Az irodalom és a foci valahogy jól megfér egymás mellett. A labdarúgó állandó figurája Esterházynak, Darvasinak, Kukorellynek. A képzőművészettel más a helyzet. A focival kapcsolatban születtek ugyan műalkotások, Willi Baumeistertől Andy Warholig, de valahogy az egész nem az igazi. Alig ismerek magyar képzőművészt, akivel egyáltalán beszélgetni lehetne erről a témáról, nemhogy olyat, akivel a labdát is lehetne kergetni (tisztelet a kivételnek). Párhuzamot vonni e két diszciplína között a művészek érzékenységének megsértése nélkül, így aztán bonyolult feladat. Pedig kínálkozik az összevetés egy olyan korban, amikor ugyanaz a bőkezű filantróp építi a stadionokat és a múzeumokat.
A Feketén-fehéren című átfogó grafikai tárlaton a zsüri válogatása nyomán 153 művész vesz részt. A labdarúgó NB I hétvégi fordulójában átlagosan 153 játékos lép pályára. Bár viszonylag jól kiismerem magam a foci világában – mondjuk kapásból elmondom a Hertha BSC összeállítását -, a magyar mezőnynek jó, ha ötven százalékát láttam már játszani, a többiekről csak az újságban olvastam, nevüket elfelejtettem. 153 ember játékáról képet alkotni lehet ugyan, de nem könnyű. Az egyik gyorsan fut, de rosszul fejel, a másik erőszakos, de hamar elfárad: tőmondatoknál többet azokról sem tudnék mondani, akiket egyszer már láttam a pályán. 153 művész pillanatnyi teljesítményének áttekintéséhez és a magyar grafikai összkép kialakításához emberfeletti teljesítményre lenne szükség. Különösen e kiállítás esetében, amikor a néző dolgát egy apró furcinttal még meg is nehezítik. Persze nem mondom, lehetett volna fejjel lefelé is lógatni a képeket, de az sem mindennapi kín, hogy a műveket komputerbe gyömöszölték, és fekete-fehérben plakátméretűre nagyították. Ez ahhoz hasonló, mintha egyvégtében kéne megnézni az összes magyar bajnoki meccset, majd aztán még egyszer, de akkor már lassítva. A kísérlet megmutatja, hogy a plakátméretben egyfajta mű él meg jól: a plakát. El kell ismerni: Tettamanti Béla munkája minden méretben jól mutat.
A grafikában az a szép, hogy sokszínű. Annyi technikája van, hogy az ember belebódul, annyiféle játékos, finom hatás érhető el, annyira elképesztő a magyar művészek technikai tudása. Mindebből e kísérlet révén semmi sem látszik. A rendező elv ráadásul a ritkás vonal felől halad a tömör massza felé, így aztán a döglesztő unalom legmélyebb bugyrán túl nem marad más élménye a látogatónak. Illetve dehogynem. Amikor már úgy gondolja, hogy nem ér véget soha az egyformaság, rátalál a túlméretezett tárlórendszerbe rejtett eredetikre. Bármelyiket kiveszi, mintha visszanyerné a látását. Egy világ tárul ki előtte: színek, formák, arányok. (Mindenkinek ajánlom, nézze meg Bukta Imre munkáját eredetiben.)
Persze lehet az egészet posztkonceptes trükknek is tartani, amely a kortárs kiállítási termelőüzemek működési mechanizmusára
kérdez rá humoros formában és az eredeti mű aurájának helyreállításán munkálkodik. Ha a dada felől nézzük, minden a helyén van. A „Ha
végiggondoljuk a képzőművészet történetét…” kezdetű tájékoztató pamflet például meggyőződésem szerint csakis az Oberdada
hagyatékából kerülhetett elő. Vagy mondjuk a művész politikai szerepvállalására elegáns példa Móder Rezső megoldása, aki munkájának
felnagyított másolata mellé helyezett kiáltványban rója meg Dunaújváros önkormányzatát. El sem merem képzelni, mi lesz itt a választások
idején. (A dada egyik rövidéletű folyóiratának címe mindent megmagyaráz: Jedermann sein eigner Fussball – Mindenki a saját futballja.)
Baj nem történt, túléljük persze ezt is, de én már csak abban reménykedem, hogy egyszer még az én életemben kijutunk a Documentára!