A kiállítás átfogta problematika nem új keletű a magyar művészetben, csak az okok mások, mint a harminc évvel ezelőttiek. Végső soron a valami miatti elégedetlenség hívja életre azokat a sejteket, amelyek a hivatalos művészeti rendszerrel párhuzamosan, annak árnyékában vagy peremén kívánnak létrehozni egy párhuzamos vagy attól elhajló intézményes szisztémát. A peremművészeti rendszer óhatatlanul kialakul, akkor is, ha létrehozása nem célja a hivatalos rendszerrel vagy akár egymással opponáló sejtalakzatoknak, amelyeknek ha nem is azonos, de mindenképpen hasonló indítékok képezik létalapját. Közvetetten ez a kiállítás is a fentieket bizonyítja, már csak azzal is, hogy egymás mellé rakja az utóbbi évtized „deviáns” jelenségeit, azokat a próbálkozásokat, amelyek vállalkoztak a művészeti intézmények szakszolgálatainak különböző mértékű kiiktatására.
A hatvanas és hetvenes években az úgynevezett alternatív vagy progresszív művészet rendszere mögött politikai felhangoktól sem mentes egységes szellemi törekvés munkált, mindemellett pedig azonos művészetszemlélet, életfelfogás és alkotói magatartás; attól függetlenül, hogy ebben a széles sávban az art-ok tucatja hemzsegett (ez volt az avantgárdcentrikus nyelvi pluralizmus). Ma alapvetően más a helyzet, úgy a társadalmi, mint a művészeti szférában. A kívül levés immár sok tekintetben mást jelent és javarészt technikai kérdéssé vált, hiszen a posztmodern szemlélet összezagyválta a társadalommal szembeni, és önmaga iránt támasztott elvárásainak szellemi értékrendszerét. És hát, sajnos, még mindig ebben a sok szempontból meghatározhatatlan, átvilágíthatatlan állapotban élünk.
A dolgok nem mindig kellő áttekinthetősége nyomán keletkező felemás érzés ugyan létrehozhatja a kívülállás szükségességének felismerését, ám a tudatosan vállalt elhatárolódás is kompromisszumokkal jár. Nem minden dilemma és kétely nélkül észrevételezhető például, hogy a művészeti rendszernek, intézményeinek vagy magának a művészetnek a fogalmát átértékelni hivatott alkotók egy része kétéltű politikát folytat: alkalomtól függően ugyanolyan jól érzi magát a „létező struktúrán belül”, mint kívüle. Ma már nem csinálnak ebből lelkiismereti kérdést.
Elfogadom, hogy technikai értelemben lehet párhuzamos, illetve „rejtett” szcénát csinálni, bizonyos fokig. Ám semmilyen más értelemben nem lehet, hiszen ennek a szcénának nincsen autonóm művészetfilozófiája, esztétikai- nyelvi rendszere, kritikai apparátusa stb. Aktőrjei tulajdonképpen „a létező struktúrán belül intézményesült művészet” aktőrjei is egyben, akik ugyanazt a magyar és esetenként nemzetközi művészettörténeti monolitot formázzák több-kevesebb tehetséggel. A szubkultúra természetesen más, beléfolyhat a „rejtett” közegbe, de most nem egészen erről van szó.
Természetesen senkitől sem lehet elvitatni azt a jogot, hogy művészként kiállításokat szervezzen, kiállítóhelyeket hozzon létre, internetes művészeti formákat találjon ki, hiszen egészében véve mindez gazdagítja, élénkíti a művészeti élet egészét, sőt, átértékeli, korszerűsíti a művész fogalmát, kitágítja működési terepét, szellemi horizontjait. Erre már volt példa a helyi művészettörténetben régebben is. Csak éppen nem hiszem, hogy ez a terep rejtőzködő lenne, mivel kicsiben sok tekintetben átveszi a „létező struktúrán belüli intézmények” apparátusának működési elvét (nyomtatott vagy elektronikus meghívók, elméleti háttér, közönség, megnyitók, koktélok, publikációk stb.). Ezért inkább azt mondanám, hogy párhuzamos szcénáról beszélhetünk, amely gyorsabban tud reagálni a friss kezdeményezésekre, programjait tekintve képlékenyebb, nyitottabb, ugyanakkor társadalmi engagement tekintetében artikuláltabb, egyöntetűbb, mint a társadalmi elvárások szélesebb paramétereinek függvényében funkcionáló és a „nagy művészetet” prezentáló hivatalos.
A Budapest Box kiállításként üdén, élénken hat, elsősorban azért, mert hangsúlyozottan műhely-jellegű. Hogy mennyire teljes, nem tudom, nekem csak két dolog jut eszembe: az egyik a Kanadában élő Kántor István több ízbeni budapesti lakásfesztiváljai, a másik pedig a ferencvárosi Black-Black Galéria, amely az elmúlt időszak egyik legerőteljesebb alternatív kirajzásának volt a helyszíne. Végül nem rejthetem véka alá abbéli meggyőződésemet, hogy enyhén szólva visszatetsző ennek az anyagnak egy olyan intézményben történő bemutatása, amely a felvonultatott törekvések értékrendszerében opponensként fogható fel. A nagy megeszi a kicsit, főleg akkor, ha tálcán adja magát. De akkor miért volt az egész? Talán mindenki jobban jár, ha marad a helyén.