Thomas Mann Elcserélt fejek című hindu legendája két ifjú, a Srídáman nevű kereskedő és Nanda kovács és tehénpásztor egyedülálló története, amelyben az egymás felé irányuló vonzalom kicserélődés és egyesülés utáni vágyat gerjeszt. Srídáman néhány évig csillagászatot és lényegszemléletet tanul, a szellemi dolgok vonzzák, míg Nanda elsősorban fizikai előnyeivel válik ki; ez utóbbinál a test a fődolog a mellékes fejjel szemben, az előbbinél pedig a tudással bíró fej élvez előnyjogot a függelékül szolgáló test ellenében. Mann úgy írja le kettejüket, mint a megkétszereződött Sívát, aki hol szakállas aszkétaként, hol pedig erőtől duzzadó ifjúként jelenik meg, de sohasem egységben. A Sívában egyesülő tulajdonságok esetükben külön jelentkeznek és kölcsönös vonzalmat, valamint egymásrautaltságot váltanak ki: mindkettőjük úgy érzi, hogy egyedként nem tekintheti magát teljesnek.
Nem is lehet tehát másként, mint hogy a két ifjú érzelmi életét ugyanaz a leány befolyásolja. A szépséges Szítának valaha Nanda volt a hintáztatója, Srídáman pedig akkor pillantja meg először és szeret belé azonnal, amikor a napszűz fürdőájtatosságot végez a folyón. Mi sem természetesebb, mint hogy Srídáman számára Nanda kéri meg a leányzó kezét. Szítá házasélete ugyan a legnagyobb mennyei boldogságban veszi kezdetét, idővel azonban vonzalom támad benne a férfias Nanda iránt és nem szűnő testi-lelki gyötrődés keríti hatalmába, mivel – úgy érzi -Srídáman már nem tudja neki a teljességet nyújtani. A nőben dúló érzelmi vihar a két férfi lelkületén is kiütközik. Annyira összetartoznak már, hogy mindkettő hajlandó lenne lemondani Szítáról, életének elvesztése árán is, a másik javára. Ezért – hogy a kellemetlen helyzetet valamiképp megoldja -, egyik hármasban lebonyolított utazásuk alkalmával egy útbaeső szentélyben Srídáman levágja saját fejét, de így cselekszik a keresésére induló és látványától feleszmélő Nanda is. A bensejében immár Srídáman magzatát hordó Szítá a Világanya segítségével feltámasztja a két férfit, ám – részben zavarodottságában, részben ösztönszerűen – összecseréli a két fejet, így próbálva létrehozni Srídáman fejéből és Nanda testéből álmainak emberét.
Ezt követően a dilemmák sora merül fel: mi dönti el, hogy ki tekinthető ezentúl férjének, a fej vagy a test?, továbbá ki tekinthető a leendő gyermek apjának, illetve mi az elfogadható, a fej vagy a test szerinti apaság? Egy szent emberhez, Kádamanához fordulnak ítéletért, aki úgy véli, hogy a fej a testrész legkülönbje, ezért a férj, Srídáman fejéből és Nanda testéből keletkezett egyén tekinthető Szítá férjének, a Nanda fejéből és Srídáman testéből összeillesztett személy pedig a leendő apának.
Katja Pratschke és Hámos Gusztáv közös alkotása Mann vonzó és számos erkölcsi kérdést felvető novellájára épül, annak szüzséjét helyezi napjainkba. Hiszen az 1940-ben keletkezett mű gondolati dimenziói mára még sokrétűbbek lettek. Nem annyira erkölcsi-mitológiai értelemben, hanem inkább az orvostudomány új vívmányainak tükrében válhattak azzá.
A mába helyezett és a fotoregény műfaji kereteiben elmondott történetben Jan és Jon féltékeny egymás testi és szellemi adottságaira. Gépkocsibalesetben mindketten fejüket vesztik, a visszahozásukra vállalkozó sebészek viszont merész kísérletet végeznek és fejátültetéshez folyamodnak, melynek alkalmával a fejek kicserélődnek. Az ”új” Jan és Jon fizikai-szellemi tortúrája nyomán előállt helyzet dramaturgiai értelemben megegyezik a Mann-novella felvetette emberi szituációval. Pratscke és Hámos műve megmaradna a feldolgozás és a vizuális illusztrálás szintjén, ha nem gondolná tovább a német prózaíró által felvetett problémát, a szellem és a test dichotómiáját.
A dokumentarista mozzanatokra mindig is érzékeny Hámos az orvostudomány felé mozdítja az alaphelyzetet. Amíg a falakra a Jan, Jon és Marie (Szítá) történetét szemléltető fotótablókat helyezi, addig a kiállítóterem közepén felállított kétoldalú vászonra napjaink két jeles tudósának eszmefuttatását vetíti. Az egyik megszólaló Hinderk Emick neurológus, pszichológus és filozófus, aki Mann művét helyezi szubjektív prizma alá, a másik pedig Robert White idegsebész, aki a nyolcvanas években végzett majomfej-átültetés tapasztalataiból kiindulva az emberi fejátültetés technikai problémáit taglalja. Úgy is mondhatnánk, egyikőjük a szív, illetve a humántudományok, másikuk pedig az agy, vagyis az egzakt tudományok elsődleges szempontjából viszonyul a dolgokhoz. A nyilatkozatokból kiderül, hogy az eset erkölcsi megítélése azonos a Mann-nál feltüremlő szarvasokoskodással, bár nyilvánvalónak tűnik, hogy a jogtudomány észjárásának perspektívájából – az orvosi beavatkozás súlyának megfelelően – a megoldás lényegesen bonyolultabb, mint a hatvan évvel ezelőtti jogi állapotok tekintetében.
A művészet esztétikai szférából való elmozdítása és a genetikai, valamint neuro-biokémiai elmélkedések tényszerűségeken nyugvó dokumentarizmusa felé való közelítése, ennek az alkotásnak a fő mozgatórugója. A filozófiai dilemmák konstans értékűnek bizonyulnak benne, a pragmatikusak pedig kevésbé. ”Te-t adhatunk, és befogadhatunk”, véli az emberi identitás problematikáját körüljáró Martin Buber, mintha csak Szrídáman és Nanda példája lebegne előtte, de ezt is hozzáteszi: ”Mikor az ember azt mondja: Te, az Én-Te szópár Én-jét is kimondja”. Thomas Mann csak ennyit mond: ”Emez azonos amazzal”. Örök gondolat.