A Maleficae cím a hírhedt Malleus Maleficarum (1487) szellemét, illetve szellemeit aktualizálja az online kapitalizmus antropocén korszakában. A Boszorkánypöröly egy katolikus papok által írott boszorkányság elleni traktátus, amely felsorolja a boszorkányok bűneit és ismertetőjegyeit, illetve büntetésük és elpusztításuk módozatait. Ma persze nem a kínzás és az üldözés középkori formái aktuálisak, hanem inkább a tudáshoz kapcsolódó szenvedés és a másság miatti üldöztetés aktualitása kísérteties. A pogány, vagy éppen eretnek boszorkányok ugyanis egy olyan alternatív tudást képviseltek, amelyben az elnyomott női hatalom és a női energiák a vad és veszélyes, és persze „jogosan” kiaknázott és kapitalizált, „kulturálatlan” természettel kapcsolódtak össze. Nem véletlen, hogy éppen a permanens és globális, gazdasági és ökológiai válság időszakában merült fel a világ újra-elvarázsolásának gondolata. [1]
A weberi értelemben varázstalanított, célracionális kapitalista világ újra-elvarázsolása Silvia Federici szerint leginkább matriarchális, ökológiai értelemben is fenntartható életmódot folytató közösségeken keresztül valósulhatna meg, amelyeket a női testvériség, az empátia, az érzékenység és a gondviselés energiái hatnak át. Ilyen alternatív tudást képviseltek egykoron a reprodukciót, a születést és a gazdálkodást segítő „boszorkányok” is. Federici azonban nem igazán a mágiát és az okkultizmust akarja revitalizálni, hanem inkább az olasz operaismo posztmarxista kritikai hagyományához illeszkedik, melynek legismertebb verziója Antonio Negri munkássága és a kapitalista birodalmi logikával szembe szegülő és online szerveződő sokaság elmélete. [2]
Federici pedig az utópikus szocializmus különféle modern formáit (zapatista mozgalom, bangladesi földfoglalók) mutatja be, ahol a nők által szervezett közösségek függetlenségre törekszenek, önellátók szeretnének lenni, és ki akarnak szabadulni a testet és a lelket is kontrolláló kapitalizmus keretei közül. Képzőművészeti dimenzióban mindez összekapcsolható az új típusú köztéri/közösségi művészet (Littoral, Superflex, Wochenklausur) praxisával is, amely alternatív közösségek formálásán keresztül keresi a kiutat a kapitalizmus egyre embertelenebb világából. [3]
Elgondolkodtató, hogy a „szexi” boszorkányság reneszánszát éli a sötét fantasy által dominált szórakoztatóiparban is. A Trónok harca, a Witcher, a Gyűrűk ura vagy akár a Baldur’s Gate korszakában ugyanis a varázslás nem meglepő módon újra izgalmassá vált, amit talán az olyan sorozatok sikere mutat a legnyilvánvalóbban mint a Sabrina (Chilling Adventures of Sabrina, 2018, r: Roberto Aguirre-Sacasa, Netflix) és a Wednesday (2022, r: Tim Burton, Netflix), de persze se szeri, se száma a kevésbé igényes daraboknak a világ minden tájáról, Törökországtól Venezueláig, amelyekben a nők elnyomása és újrafelfedezett hatalma központi szerepet játszik. A fantasy és a sci-fi ráadásul a filozófiát is erősen inspirálta, hiszen az új, posztantropocén női princípium Donna Haraway munkásságán át vált a legismertebbé, aki a tentakuláris érzékenység elsajátítása mentén lát lehetőséget a társadalmi és gazdasági kapcsolatok empatikus újraértelmezésére. [4]
Tavaly az exeteri Royal Albert Memorial Museum-ban már „az antropocén boszorkányai” állítottak ki a Föld megigéz (Earth Spells) cím égisze alatt, de már évekkel korábban is arról cikkeztek a Frieze-ben, [5] hogy a boszorkányság kifejezetten népszerűvé vált kritikai praxisként is. Az egyik jellegzetes példa erre éppen a képzőművészet: az oxfordi Ashmolean Museumban brit kortárs művészek ugyanis Megigézve (Spellbound) címmel reflektáltak az antropocén szellemiségére.
A másik eklatáns példa pedig a feminista kultúratudomány, hiszen ugyanebben az évben Silvia Federici egy újabb kötetet szentelt a patriarchális kapitalista társadalom által üldözött boszorkányságnak, amely húsz évvel korábbi úttörő könyvének, a Kalibán és a boszorkánynak a tematikáját értékelte újra a digitális hálózati társadalom keretei között. [6]
Haraway és Federici fontos inspirációt jelentett Cecilia Alemani posztfeminista biennáléja, a 2022-es Az álmok teje esetében is, amely a szürrealizmustól a kortárs művészetig ívelően idézte meg különféle kontinensek meghökkentő és varázslatos kulturális gyakorlatait. [7] A biennálé egyik szekciója, intellektuális „hub”-ja ráadásul kifejezetten Maya Deren 1943-as filmje nyomán kapta a The Witch’s Cradle címet, hogy egyesítse magában Leonora Carrington szürreális és interkulturális mágiáját és Deren szürrealista és feminista kritikai praxisát. Alemani pedig Carrington, Deren, valamint Remedios Varo, Leonor Fini, Ithell Colquhoun és társaik szürrealizmusát a poszthumán kiborgok és az afrofuturizmus irányába tágította tovább a kulturális és naturális hibriditás különféle ideológiái mentén.
Gadó Flóra, Hermann Júlia és Kollár Dalma Eszter most tulajdonképpen Alemanival párhuzamosan mutatja fel a többnyire közép-európai és nem ritkán feminista és etnofuturista perspektívákat, részben a Budapest Galéria rezidens programjának közelmúltjára alapozva. Chloé Macary-Carney például itteni rezidenciája idején kezdte el kutatni a Magyar Boszorkányszövetséget és Abafi Cézár örökségét, majd 2022-ben fiktív művész-antropológusként kreálta meg Tony Lavazza kénes piramis-otthonát, amelyet Binger Vilmos mágus inspirált, aki egy időben spirituális otthont alakított ki a kiskunfélegyházai Fáraó Disco piramis formájú épületében.
Hasonló, kutatásalapú projekt Szécsi Noémi munkája is, aki résztvevő megfigyelőként vizsgálta és fotózta le a mai kelta boszorkányság, a Wicca vallás magyar képviselőit (Kelta-Wicca Hagyományőrző Csoport). Fotósorozata tulajdonképpen egy egyszerre varázslatos és spirituális atlasz valódi női portrékkal, kísérteties csendéletekkel és fenséges tájképekkel a Wicca szellemében. A magyar Wicca egyik különlegessége abban rejlik, hogy a helyi kultúra pannon kelta gyökereit és a keleti sámánizmus elemeit is beilleszti egy angolszász újpogány vallásba, amely a természettel harmóniában kíván létezni. Szécsi ráadásul olyan nőket ismert meg kutatásai során, akik számára a boszorkányság a belső harmónia megtalálását is jelentette.
A svéd Nadine Byrne Álomcsalád című filmje (2011) és projektje egy a Wiccára is emlékeztető, de fiktív, new age boszorkányságot dokumentál, amelynek kosztümjeit és szertartásait is a művész kreálta. Az „archív” (16 mm-es) filmben megjelenő okkult szertartások az évszakokhoz kapcsolódnak, de nagyon erős bennük a képzőművészeti asszociációkat keltő színszimbolika is, Byrne-nél azonban az ősi kelta fehér istennőt [8] a Fekete, a Vörös, a Zöld, a Kék és a Sárga Álom alakja váltja fel.
Jana Zatvarnická Képzeletbeli herbáriuma (2023) is egy budapesti rezidencia programra épül, amelynek során a szlovák művész a régiós boszorkányság és vajákosság hagyományait az ökofeminizmus perspektíváival kapcsolta össze. Hibrid, ember-növény, akvarell-papír lényei az abjekt női testiség és az organikus növényi természet energetikáját és vizualitását fonják össze egymással szervesen a boszorkányság és a szürrealizmus hagyományaira is építve.
Nem annyira spirituális és botanikai, mint inkább erotikus és animális dimenziókba vezet A tigrissé válás tere (2019), Győri Andrea Éva feminista indíttatású, a női szexualitást emancipáló, mágikus praxisa, amely anya és lánya közös performansza. A személyes rituálé arra irányul, hogy nő áldozatból, nyusziból ragadozóvá, uralkodóvá váljon sajátos gesztusok és rigmusok, avagy egyfajta pszichés tréning segítségével. Győri arra is rámutat a freudizmus szomatikus átírásával, hogy ehhez nem csak a jelent (lány), de a múltat (anya) is meg kell változtatni és át kell formálni.
Egy jóval tágabb, de szintén transzformatív közösségi praxist dokumentál Vala T. Foltyn, krakkói queer boszorkány, aki egy művészek által fenntartott művészház (Szwedzka 8) alapítójaként egy könyvben dolgozta fel a spirituális személyiségeknek is otthont adó, kísértetjárta szecessziós villa történetét. Foltyn erőteljesen teoretikus művészi praxisa a tánc és a performansz testiségét kombinálja egyfajta gender alkímiával, mivel hite szerint a test vágyai és szükségletei által irányított mágia képes újraformálni akár még a társadalmi valóságot is.
Simon Zsuzsi a személyes történetekké transzformált társadalmi sztereotípiákat vizsgálja, amikor a démonizált és erotizált boszorkányság vizualitásán keresztül mutatja be családjának női szenvedéstörténeteit, a női test traumáit a vetéléstől a családon belüli erőszakig. Installációjának és performanszának központi motívuma a seprű, amelynek szimbolikus udvarában összefonódik egymással a boszorkányság és a takarítás, a tánc és a sepregetés, a megalázó női sors és a démoni szárnyalás. A paraszti sorban élő nagymamától a háziasszony édesanyán át a „valódi” – meztelenül a seprűn lovagló – boszorkány lányig ívelő történet a démoni seprű elégetésében kulminál.
Simon Zsuzsi átszellemített és személyessé tett népi sztereotípiái mellett számos konkrét történet és tragédia is megelevenedik a kiállításon. A régi „boszorkányok” és boszorkányperek megidézése az emlékezetpolitika új, materiális útjai felé vezet, ahol a múlt feldolgozása és újraírása anyagi értelemben is tárgyiasul. Kortmann Járay Katalin és Mendreczky Karina installációja a régi boszorkányságot ebbe az új, materiális és posztantropocén perspektívába helyezi. [9] A Csillagokra és Holdra néző tere ugyanis egy gyógyító nő, Szabó Gergelyné valóságát teremti újra, akit 1681-ben elítélték és máglyán el is égettek Debrecenben. Kortmann Járay és Mendreczky korábbi különleges „kertjeinek” poszthumán, intellektuális és materiális értelemben is hibrid, virág-rovar-ember, fém-szilikát-textil lényei itt gyógynövényekké és boszorkányos kellékekké (varangy, magzat) alakulnak, miközben tündéri realista emléket állítanak a lepkeszárnyú varázslónőnek.
Hasonló, organikus eredetű emlékművet állít Ana Likar is az 1701-es hírhedt ribnicai boszorkányper egyik áldozatának. A lepréselt orbáncfű nyomatok és a gyógynövény tinktúrákkal töltött fiolák az egyik elégetett nő, Marina Češarek alakját idézik fel, akiből csak annyit tudtak kikényszeríteni kínzással, hogy valóban „vihart csinált”, ami persze halálos bűnnek számított, hiszen a természeti katasztrófákért, jégesőért, rossz termésért is gyakran a gyógyító nőket tették felelőssé. K. Takács Márton és Kazsimér Soma pedig miskolci boszorkányoknak állított egy komplex emlékművet, hiszen az Égetőpáston (ma Búza-tér) 1711-ben elégetett négy nő emlékére nemcsak egy különleges installációt és egy emléktáblát készítettek, hanem egy road movie-szerű dokumentumfilmet is forgattak az ellenemlékmű illegális felállításáról.
A Maleficae több munkája is a valódi kortárs boszorkányság különféle kapitalocén bugyraiba kalauzol el, amelyekben a patriarchális kapitalizmus, az ökofeminizmus és a gótikus fantasy elemei találkoznak össze egymással. Lucia Sekerková például egy valódi, több generációs boszorkány praxist dokumentál, amelyben romániai roma boszorkányok, színpadias és kosztümös – és meghökkentő módon katolikus – cigány vajákosnők streamelnek különféle szerelmi varázslatokat, és online mondanak jövendőt nem kevés pénzért hiszékeny üzletembereknek.
A boszniai roma Selma Selman viszont saját maga személyesít meg egy igen komplex, sztereotip figurát, a könnyű vérű, egzotikus, gyönyörű, de veszélyes cigánylány alakját. A Ne nézz a cigányok szemébe videón így meglehetősen kísérteties módon fonódnak össze a balkáni háborúk, a szerelmi mágia, a szemmel verés, a rasszizmus, a prostitúció és a fake videó-kultúra perspektívái.
Ginevra Petrozzi viszont egy egészen másfajta, high tech boszorkányt teremt meg. A Boszorkányság a megfigyelési kapitalizmus korszakában egy adattudományi értelemben is online jóslás, egy okostelefonos kártyavetés „dokumentációja”, ahol a tarot figuráit applikációk helyettesítik, melyek tárolják és generálják is személyes preferenciáinkat. Petrozzi így tulajdonképpen valós adatok alapján jósol, és megmutatja azt is, hogy online tevékenységünk immár meggyőzően helyettesítheti testünket és tenyerünket életutunk rögzítéséhez és prognosztizálásához.
Shani Leseman Talizmágia sorozata a karib-tengeri bruja varázslatot, a személyre szabott milagro amuletteket, a speciális, „eseti” mágiát helyezi át képzőművészeti kontextusba, amikor apró kerámia szobrocskákat alkot a fiktív személyes kérésekből. Borsos Lőrinc sötét hangulatú, okkult installációja a virtuális gótika, a kitalált valóságok, a különös kultuszok és az online szerepjátékok (RPG) világába vezet. A címben szereplő Kigyófej (Snakeface) akár egy fiktív figura is lehetne, a Varázsló és a Boszorkány pedig jól ismert alakja számos játéknak. A térben elhelyezett oltárszerű tárgyak animista és sátánista kultuszokat is felidézhetnek a koskoponyával, a csattanó maszlaggal és az erős szexuális szimbolikával. A csattanó maszlag tüskés gyógynövény, hallucinogén szer, pszichofarmakon, de formája a megfeszített és megkínzott Krisztusra is emlékeztet, miközben a szúrós és tüskés, fa, fém és plexi tárgyak a kiberpunk szubkultúrák irányába mutatnak.
Szabó Nóra Honey Bones szobrának alakja pedig lehetne akár egy génkezelt emberi szörnyeteg vagy egy kiborg sámán muzealizált csontváza is. A 3D-print egy részben valódi, „táltos” test váza plusz foggal és csontokkal, ami ráadásul kifejezetten regionális célból, a szegedi Boszorkánysziget Rianás kiállítására készült, [10] és a Budapest Galériában egy szinte teljesen koherens, virtuális és valós teret alkot a Csillagokra és Holdra néző újmaterialista boszorkány antropológiájával. A Kigyófej kibergótikus oltára pedig a karib-tengeri fake (művészi) amulettekkel olvad össze szervesen a különféle, valódi és virtuális boszorkányok által benépesített Budapest Galériában.
A Maleficae igy akár varázslatos atlasza és térképe lehetne annak is, ahogyan a közép-európai régió hibrid mágikus realizmusa a kelta Nyugat, az egzotikus Balkán, az orientális Kelet és a globális, kortárs gótika [11] szellemi és képi energiáit folyamatosan remixeli.
[1] Silvia Federici: Re-Enchanting the World. Feminism and the Politics of the Common. PM Press, New York, 2018.
[2] Antonio Negri – Michael Hardt: Multitude. War and Democracy in the Age of Empire. Penguin, New York, 2004.
[3] Grant Kester: Conversation Pieces. Community and Communication in Modern Art. University of California Press, Berkeley, 2004.
[4] Donna J. Haraway: Staying with the Trouble. Making Kin in the Chthulucene. Duke University Press, Durham, 2016.
[5] Tom Jeffreys: The Return of the Witch in Contemporary Culture. (2018) https://www.frieze.com/article/return-witch-contemporary-culture
[6] Silvia Federici: Witches, Witch-Hunting, and Women. PM Press, New York, 2018. Silvia Federici: Caliban and the Witch. Autonomedia, New York, 1998.
[7] A biennálé Carrington 1947-es kötetéről (The MIlk of Dreams) kapta a címét.
[8] Robert Graves: The White Goddess. Farrar, New York, 1948.
[9] A különféle anyagoknak és természeti entitásoknak ágenciát és autopoiézist tulajdonító új materializmus leginkább Rosi Braidotti és Jane Bennett filozófiájához kapcsolható. Lásd bővebben Iris van der Tuin – Rick Dolphijn: New Materialism. Interviews and Cartographies. Open Humanities Press, Ann Arbor, 2012.
[10] A Rianásról és a régiós boszorkányságról lásd bővebben Básthy Ágnes cikkét:
https://www.artmagazin.hu/articles/cikk/visszahoditani_torteneteinket_es_uj_praxisokat_teremteni_termeszet_tortenelem_es_boszorkanysag
[11] A romantikus gótika reneszánszáról és a kortárs gótikus és kibergótikus tendenciákról lásd bővebben Nemes Z. Márió – Wirágh András: A halottak globálisan lovagolnak. Bevezetés a kortárs gótikus diskurzusokba. Helikon, 2020/2. 145-167.