Idegen tollakkal ékeskedni, kisajátítani, sőt még kölcsönvenni sem volt igazán elfogadható a művészet romantikus korszakában. Az eredetiséget a múlt század első felében is többre becsülték, mint a kontextuális reminiszcenciát, a citátumot vagy a kulturális hivatkozást. Az ezzel kapcsolatos szakmai-erkölcsi fenntartások mára érvényüket vesztették. Az elmúlt harminc esztendőben soha nem látott interferenciák és átcsatolások jöttek létre a művészettörténet különböző korszakai és műtárgyai között. Az ez irányú törekvésekben az individuális és a kollektív emlékezet egyre hatványozottabb szerephez jutott. A kortárs magyar művészet aktőrjeinek egyike-másika – legkifejezettebben talán Tót Endre – többször is alkalmazta azt a kontextuális összeillesztést, amelynek értelmében külföldi múzeumok rangos műveinek fizikai-szellemi közelségében, úgymond holdudvarában állította ki saját alkotásait. A létrejött viszonylatokban nyomon lehetett kísérni, hogyan hatnak egymásra régi korok műtárgyai és a jelenkor exponátumai, hogyan módosítják egymás szemantikai olvasatát, szellemi-konceptuális állagát. S azon is el lehetett gondolkodni, milyen szakmai-értékbeli megítélések alapján „adhatják ki” a világ legrangosabb kiállítói intézményei a mindaddig érinthetetlennek vélt, szakralitással áthatott műremekeket egy még csak részben igazolt kortárs alkotónak. A döntés súlya ezáltal korábban nem tapasztalt kockázati szerephez jutott.
Most ismét valami hasonló történt, csak még összetettebb, bonyolultabb módon. Egyrészt adva volt egy hazai szerzőpáros nyertes projektje, és hát adva volt a háttéri művészeti kontextus, amelyben az elképzelés létrejött, ez pedig maga a magyar művészet, minden releváns struktúrájával egyetemben. Gondolok itt a kortárs produkcióra, arra az általánosabb vagy konkrétabb képre, amit a távoli művészeti központokban alkotni lehet róla, az egész intézményrendszerre, az infrastrukúrára, a művészettörténeti produkcióra, s nem különben azokra az értékekre, melyek művészetünk évszázadai során felhalmozódtak és valamilyen nemzetközileg értékelhető pozícióra tettek szert. Amikor Berlinben mérlegeltek – mert hiszen döntésüktől függött a megvalósulás lehetségessége –, akkor szem előtt tartották mindezt, azon túl persze, hogy a velencei biennále ázsióját is belevették a pakliba. Tehát nem kizárólag a szerzők vagy az őket képviselő intézmény neve esett döntő súllyal a latban. A dolog csak úgy állhatott össze, hogy minden elemében tartalmazott valamit a maximalizmusból, a monumentalitásból és a globalizmusból. A projekt konceptuális dimenziói egyszerűen parifikálták azt a valós különbséget, amely a kevésbé fejlett magyar és a fejlett nyugati művészeti rendszer között mutatkozik. Győzött a rábírás, a meggyőzés és az elfogadtatás művészete, vagyis a menedzselés, a marketing és a kurátori szervíz.
A kiállítás kurátora jogosan beszél nemzetközi kommunikációs folyamatról, hiszen a realizáció kiegyenlítődik magával a kreatív tettel, az úgynevezett műalkotással, amely ez esetben – a műtárgy anyagi jellemzőinek tekintetében – nagyon is viszonylagos, idealizált kategória. A végeredmény nem egy konkrét alkotás, hanem a projekt – ha úgy tetszik: konceptus – megvalósulása, ami tulajdonképpen a különféle kritikai, valamint adminisztrációs szintek legyőzésében válik megfoghatóvá. Ezeknek száma pedig nem csekély, gondoljunk csak a kevésbé rugalmas helyiekre. A Kis Varsó Nefertiti teste című projektje jószerivel csak ürügy azt illetően, hogyan működnek a helyi és a nemzetközi művészet mechanizmusai. Hiszen a nevezett mechanizmus körein kívül maga a műtárgy, a szobortorzó szuverén értékként kevésbé minősíthető.
A két alkotó elképzelésének provokatív jellege vitathatatlan. A Nofretiti-fej az emberiség évezredeinek történelmi és kulturális lerakódásait akkumulálja, mindemellett szorosan behatárolt történeti aurával sugároz az egyiptomi miliőben. Hozzányúlni, átértelmezni könnyen válthat ki kegyeletsértést, ezért nem véletlen, hogy gyanakvást okozott származási környezetében. A történetet ezenkívül a szerzők kezére játszó, nemzetközi visszhangot kiváltó véletlen események is kiszínezték: a hírügynökségek szinte a biennále nyitásával egy időben tették közzé, hogy egy brit egyiptológus minden valószínűséggel megtalálta a néhai fáraónő múmiáját. Újabb lépés a mítosz testközelbe helyezése felé. Ki ő, ha nem egy kulturális sztár*, korának Mona Lisája?
Nyilvánvaló, hogy a Nefertiti teste című alkotás nem szobrászati érdemei folytán marad emlékezetes. A projekt az idea szintjén működik, méghozzá kiválóan. Eppur si muove…
* Babarczy Eszter jellem-meghatározása