Új
lapot köszönthetünk ez év végétől
a hazai művészeti folyóiratok között: az
artmagazin szándéka szerint azt a mindmáig
nehezen áthidalható, bár nem szükségszerűen
meglévő távolságot igyekszik csökkenteni,
amely a művészettörténészek és
a műgyűjtők, műkereskedők között
érzékelhető, és amely számos vonatkozásában
bénítóan hat nem csak a klasszikus vagy modern, de
a kortárs művészet értékelésére
is. A szakmai berkeken belüli, legtöbbször magukat egy
tiszteletre méltó intézmény bástyái
mögé elsáncolt művészettörténészek
és a műgyűjtők, műkereskedők közötti
párbeszéd valóban akadozó és moderálásra
szorul.
Az első benyomás kétségtelenül pozitív:
a lap visszafogott és szép arculatot kapott, semmilyen tervezői
invenció nem tolakszik a kitűnő minőségű
műtárgy-reprodukciók és az olvashatóság
szempontja elé. És olvasunk is, ha már ilyen szépen
kínálják – olvasunk és néha elbizonytalanodunk,
akarunk-e műgyűjtők lenni?
Mikorra ugyanis a legalábbis vegyes színvonalú írások
végére érünk, egyre biztosabbnak tűnik,
hogy minket itt nem is csak tájékoztatni, hanem oktatni
szándékoznak, sőt, ha már ezen is túl
leszünk majd, vásárlásra buzdítani. De
még mielőtt túlságosan elmerülnénk
a szövegek – vélhetően gondos szerkesztői kezek
munkáját tükröző – homogén és
kissé egyhangúvá simított, gyakran az iskolai
dolgozatok nyelvi visszafogottságát idéző
világába, szögezzük le: az artmagazinban
valóban közérthető szövegek sorakoznak.
A szerkesztési elveket dicséri, hogy az írások
legtöbbje kapcsolódik valamilyen aktuálisan zajló
kiállításhoz, kutatáshoz vagy eseményhez,
és szépen kontextualizálja azokat a nem szakmai közönség
számára is.
Az említett közérthetőség a lap erénye
és hibája is egyben. Erénye, mert a hazai palettán
ez idáig ritkán jutott hely a nem csupán a szűken
vett szakma érdeklődésére számot tartó,
de igényesen megírt szövegeknek; és hibája,
mert a közérthetőség kívánalma
miatt elvész az egyes tanulmányok egyedisége, eltűnik
a szerző és néhol, valljuk be, az unalomig didaktikus
a stílus. Ez a lap persze nem kritikai fórumnak indul, inkább
bemutató, leíró jellegű szövegeket közöl,
az a szerény elégedettség és mérsékelt
önreklám, amely több cikken is átsüt, legalábbis
bosszantó. Szoboszlai János kevés jobb referenciát
talál az általa működtetett acb galériánál,
Petrányi Zsolt elégedetten és sovánka mondanivalójához
képest hosszan ír az általa szervezett madridi kiállításról,
Deák Erika saját berlini szereplését dicséri
– mennyi boldog ember!
Egyébként is elég szembetűnő a régebbi,
akár a háború előtti és a kortárs
művészettel foglalkozó szövegekkel kapcsolatos
aránytalanság: míg az előbbiről szóló
tanulmányok zöme – gondolok itt elsősorban Ébli
Gábor írására a Tamás Galériáról
– legalábbis tanulságos olvasmány, addig az utóbbi
témáról született szövegek talán
éppen az említett érintettségekre és
az önreflexivitás hiányára visszavezethetően,
kevés nyomot hagynak az olvasóban. Szoboszlai másik,
Iinumáról írott értelmezése viszont
már majdnem elégedett olvasóvá emelt, bárcsak
ne úgy próbálna vásárlásra ösztönözni
az utolsó mondatokban, hogy még hálásak is
lehetnénk érte.
A piacépítéshez az ennek alapot adó közösség
megteremtése és megtartása szükségeltetik,
ehhez pedig egy művészeti újság elsőrendű,
nehezen megkérdőjelezhető legitimitású
fórum. És ha a szerzők és szerkesztők
egy kicsit el tudják majd engedni a házifeladat-írás
kényszerű kötöttségét, még
akár élvezetes lapot is csinálhatnak. Mindehhez még
azt kell majd eldönteni, mennyiben tartható a 19.-20. század
jeles gyűjtőszemélyiségei alapján kirajzolódó
ideálkép, illetve valóban modellértékű-e
mindez kortárs viszonylatok között.