Mi a haszna az emberi tudásnak, hogyan van jelen az ismeretek egy-egy sajátos halmaza a mindennapokban? E kérdés, amint leírom, a könyvtári mélabú dohos zuzmójával vonja be a Nagy Sorskérdésektől párás lelkeket. Felejtsük el. Lássuk a példákat.
Eklektika mint elvárás
A Nemzet Színházának gründolásával – sokadszori kísérletként – megbízott államhivatalnok
szavai, melyek többek között Shakespeare ”eklektikus” művészetére hívták fel a figyelmet, méltán kelthettek megütközést mindazokban,
akik valaha is olvastak legalább egy mérvadó kultúr-, művészet- vagy irodalomtörténeti összefoglalót és erre legalább vázlatosan
emlékeznek is. Felhívnám jelen kurzus kultúrakutatóinak figyelmét: egyebek mellett erről a szemléletről írja – az e tárgyban mostanság
alakuló intézet szellemi példaképeként megnevezett – Hamvas Béla, hogy nem más, mint szinkretizmus, azaz moslék.
A hvg összefoglalóját olvasva (2000. 07. 03. p. 89-91) arról is értesülhetünk, hogy az eklektika ”stílusát” várta volna el a fent jelzett hivatalnok (és még ki?) a fentebb jelzett épület tervezési pályázatára meghívott résztvevőktől. Megjegyzem, az eklektika nem stíluskategória, hanem a stílusnélküliség, a szervetlenül kompilált idézetek világa, a stukkókká, épületszobrokká alakított wunderkammer, az utcabútorrá változtatott épületek vitrin-homlokzatán összeszerkesztett, funkciótlanná módosított valamikori építészeti elemek impresszionisztikus felidézése, az újpolgári ízlésvilág félreérthetetlen leképződése. Történetileg alakult, a gyors fejlődés igényeit követni nem képes ipar, s a századvég stíluskeveredése együttesen hozta össze. Leírható, elemezhető, fényképezhető, restaurálható minden megvalósult formája e gyűjtőnév alá vont emlékeknek – de nem minta, nem követendő irány: minden eklektikus lehet, ami stílus és karakter nélküli. Újabb megjelenése a századvégi posztmodern kontextusában pedig szinte kísérteties hasonlóságot mutat a száz évvel ezelőtti folyamatokkal: konstruktív és a dekonstrukciós törekvések alternatívájaként kínál építészeti fantazmagóriákat, kétségkívül az előképnél több humorral, de még kevesebb egységes, stílusteremtő karakterrel.
Mivel e rövid művészettörténeti reflexió választott kerete nem engedi meg, hogy foglalkozzak a nemzeti (mű)tárgy lényege szempontjából ugyancsak fontos, egyéb mozzanatokkal, így csak utalok arra, hogy a közelmúltban Horváth Iván egy írásában pontosan kimutatta: amit a múlt században egy nemzeti színház létesítése jelentett, azzal ma a hálózati kultúra és kommunikáció fejlesztése lenne az analóg, helyes lépés.
Avant-garde mint vád
Az Élet és Irodalom hasábjain (2000. 07.07. p. 22.), György
Péter: A fal után című, kiállítási ismertetőnek szánt írásában találom a ”magyar neoavantgárd rehabilitációs irodájává változott
Műcsarnok” minősítést. Furcsa olvasni, ahogy a jobb napokat látott esztéta egy követ fúj (s nem a bölcsekét) a Képző és Iparművészek
Szövetsége bizonyos klinikai radikálisaival. A rehabilitációs iroda összetételt ugyan nem értem, azt viszont pontosan tudom, hogy a múlt
rendszer által tilosként megbélyegzett és bizony gyakran ”neoavantgardként” összemosott (s nem például a fluxus, koncept, intermédia
stb. tárgyszerűbb kategóriáival megnevezett) művészeti időszak nemhogy megfelelő módon értékelve, de jószerivel a magyar közönség
előtt bemutatva sem volt. A Műcsarnok sok mindent tett e téren (szórványosan néhány más intézmény is, mint a Szombathelyi Képtár), de
távolról sem annyit, amire szükség lenne – s ha ez már György Péternek is túlzás, mit várjunk a múlt rendszer ma is döntési pozícióban
lévő elkötelezettjeitől, a nem feltétlen politikai, de az önérdektől vezérelt, értéktelen, provinciális művészeteszmény vélt védelmében
mindig következetes ”ellentábor” képviselőitől?
Sajátos ízlésre vall, hogy e méltatlan és zavaros oldalvágást a szerző akkorra időzíti, mikor a bírált intézmény főigazgatójának öt éves mandátuma éppen lejár, az új pályázatot nemcsak kiírták, de rövidesen eredményt is hirdetnek (remélem, kedves Péter, nem vagy tagja a döntéshozó grémiumnak). ”Rehabilitációként” értelmezni, hogy a Műcsarnok bemutatta sok egyéb mellett azt is, amitől a magyar és nem magyar közönség évtizedeken át el volt zárva, ami tilosként is nemzetközi mércével mérhető minőséget produkált, máig is iránytű, s akár vállalható hagyomány lehet azok számára, akiknek van kvalitásérzékük, történeti képük, s fogalmuk arról, milyen is volt a 20. század művészete, legalábbis irodai-hivatalnoki gondolkodás. S itt felmerül – ugyanezen cikk Ludwig Múzeumról lelkendező részlete nyomán: Miért van az, hogy egy intézmény – jogos – dicsérete csak más intézmények pocskondiázása kontextusában tűnhet fel? Egyetértek GyP. -vel, hogy a Kortárs Művészeti Múzeum/Ludwig Múzeum jól működik – ugyanakkor tanulságos, hogy a szerző egy szóval sem utal az e múzeum által vendégül látott előző, ugyancsak e régió 1949 – 1989 közötti – A fal után-t megelőző időszak – művészetét (by the way: ki hallott már ilyen műtörténeti korszakról?) bemutatni vágyott vándorkiállításáról, mely épp azzal jeleskedett, hogy szinte meg nem történtté tette, jelentőségéhez képest méltatlan színben tüntette föl mindazt, ami a régió művészetében pontosan az imént jelzett avant-garde szellemhez köthető. Nem a Műcsarnok védelme miatt írom a fentieket (nem szorul rám), hanem a magyar művészet történetének egy jelentős, máig ható korszakát szándékosan az érzékelő tudat vakfoltjára állító szemlélet az, amit tarthatatlannak kell ítélnem.
Tovább olvasva az írást, ezt találom: ”A technológiafüggő képzőművészeti alkotások – a multimediális Gesamtkunstwerk – mindig azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy a közönséget újra és újra elbűvölik a technikai csodák keltette effektusok.” – s az ezt követő két mondatot már nem idézem, az is sok, hogy egyszer kinyomtattattak. A ”technológiafüggő” áthallásai – pl. a drogfüggővel – ugyancsak minősítenek, jól illeszkedve az írás elfogultságaihoz, egyúttal megerősítve a mindenkori újjal szemben általában gyanakvó közönséget abban, hogy jó úton jár. Nem kell, hogy megtudja: a technikai eszközök új, korábban soha nem tapasztalt lehetőségeket jelentenek a művészek számára (is), azt sem, hogy amit ezen eszközök használata jelent, nem más, mint ami bármely egyéb eszköz, technika esetében kívánatos: ismerni kell, és tudni, mikor mire használható. Ahogy olajfestékkel nehéz videóinstallációt készíteni, úgy az Internet sem új litográfiai technika. A művészek pedig nem aszerint ítélendők, hogy milyen eszközt használnak, hanem a mű felől. Ez a veszélyt huhogó ”hozzáértés” másfél századdal röpít minket vissza az időben, amikor a festészetet féltették volt a fotográfia találmányától.
Amit az idézett cikkben olvasunk, s ez nem lehetett GyP szándéka, bizonnyal összecseng azon hangokkal, melyeket nemrégiben a Magyarok Világszövetségéből hallhattunk kidübörögni.
Újsághír: ”Internetes közösségekben nagyobb port kavart az a kijelentés, miszerint „a számítógépes varázslás, a technikai bravúrok híveit nem kívánom követni, mert látom mögöttük a mohóságot, a jellem- és az erkölcsi tartás hiányát”. (Csoóri Sándor) in: Tisztújítás előtt az MVSZ. – 2000. május 24. szerda, 16:50.
Tanulság:
Az inadekvát vélemény nem kurzusfüggő, nem pártpozíciók szerint helyezhető el. A meg nem gondolt
gondolat közreadásán nem segít semmilyen nyelvjáték.
Hogyan tovább, magyarok?
2000. 07.08.