Egymáshoz ragasztott kis méretű boxok, szigorúan kiparcellázott kiállítóterek, egymásba kényszeredetten átfolyó munkák és egymásba botló nézők, az art expókra jellemző megengedhetetlen zsúfoltság és vásári hangulat – ez jellemezte a stockholmi Modern Múzeumban múlt év novemberében megnyílt kiállítás jelentős részét. Nagyon kíváncsi voltam, hogy kiállítótérként mennyivel többet és jobbat nyújt majd a tágas és levegős budavári múzeum. Kedvező érzéseim végül is teljesen beigazolódtak. Itt mintha egy másik, úgymond felfejlesztett, előrehaladottabb, dúsabb vegetációjú anyag bontakozna ki, amely lélegzik, és élő, szerves részét képezi az adott beltéri miliőnek, a tulajdonképpeni kulturális kontextusnak. A művek nem fizikai kényszerből korrespondeálnak vagy felelnek meg – alkalomadtán pedig – ütköznek egymással, hanem az adott közegben hatóképes nyelvi- intellektuális egységként állnak össze.
Második állomásán tehát igazi európai rendezvény képében bontakozik ki ez a nagyon is összetett, struktúrafelbontását illetően nem könnyen kezelhető anyag, amely azt hivatott szemléltetni, hogy milyen a volt kommunista országok időszerű művészete tíz esztendővel a Berlini Fal ledőltét követően, illetve, hogy mit hozott ez a magunk mögött hagyott évtized Kelet-Európában, valamint még tőle is jóval keletebbre, a néhai szovjet birodalom utódállamaiban.
Ha azt vesszük alapul, hogy a médiaforradalom a kelet-európai országokban egy évtizeddel korábban következett be, mint mondjuk a volt Szovjetunió utódállamaiban, akkor nyilvánvaló, hogy A Fal után reális hozadékát a legkeletibb forrásvidékről kell keresni, és a koncepciót kidolgozó szakemberek teljesítményét is aszerint kell értékelni, hogy ennek a folyamatnak az érzékeltetése milyen mértékben nevezhető teljesnek. És itt elsosorban nem is a mindenkor európai szellemiségű balti országok művészetére gondolok, hanem az oroszokéra, valamint a dominanciájuk árnyékából kilépő grúz, örmény és moldáv törekvéseket képviselő alkotókéra, akik csak hétmérföldes léptek árán zárkózhattak fel Kelet-Európához, úgy szellemiségben, mint technológiai felkészültség tekintetében. S felzárkózhattak-e egyáltalán?
A Fal után koncepciójából következő művészettörténeti dilemmák legsarkalatosabbika mindenképpen ebben a kérdésben keresendő. A másik érdekfeszítő problémakör a titói Jugoszlávia felbomlása nyomán keletkezett szituációból ered, amelynek előzményei valamivel korábbiak, mint amik a Berlini Fal megszűntéhez vezettek, ám mégsem kezelhetők teljesen különállóan. Nem elhanyagolható tényező, hogy a második Jugoszlávia széthullása nyomán keletkezett új államokban javarészt a legmagasabb európai mércéket is kielégítő artikulációs standardok voltak érvényben már a korai hatvanas évektől, nem úgy, mint a Szovjetunió megszűntével függetlenségüket elnyerő utódállamokban. Nyilvánvaló, hogy itt teljesen más kultúrkörökről van szó. De ennek dacára is érdemes megfigyelni, hogyan működnek manapság ezek a majdhogynem nemzetieknek nevezhető ex-jugoszláv művészeti entitások, hiszen nyilvánvaló, hogy közöttük is számottevőek az értékrendbeli eltérések, különbözoek a mögöttük munkáló kultúrhatások.
A titói Jugoszlávia tragikus kifejletű és még folyamatban levő eróziójához hasonló többi nagy horderejű változás – a két Németország egyesítése, az általános társadalmi-politikai váltás – ilyen-olyan formában markánsan megnyilvánuló nyomokat hagyott a posztkommunista országok jelenkori művészetében. Amíg a szociális érzékenységű vagy politikai értelemben sem közömbös muvészet a hatvanas-hetvenes- nyolcvanas években javarészt csak a föld alatt ereszthetett csírát, addig ma feszélyezettség nélkül, immár a felszínen televényesedhet, azokhoz az irányzatokhoz hasonlóan, amelyek az elmúlt évtizedekben a szexualitással, az emberi testtel kapcsolatos tabuk megszüntetésén fáradoztak, ugyancsak a hatályosság határain kívül (például Ljubljanában vagy Szentpétervárott).
A nehezen kieszközölt szabadság megújult értékrendszerében, mindezen túl, egy új nemzedék lépett a színre, melyet kevésbé vagy egyáltalán nem vonzanak a kiélezetten politikai, avagy szociális vonzatok, s amely nem hajlandó vállára venni az elődökben traumatikusan továbbmunkáló történelmi ballasztot. Mindenképpen szerencsés, hogy a kiállítás mintegy szembesíti egymással a Fal előtti és a Fal utáni generációt (a magyar felállás például inkább ezt a másodikat képviseli), vagyis az elődöket és az utódokat. De – ez is az igazsághoz tartozik – a jelenleg is konfliktusos vagy szociálisan érzékeny balkáni, illetve moldáv, örmény vagy akár orosz közegben ez a globalizált, couleur locale-t mellőző szenzibilitás még mindig kisebbségben van. S nem is lehet másként.
A Fal után – eredendő irányvonalához hűen – olyan, csekély egyéni történelemmel rendelkező szerzőket is felvonultat, akik valóban a Fal ledőltét követően tűntek fel a nemzetközi porondon. Bármilyen poétikai ívásúak is, ők mindenképpen a folyamatosságot képviselik, ezért jelenlétük feltétlenül a bemutatott anyag javát szolgálja.
A Ludwig Múzeumban egy általunk minden szempontból megfejthető és megérthető anyag látható. Ám nem biztos, hogy a kiállítás ugyanígy funkcionál a nyugati kultúrkontextusban, ahol a jelszó Kelet- Európa kommunista múltjának mielőbbi feledése.