A macskakörmök közé szorult cím nem a recenzens ötlete, hanem Bojár Iván Andrásnak, a Deák Erika Galériában látható kiállítás rendezőjének/kurátorának a leleménye, aki nem mellesleg az OCTOGON című építészeti és design magazin főszerkesztője is. B.I.A építészet iránti vonzódása természetesen megelőzte lapigazgatói tevékenységét; magam is emlékszem egy, a kilencvenes évek fordulóján a Bartók 32 Galériában általa rendezett csoportos kiállításra, amely a Kémény címet viselte.
Ha rosszmájúak kívánnánk lenni, felvethetnénk, hogy még nyitva az út számos építészeti elem vagy tagozat feldolgozása előtt, a lehetőségek szinte végtelenek. De ne legyünk igazságtalanok és vizsgáljuk meg inkább a rendező koncepcióját!
Ebből egyrészt kiderül, hogy B.I.A. mintegy kívülről közelít tárgya felé, amit érdekesnek ítél, az a modern nagyvárosi környezetben megjelenő HÁZ, illetve környezete. Pontosabban a magyar kortárs képzőművészet olyan alkotásai, melyeken valamilyen formában feltűnik a ház és a házak határolta mikro- vagy makrokozmosz – úgymint utca, bevásárlóudvar, tér, park vagy város. Érezhető azon törekvés, hogy a ház, mint központi motívum ne járulékos eleme legyen a kiválasztott műalkotásoknak – mint például a XVII.-XVIII. századi brit portrék hátterében megbúvó, státus-jelölő épületrészletek -, hanem szerves része, azaz témája. Épp ezért kissé furcsa, hogy az amúgy is messzemenően túlreprezentált és állandóan futtatott Fehér Lászlótól miért kellett művet bemutatni (Nyaralók). Érzésem szerint Fehér képi világa éppen az üres, áttetsző és környezetüktől megfosztott, ámde határozottan a múlt és az emlékezés világába transzponált alakokból építkezik: ezen belül redundáns és felesleges elemként hat a háttérben tornyosuló, kulisszaszerűen felvázolt (feltehetően) SZOT-szálló. Abban az értelemben persze logikusan szerepel e mű, hogy illeszkedik a kiállítás fő és (szinte) közös motívumába, amely az ürességet, az ember alkotta környezet végtelenül elidegenítő világát, az Istentől elhagyott, illúzióvesztett, gépiesített, kongó és egyben zajos nagyvárost mutatja be. Azt, hogy ebben a reklámokkal, vizuális ingerekkel és fülrepesztő hangeffektusokkal szétszabdalt világban mennyire „otthonos” maga az ember, lemérhetjük, hogy – a fentebb említetten kívül – mindössze két művön jelenik meg (Révész László László: Französische Strasse, Szépfalvi Ágnes: Horror vacui), ezeken is fenyegetett vagy a külső ingerek elől elzárkózó, magába forduló alakként. Az individuum felolvadásának látványa leginkább kívülről, madártávlatból érvényesül – amikor mindannyian egy nyüzsgő hangyaboly látszólag akarat- és cél nélküli tagjaivá válunk (Hajdú Kinga: Mars-Mező, Baranyai Levente: Forgalom), hogy aztán nyom nélkül eltűnjünk, s átvegyék helyünket az általunk emelt épületek (ISKI Kocsis Tibor: Kert három beteg fával). A kiüresedett terekben aztán ezek az elhagyott vagy éppen az építészetben és/vagy a közvélekedésben negligált épületek (lakótelepek) töltődnek fel hangulati vagy emocionális tartalmakkal (Vojnich Erzsébet: Folyópart (Erőd várossal), Szűts Miklós: Béke tér), idézik fel az elveszett gyerekkori boldogság világát (Szűcs Attila: Lakótelep karácsonyfával) vagy utalnak kockaházakban élők sematikus, felcserélhető nevekkel és telefonszámokkal felcímkézett boldogtalanságára (Gábor Imre).
A kiválasztott művek kapcsán nyilvánvaló, hogy a rendező „biztosra ment”, azaz már létező és többször is kiállított művek közül szemelgetett, s amelybe az is belefért, hogy a koncepcióhoz csak lazán kapcsolódó, ámde „jegyzett” műveket szerepeltessen (ef. Zámbó István: Felhőkarcolók dinnyeszelettel, Szacsva y Pál: Talált kép IX.) Mindez végül is teljesen helyénvalónak tűnik – B.I.A. mainstreamről alkotott elképzelése nem áll távol a recenzensétől, és a kiállított művek kvalitását sincs értelme kétségbe vonni -, legfeljebb az újítással járó bátorságot hiányolom. A kiállított 16 mű fele ugyanis vagy más galériák (Knoll, Dovin, Várfok, MEO, GAG) érdekköréhez tartozik, vagy magántulajdonban van, három pedig bizonyosan a Deák Erika Galéria által menedzselt művészhez köthető – azaz ezek az alkotók és műveik valamilyen módon jelen vannak a kereskedelmi célból létrehozott kiállítóterek/galériák által befolyásolni kívánt műtárgypiacon. S bár B.I.A-tól, aki egy mini tematikus kiállítás megrendezésére vállalkozott, természetesen nem várható el, hogy végiggondolja ezt a szempontot, a kiállítást befogadó intézmény vezetőjének mégis tanácsos lett volna elmerengenie néhány problémán. Mennyiben tiszta profilú – azaz kereskedelmi – az általam vezetett intézmény, ha más galériások által preferált művészeknek is helyet adok? Vagy valójában kortárs képzőművészeti kiállítóhelyként definiálom magam, amely nyitott az általam kedvelt irányzatok/művészek előtt? Lehet kísérletezni persze egyszerre mindkettővel, de miből profitál majd ez az esetünkben rögtön hat galéria, ha ugyanazt a kb. ötven művészt futtatják párhuzamosan? És eközben szinte egymás kezéből tépkedik ki a már elismert alkotókat, nem félő-e, hogy ily módon néhány tehetséges művész létezésének még a ténye is szépen elsikkad a budapesti műkereskedelmet nem annyira piaci szempontból, mint inkább kanonizálási célból behálózó galériák között.