Pető Hunor
az erőszakos halál társadalmi ikonográfiáját
dolgozza fel maró iróniával, szándékolt
demagógiával. A Mamü Galéria legbelső
termének egyik hosszanti falára tíz fekete-fehér
képet helyezett, melyek felületébe bizonyos esetlegesen
kiválasztott helyekre az internetről levett, a különböző
halálnemeket szimbolizáló piktogramokat lyuggatott.
Ezek mögé a lyukakból kirajzolódó emblémák
mögé vörösen pulzáló LED-lámpákat
rejtett, melyek vészjelzőként folyamatosan fel-felvillantak,
kiemelve a képfelületből a piktogramokat. Ezek a kis
ikonok, az apró, lüktető pontokból formált,
végsőkig egyszerűsített, mégis felismerhető
pisztoly, céltábla,
akasztófa
és villamosszék, a nem természetes elmúlás
gyermekdeddé redukált, szenvtelen és gépiesített
kis formációi, egy alkalmazott grafikai fogás megrázó
mögöttesei.
A Diesel-reklámok komor, monokróm miliőjébe épített, világhálóról leemelt jelek lángolva vibráló disco-fénnyé fokozzák az emberiséget a
kezdetek óta foglalkoztató egyetemes problémát, triviális rendszerbe helyezve a közlekedési lámpák szintjére degradálják a halált.
Eladható, közérthető, kívánatos formában megragadni a bíráskodás-önbíráskodás önmagában tragikus tényét, kihívó reklámként ábrázolni
az emberi és társadalmi drámát – ez Pető Hunor morbid, keserűen szellemes koncepciója.
A művészt a katalógusában is megjelent, kompilációról (kompilál=adatokat eredetiség nélkül összehord) szóló vázlata óta saját
bevallása szerint is egyre inkább foglalkoztatják ”a mindennapi csúsztatások, rossz értelmezések, az állandó ollózgatás és az ezzel
együttjáró idézgetés által létrejövő kifacsart, sokszor teljesen értelmetlenné vált predikátumok”. A neki megtetsző, érdeklődését felkeltő
képet, látványt eredeti kontextusából kiragadva, saját elképzelése szerint használja fel újra, mindig vállalva és felismerhetővé téve az
eredeti közeget, és ezzel a jelentéstorlódásokat, anakronizmusokat, paradoxonokat mintegy beépíti a műbe. A félreértés, az elírás, a
tévedés, a hiba, valamint a mű létrehozása során képződő melléktermék (lásd Színminták), az érzékelés zavara (lásd Látászavar
) Petőnél mindig műalkotást inspiráló tényező, motivációs nyersanyag.
Pető Hunor szerint, ha bármilyen reklámújságból kiragadott, farmervásárlásra késztető enteriőrt, szobabelsőt a ”felügyelet” színterévé
lehetne tenni, vagy egy banális piktogramot ”büntetésként” definiálni, akkor igazából csak a világban és a társadalomban működő
zavarosság, a mélyebb gondolatiság, és az eredeti fantázia hiánya az, amire egy művész felhívhatja a figyelmet. Ha ugyanis lehetetlen
különbséget tenni az ember legvégső morális és társadalomfilozófiai problémái (elvehetem-e bárki életét, eldobhatom-e saját életemet,
milyen bűn milyen büntetést vonhat maga után, ki és milyen jogon ítélkezhet a másik felett stb.), és a konzumkultúra direkt
marketingfogásai között, az értékek és az értékeket megtestesítő szimbólumok ilyen ellehetetlenülésének, elsivárosodásának a korában
hogyan hozzon létre eredetit egy képzőművész? A vizuális kultúra agresszív, lehengerlő dömpingjével mi módon lehet felvenni a versenyt?
Talán tényleg a kontextus gyökértelen esetlegessége, felcserélhetősége, labilitása lehet a művészi téma, az eszköz pedig a flegma és a
fricska álarca mögé rejtett intellektuális irónia. És ha mindezt áthatja az a csillogó-villogó, poénnal ”megspékelt” szomorkás szépség, ami
Pető Hunor kiállításának jellemzője, úgy elmondhatjuk, hogy végső soron talán mégis van értelme egy elidegenedett világ szűk szakmai
közönségnek szóló finom társadalomkritikáját gyakorolni, a művészet szerény, ámde hatásos és mélyre hatoló eszközével.
