájan meghalunk” kijelentéssel fordítható le. S ez akkor is menthetetlen hiba, hogy ne mondjam, bűn, ha Kondor Béla szerencsére már nem láthatja.