Régóta nem metróztam már, az utóbbi években a BKV-ról átszoktam a kerékpárra és ezzel párhuzamosan teljesen le a metróról, aminek jelentős lélektani okai voltak – „heringes konzervben” érzés, agresszív reklámzúdulat elkerülése stb. – és persze financiálisak is: régi, kis létszámú, őszi légy típusú ellenőr ellenőr-gárdáját félkatonai erődemonstrációvá varázsolta a BKV, minek hatására nem engedhettem meg magamnak többé a metrózást.
A múlt héten azonban ellopták mind a négy biciklinket a házunk udvaráról, ezért lekényszerültem a föld alá, mert rohanni kellett, mint mindig. Több napon át, napi rendszerességgel mozogtam a hármas metró vonalán, újra feldolgozva azt az iszonyatos fáradtságot, letörtséget, bezárkózottságot, amit mi, emberek munkába menet, munkából jövet így együtt sugárzunk magunkból. Újra felismertem a védekezési mechanizmusok jól kategorizálható típusait, amiből most talán csak egyet, a médiapiac által generált megoldást, az mp3 lejátszó hallgatását említeném. Ez általában a fiatalokra jellemző: a walkmanező utazót a zsúfolt metrókocsi valóságából az éppen hallgatott szám videoklipjének spektákuluma átszippantja egy illuzórikus valóságba.
„Térjünk a lényegre!” idézet a Budapest Bank óriásplakátjáról
Miután a UPC hazaküldött, hogy ott internetezzek, az Extrem Digital kimentett az unalmas tömegből, hiszen lehetővé tette, hogy internetről vásároljam a fényképezőgépemet is, nem csak a pizzámat, hirtelen valami furcsa reklám vetette rám magát… Itt kezdődik valójában a cím által sugallt téma érdemi kifejtése . Annál a pontnál, amikor a UPC, BKV, HVG, AXN, OTP, Best, Penny Market és a Balázs Házak ígéretei után megpillantottam a Metrógaléria feliratot.
A Metrógaléria, amely a Média a Jövőért! alapítvány és az Oktatási és Kulturális Minisztérium projektje, 2007. november 7-től 2007. december 31-ig népszerűsíti tíz (1) Derkovits-ösztöndíjas fiatal képzőművész munkáit. A minisztérium az egyes és a hármas metró vonalán kétszázötven reklámhellyel kívánja a fiatal, államilag támogatott képzőművészek számára megteremteni azt a társadalmi nyilvánosságot, amely majd ismerté teszi magukat a művészeket, illetve a művészek munkáit. A Derkósok előtt két hónapig Pécsi József-ösztöndíjas fiatal fotósok munkáit „állították” ki a Metrógaléria keretei között Akkor Hiller István miniszter elmondta, hogy naponta 1 millió 300 ezren utaznak a metrón , –a képeket potenciálisan ennyien láthatják.
Manapság a valóságot szívesen leplezik el – hogy akarattal, vagy akaratlanul azt nem tudnám megítélni – statisztikai adatokkal, illetve közvélemény-kutatások eredményeinek köszönhető számadatokkal. A statisztikák és a közvélemény-kutatások varázsának azonban csak érintőleges köze lehet a valósághoz. Venezuelában (2) például (bocsánat a kis kitérőért, de lesz értelme), amikor az első Chávez-ellenes puccsra készültek az Amerika-barát erők, lázasan közölték a közvélemény-kutatások őket igazoló, és ezzel párhuzamosan Chávezt meghazudtoló eredményeit. Igen ám, csak azt felejtették ki a játszmájukból, hogy a középosztálybeli közvélemény-kutatók nem mernek bemenni a népes nyomornegyedekbe. Amikor aztán kezdetét vette a puccs-kísérlet, akkor hirtelen előjöttek az emberek előjöttek a nyomornegyedekből, hogy helyretegyék helyre tegyék a közvélemény-kutatásokat, illetve a megzavart rendet. Távol essen tőlem Chávezt támogatni, csak arra szerettem volna utalni, hogy a napi 1,3 millió utas, mint statisztikai mutató talán mégsem garantálja a fiatal „alkotói babérokra” pályázó művészek ismerté válását. De talán kérdezzük meg erről a Mécs Miklós munkája előtt üldögélő két metrózó fiatalt:
– sziasztok, ti ismeritek mécs miklóst?
– nem.
– és a munkáit?
– nem.
– és szerintetek ezt a metrógalériás cuccot itt mögöttetek mire találta ki a minisztérium?
– hát, hogy ismerté tegye a művészeket.
– de hát ti se ismeritek őket.
– de majd valakinek megtetszik, és az utána néz annak a művésznek.
Vajon a tíz fiatal képzőművész ismert akart egyáltalán lenni, amikor pályázott a Metrógalériába? Arra vágytak, hogy majd’ másfél millió metrózó utas lássa nap mint nap munkáikat? Könnyen lehet, viszont a huszonötezer forint sem jöhetett rosszul, amit az OKM kifizetett egy-egy pályaműre, hogy utána ne elégedjen meg azzal, hogy kitegye a logóját, de még azt a nagybetűs mondatot is odaillessze mind a kétszázötven kultúr-reklámhely aljára, hogy A fiatal képzőművész az Oktatási és Kulturális Minisztérium ösztöndíjasa.
Kell a hírnév az OKM-nek (3). Felmerül persze a kérdés, hogy vajon az OKM-nek tényleg a TAG-elésre kellene-e költenie a pénzt, vagy esetleg szakmai szempontok szerint kellene újragondolnia a támogatások kérdését? Reklámozzuk-e a kultúrát, vagy inkább támogassuk? Túl egyszerűnek tűnik a metróreklám megoldása. A kilátástalan helyzetű pályakezdő képzőművészek számára – ők a Derkovits-ösztöndíj célcsoportja – persze, hogy jól jön havi ötvenezer fix. Hadd idézzem Előd Ágnes 2006-os munkáját a Derkovits beszámoló kiállításról, ahol műanyagszív plasztikájának réztábláján a következő felirat olvasható: „Fiatal voltam, meg kellett élnem valamiből.” A Metrógaléria egy elfogadott képért huszonötezret fizet – abból már ki lehet fizetni a lakbért, talán. Az OKM hozzáállása emlékeztet a Penny Market metróban elhelyezett óriásplakát-üzenetére: „Minőséget mindig olcsón.”
A Derkovits-ösztöndíjat 1955-ben alapították, vélhetőleg acélból, hogy a fiatal művészeket rászoktassák az állam ideologikus megrendeléseinek teljesítésére. Manapság egyértelmű ideologikus megrendelések nem érkeznek, működik viszont egy olyan támogatási mechanizmus, ami a gyakorlatban arra játszik, hogy a képzőművészek is szeretnének jól élni. A huszonötezer forint valószínűleg legalább ugyanannyit nyom a latba, mint a potenciális közönség, vagy az OKM célja a kezdeményezéssel.
Félreértés ne essék, nem moralizálni szeretnék, nyilvánvalóan én is elfogadnám a havi ötvenezret, sőt pályáznék az egyszeri huszonötezerre is, pusztán olyan kérdéseket szeretnék feltenni, és hozzájuk kapcsolódóan néhány gondolatkísérleten végigszaladni, amelyek a propaganda cikkekben (4) nem jelenhetnek meg – talán politikai célokból okokból, talán őszinte azonosulásból.
A fiatal képzőművészben felmerülhetnek igen erős érvek. Lehet például abban hinni valamiféle értelmiségi, reklámellenes attitűdtől hajtva, hogy legalább nem reklám van ott. Ez igencsak banális, különösen egy képekkel foglalkozó szakember esetében, most, a huszonegyedik század elején. Képei pár száz évvel ezelőtt valószínűleg biokémiai változásokat okoztak volna nézőik idegrendszerében. Most, a huszonegyedik században viszont állandóan képek bombáznak minket, óránként több ezer kép és szó, úgyhogy amit leírtam írok, az is csak egy újabb hangsor parádé, ami az egyik fülünkön bemasíroz, a másikon meg ki. „Ma nem tudjuk, mit keressünk, ha megpróbálunk kilépni a játszmából. És azt sem tudjuk, hogyan léphetnénk ki.” (5) Valóban, lehet hinni a keretből való kilépés kizárólagos értelmében, de amennyiben a keretből való kilépést az OKM rendezi – egy olyan intézmény, amelynek az a szerepe, hogy fenntartsa a keretet – akkor legalábbis gyanússá válik Mint afféle kakukktojást, ezer reklám között fedezze fel az ingázó, lezsarolt agyú munkás a nem-reklám reklámot? „Caesar alkotta a hamis tévéstúdiót a »hegység királya« -játszmája számára, és ez a játszma az övé is. Az autópályák, a vagyon, a státusz, a hatalom, a pénz, a fegyverek, minden dolog, minden külső, ember által teremtett objektum az övé. […] Ha a tévéstúdióban vagyunk, engedelmeskedjünk Caesar törvényeinek. De ne vegyünk részt a drámáiban.” (6)
Lehet abban is hinni, hogy az OKM – hasonlóan a UPC, BKV, HVG, AXN, OTP társaságokhoz – jót akar. Ebben az esetben viszont nem csak próbálkoznia kellene a jótevéssel, hanem meg is kellene tennie azt. Mert az egy dolog, hogy a metróban 1,3 millióan utaznak, de ettől még talán nem ugyanazon formai logikában logika szerint kellene közzé tenni a Derkósok munkáit, mint, teszem azt, az autóreklámokat. Általában egy képzőművészeti kiállítás rendezésénél is más tartalmi, formai szempontok érvényesülnek, mint egy egyetemi állásbörzén. De ez az ironikus kritika érvényes magára a Derkovits bemutató kiállításra is, amit évente rendez az OKM; mert igaz ugyan, hogy a nettó ötvenezres ösztöndíjon lehetne emelni, de ennek ellenére mégis ez a legrangosabb, fiatal képzőművészeket elismerő, támogató díj, amit ebben a kis országban odaítélnek, kiutalnak. Ennek ellenére alig van kommunikálva a társadalom felé – mintha az állam kulturális szerve titokban osztana díjakat. A Derkovits kiállítás megmarad tehát egy szűk, szakmai körnek.
Lehet hinni abban is, hogy létezik egy szuperüzenet. Hogy nem csak elképzelhető, de meg is valósítható egy olyan művészeti alkotás, amely képes – nem csak egy pillanatra is – kizökkenteni az utasokat mindennapi megszokott rutinjukból. Ennek alapján nem egy szuperüzenet-gyanús munkát válogattak be a Metrógalériába. Mécs Miklós Isten szereti magát képe talán lehetne ilyen: graffitije valójában megfordítja a perspektívát és a korhangulatnak megfelelő, nárcisztikus isten- és emberképet rajzol az utcafalainkról megszokott altruista, humanista „Isten szeret téged” graffiti helyére. Ilyen perspektíva-átfordító, populáris szuperüzenet lehetne Mécs A 100 legszegényebb című munkája is abban a korban, ahol a kilátástalan, elmagányosodott életet élő emberek érdeklődését újra és újra le lehet kötni a privilégizáltak, a sztárok spektákulumainak ismétlésével, amikor inkább olvasgatjuk egyedül A száz leggazdagabb magyar című kiadványt ahelyett, hogy saját nyomorúságos életünk lehetséges megoldásain agyalnánk.
A Mécs által alkalmazott technikák igen populárisak, mondhatni népiek: a festékes kannával falra festett elementáris személyes üzenetek és a jegyzetfüzet (amiből a 100 legszegényebb is származik) telis-tele van soha meg nem valósuló álmokkal.
Tibor Zsolt Hármashatárhegye is szuperüzenet-gyanús lehet Isten, Művészet, Kerékpár szentháromságával. Ne feledkezzünk meg persze arról, hogy míg egy képzőművész képes ezzel a hármas jelszóval kilépni a mindennapi élet bizonyos kereteiből – mint a metrózás, illetve a teremtő művészet hiánya –, addig a metrózó utasok többségének életében a művészet jórészt fogyasztási cikként lehet jelen – gondoljunk a Trafó blaszfémikus szlogenjére: „Művészet. Fogyasztóknak.” Biciklizni pedig valószínűleg senki sem a művészeti üzenet miatt fog elkezdeni. A szuperüzenetet – még ha létezik is – úgy tűnik, kioltja a szuperintenzív munka, a rohanó életmód, a rugalmas munkaerő mindennapi nyomora, a ránk zúduló akciók infó-vízesése.
A szuperüzenet kérdése merülhetett fel Fischer Judit egyik munkájának elbírálásakor is, amit végül kicenzúráztak a Metrógalériából. A Trafóban októberben bemutatott munka címe a következő: Azért háborúzni, hogy kiskutya alakú legyen Magyarország. Talán még túl frissek a trianoni békediktátum sebei, az OKM mindenesetre nem kívánt egy „idegen szívű” munkát kiállítani a Metrógalériában. Esetleg nem is a nemzeti lélek vitte erre a döntéshozókat, hanem a népszerűségi index-szel kapcsolatos félelmeik. Szerencsére Fischer Csekk című munkáját nem cenzúrázták ki – még ha az én számomra jóval felforgatóbb melónak tűnik is, mint a kiskutyás. Ha valamelyik metrógalériás munka populáris formanyelven íródott, hát akkor ez igen: nem nagyon kell az utasoknak azon gondolkozniuk, hogy „na ezzel mit akart a művész?” Hiszen azt a sárga formanyomtatványt ismeri mindenki, aki rezsit, törlesztést, tandíjat, BKV-s büntetést, telefonszámlát stb. kényszerül befizetni mondjuk havi rendszerességgel. Ez a külső kényszer pedig lehet annyira intenzív, hogy beinduljon valami gondolkodási mechanizmus, ha már csak a Csekkel szemben tudtunk leülni a szerelvényben. Milyen érdekes, hogy a túlélésünkhöz szükséges termékeket vizuálisan általában úgy jelenítik meg, mintha egy ismerős sztár nyújtaná át ajándékként, de magát a csekket, amin majd kifizetjük az árát, sosem közvetítik. Mintha nem is létezne: „A mindennapi élet nyomorának valósága és az általa életre hívott szenvedés a maga reprezentálatlanságában, kép telenségében van elhallgattatva. Ezért válhat a probléma hihetetlenné és egyúttal ezért tűnhet megfellebbezhetetlennek.” (7)
Asztalos Zsolt két munkája is sokat mondhat az utazónak – ha sikerült észrevennie, kiszűrnie a reklám rengetegből. A Padon olyasmi, mintha mondjuk a Corvin sétány propaganda animációjából vágott volna ki egy képrészletet; tarkaság helyett azonban most fekete-fehérben ül egy padon egy 3D animált figura és egy másik, fényképezett, 2D emberalak. Kettejük alatt egy, talán mindannyiunk által használt mondat olvasható: „Olyan jó, hogy az ember kiöntheti a szívét másnak!” A két emberalak helyzete alapján a feszengő fényképember köszöni meg ezzel a mondattal a lazán, nyugodtan üldögélő animáció-ember empátiáját, emberiességét. Kísérteties ez a kor: az emberek alig mernek egymás szemébe nézni, de miért is tennék? Az emberi kapcsolataink szétroncsolódnak és szépen lassan felszívódnak, maradnak a szappanoperák és a reklámok ígéretei, mint afféle csillapítószerek (8). „Pillantásom rád akad, látom, te is nézel. / Aztán indulsz, és az ajtók záródnak, végleg.” – olvasható Asztalos másik munkáján, amit talán nem is kellene túlmagyarázni ; : zavarodott elkülönültségünkben barátokat keresünk minden lehetséges találkozásban. Véletlenszerű találkozásaink ugyanolyan hirtelen és banálisan érnek véget, mint ahogy kezdődtek: záródnak az ajtók, és tovább sodródunk az akaratunktól független áramlatokban.
Annak ellenére, hogy maga a Metrógaléria, mint keret, nem egyértelműen képes kilépni a metróreklám-világ keretei közül, a zsűri által összeválogatott munkák többsége felfejthetővé válhat az utasok számára, amennyiben sikerül nem-reklámokként, de nem is professzionális, életüktől idegen művészetként észlelniük azokat. Nem feltétlenül a művészek szakmai bravúrja miatt, hanem az általuk megélt és közölt valós tapasztalatok általános, társadalmi természete miatt. A legtöbb „kiállított” munka a mindennapi élet környezetének mindannyiunk számára ismert formáit, hangulatait használja, rekonstruálja. A fentebb röviden bemutatott munkákon túl gondolok most Fischer Judit Keféjére, vagy Uglár Csaba lakótelep fotójára, aminek amelynek ha valahol helye van, akkor az a hármas metró, így Újpest és Kőbánya között.
Nem empátiáról van szó, hanem arról, hogy ezek a fiatal művészek is ugyanabba a valóságos élethelyzetbe kényszerülnek bele mint akárki más, épp csak egy kicsivel élnek ideálisabb, vagy inkább idillibb életet – hála a havi ötvenezer fixnek. Képeiken ugyanarról a világról írnak, amiről a metróutasok is írnának, beszélnének, ha lenne rá még a munkanap végén erejük, vagy egyáltalán, ha lenne még kinek. Sokat dolgoztam ezen a szövegen, el is fáradtam, de jó volt beszélgetni kicsit. „Olyan jó, hogy az ember kiöntheti a szívét másnak!”
1 Asztalos Zsolt, Uglár Csaba, Tibor Zsolt, Mécs Miklós, Borsos Róbert, Kerekes Gábor, Király Gábor, Fischer Judit, Vécsey Júlis, Király András.
2 „A kereskedelmi média egyre hevesebben követelte az elnök eltávolítását, a közvélemény kutatások pedig azt mutatták, hogy a többség Chávez távozását akarja. Az ellenzék vezetői úgy érezték, minden adott a hatalomátvételhez. Nem realizálták, hosszú távon mekkora szívás az, hogy a közvélemény kutatók nem mernek bemenni a nyomornegyedekbe.” Zapatizáns: Chávez világa IV. – A Birodalom visszavág. http://indy.media.hu/cikk.shtml?x=39166
3 „Az intézmények az ember szolgálatában jöttek létre, de ma már urai és meghatározói az embernek és gyakran gyilkosai is.” Erdély Miklós: Szolidaritás-akció. 1972.
4 Metrógaléria 2007: Az OKM kiállítása a Derkovits Gyula ösztöndíjasok műveiből. http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=1437&articleID=230159&ctag=articlelist&iid=1
5 Timothy Leary: Belső utazások. Nyitott Könyvműhely Kiadó – NDI, Budapest, 2005.
6 Timothy Leary: Belső utazások. Nyitott Könyvműhely Kiadó – NDI, Budapest, 2005.
7 Die Weisse Blatte: Kiáltvány a képtermelés felszabadításáért. http://kepfront.freeblog.hu
8 „A modern ember elidegenedett önmagától, embertársaitól és a természettől. Átváltozott árucikké, életerőit úgy éli meg, mint befektetést, amelynek az adott piaci feltételek közt elérhető legmagasabb hasznot kell hoznia. Az emberi kapcsolatok lényegében emberi automaták kapcsolatai; biztonságát valamennyi arra alapozza, hogy nem kóborol el a nyájtól, és nem különbözik sem gondolataiban, sem érzéseiben vagy tetteiben. Miközben mindenki megpróbál a lehető legközelebb férkőzni a többiekhez, mindenki végképp magára marad, átitva a bizonytalanság, a szorongás és a bűntudat mély érzésével, ami mindig bekövetkezik, ha az emberi elkülönültséget nem sikerül leküzdeni. Civilizációnk számos csillapítószert kínál, hogy az emberek tudatosan megfeledkezhessenek erről a magányosságról: mindenekelőtt ott a bürokratizált, gépies munka feszes rutinja, amely segít az embereknek, hogy ne ébredjenek tudatára legalapvetőbb emberi vágyaiknak, a transzcendencia és az egyesülés óhajának.” Fromm, Erich: A szeretet művészete.Budapest, Háttér Kiadó, 1993.