A mű egyik lehetséges világa a Stúdió Galéria kiállítótermében realizálódik. Az elsötétített terem első részében belógatott négy hangfalból monoton zene szól, miközben a hátsó falra vetített égszínkék felület egy keskeny fekete csíkján színes, különböző méretű, egymáshoz kapcsolódó négyzetek vízszintes sorát látjuk. Amint a látogató elfoglalja pozícióját a hangfalak által határolt virtuális színpadon és kicsiny fogai kerítésén hangokat bocsát ki, megváltozik a zene és a mértani testek egymáshoz való viszonya, illetve színük intenzitása. Mindennek alapja egy, a művész által fejlesztett program, amely saját hangkönyvtárából véletlenszerű módon emel ki hangokat, és hozzárendeli őket a kiállítóteremben elhelyezett mikrofonból érkező hangokhoz. Ezekből a hangokból újabb, az eredeti, megrekedt zajzenére rétegződő „dallamsor” alakul ki, amely impulzus hiányában fokozatosan visszatér az eredeti állapotba. A nem-lineáris zene kialakulásáért és fenntartásáért tehát csakis a látogató felelős, aki – hacsak énektudását illetően nincs megáldva némi tehetséggel, vagy ennek hiányában legalább elegendő önbizalommal rendelkezik – lassanként felbátorodva eljut a hirtelen és éles effektusok próbálgatásán keresztül az önfeledt éneklésig. A dallamszekvencia kifáradásáig – amely tapasztalataim szerint megfelelő impulzusok híján kb. fél percen belül bekövetkezik – nyugodtan brummoghat, improvizálhat, tercelhet az ismeretlen és egyedi dallamra, hogy aztán egy nyomatékosabb hangi ösztönzésére a számítógép újabb véletlenszerű dallamtöredékkel ajándékozza meg. A kiállítótérbe helyezett karaokén mindenki egyenlő esélyekkel indulhat: nem kell ismerni létező zeneszámok dallamát és szövegét, csak élvezni az ismeretlenbe zuhanás szabadságát.
A mindezekhez kapcsolódó vizuális megjelenítés a tervező szerint a zenei lejátszók formalizmusát hordozza, amelyből egyformán asszociálhatunk a hangfelvételek kijelzőinek villódzására vagy a zongora billentyűzetének mozgására (a magas hangok hatására mindig a jobb oldali négyzetek változnak meg). Kiemelkedésük és színváltásuk tehát Surányi szerint nem hordoz szinesztetikus értékeket. Vagyis valószínűleg tévúton járnánk, ha azokhoz a – XIX.század fordulóján indult, azóta is búvópatakként felbukkanó – kísérletekhez hasonlítanánk, melyekben a mozgási, tapintási vagy zenei érzetekhez (hangokhoz) színeket társítottak. (Bár az irányzat annyira jelen van az interaktív művészetben, hogy a linzi Prix Ars Electronicán két mű is a látogató valós idejű mozgását transzformálta digitális (és színes) képi látvánnyá.) Úgy tűnik, e komputer-installációban a színes négyzetek sokkal inkább technicizált és elidegenített kijelzőkként funkcionálnak, melyek kódolt mozgása kifejezetten ütközik az interaktív befogadó szubjektív megnyilvánulásaival.
Vagy nem. Mindenesetre bárki kialakíthatja saját álláspontját a kérdésben, hiszen a program CD-ROM formában hozzáférhető. Nem kell hozzá más, csak hogy legyen hangkártyánk, és személyi számítógépünkhöz kapcsolódjon hangfal és mikrofon is. És akkor aztán szabadon csaphat bárki a lecsóba; kezdődhet a pc-hez láncolt tánc, az egyszemélyes karaoke-show!