Sűrű, grafikai telítettségre törekvő, szigorúan definiált színfelületekbe épül Eduardo Arroyo tárgyi világa, amelynek jelenetei mintha csak egy forgószínpadon váltakoznának tekintetünk előtt. A képsík széleit gyakran övezik kárpit- és függönymintázatok, s az sem ritka, hogy felülről boltív zárja le a látványt. Ezeknek az elemeknek egyrészt szerkezeti rendeltetésük van, másrészt hozzátartoznak az ábrázolt világ érzelmi túlfűtöttségének metaforikus eszköztárához, amit jobbára megszoktunk a latin miliőt bemutató képi struktúrákban, legyen az színház, filmművészet, egyházi vagy világi festészet, de nem különben a szépirodalom. Az életnek van egy mesterségesen definiált fizikai kerete, amely leggyakrabban jóval szűkösebb és fullasztóbb annál az élettérnél, amit a természet alapvetően kínál, és az emberi közérzetnek ebből kivonható ragacsos melanzsa leginkább a civilizáció eldologiasodott, emberközeli ábrázatáról csorog alá.
Ha jól szemügyre vesszük, Arroyo képein bizonyos dolgok ellentmondanak egymásnak, ellentétes természetűek. A nyomatékosított figurális szimbólumhalmozás gyomrot megülő, émelyítően nehéz állaga határozottan divergál a sablonfestészet mértanias hatást keltő könnyedebb elemeivel, melyeket Arroyo oly szenvedélyesen vet be vásznainak nyelvi szövetébe. Változatos stiláris látásmódot igyekszik tehát összevonni, az ebből keletkező feszültségben pedig több van, mint egyszerű érzelmi töltet: itt világok, civilizációk csapnak össze a jó és a rossz képviseletében és megannyi árnyalatában. Ennek vonzatában a fizikán túli világ elvontan emelkedett és az ideológiává duzzadt fogyasztói attitűd földhözragadt, közvetlen utalásait keresztezi egymásba, s mindez olyan, mintha a leglíraibb költői vallomások hangoznának el egy gyilkossági aktus kellős közepén. Az átpolitizált hétköznapok skizofréniája és a folyamatos globális válsághelyzet a regionális értékrendszer kifutópályáján, egy nemzet történelmének nyomtávai mentén nyer sajátos értelmezést.
Ebben a tekintetben Arroyo piktúráját akár nemzetinek is nevezhetnénk, hiszen a művész transzponált művészsorsában hazájának belső állapotai is tükröződnek. Bár, vallomása szerint, egységes fogalmú spanyol festészet nem létezik, csak annak egyéni kalandjai ismertek, nyilvánvaló, hogy Arroyo ihletett alkata egy teljes kultúrát, egy egész mentalitást fémjelez, amely áthajlik az Atlanti-óceánon és túlmutat a nemzet határain. A kozmopolitizmus egy ellentmondásos példáját statuálja azáltal, hogy a latin kultúrát egységes égisz alatt láttatja, miközben nagyon jól ismeri szegmenseinek eltérő kényszerpályáit, választott vagy ráerőszakolt civilizációs kötődéseit. Munkásságában az ebből következő gondolati összefüggések erőteljesen szűrődnek át, még súlyosabbá téve kivételes hevületű, nem kis mértékben idiomatikus festészetét.
Arroyo veleszületett indulatainak eredője szórt alakban kap végső formát és nem kis mértékben az avantgárddal szembeni ellenszenvében ölt alakot, ami önműködően magával vonja a saját ifjúkori múltjával való leszámolást is. A hatvanas években kritikai fullánkjait szenvedélyesen szúrja bele a Duchamp-problematika, illetve a képrombolás filozófiájának velejébe, s ennek értelmében hátat fordít a pop artnak és az amerikai neodadaizmusnak. Ezt követően Miróról és Daliról húzza le a vizes lepedőt és jóformán maga ellen irányítja a modernizmus komplett elit-garnitúráját, illetve az általa képviselt művészetfilozófiát. Művészeti-szakmai ítéleteiben semmivel sem kevésbé kemény, mint a francóista rendszer elparentálása tekintetében, amellyel szemben egész életre szóló intellektuális stratégiát alkalmaz. Így a festői szerep jelentős mértékben egybemosódik vállalt gerillaszerepével és nyilvánvalóvá teszi a francia fővárosban kiérlelt művészetének szubverzív szándékait.
Arroyo ellenzéki és harcias magatartásában a szent dolgokkal szembeni blaszfémikus szembenállás jelentős szerepet játszik. Csak egy dologra tekint fenntartás nélküli tisztelettel, ez pedig a kép. Ennek értelmében fogalmazza meg ars poeticájának egyik lényeges mondatát: „A képeknek rést kell ütni a valóságon, és túl is kell lépniük annak határait.” Következetes hitgyakorlatot demonstráló teljesítménye egyöntetűen emeli napjaink európai művészetének első vonalába.