Király András: Az őzgida a kultúra kártevője

 

Próbáljuk ki, hogyan fér el 100 ember 25 négyzetméteren és három óriási festmény egy piciny galéria falain. Művészi mutatvány, mellyel a Madách utcában a Rátz Galériát május 5-én úgymond újra megnyitották. A kiállítóterem már 1997 óta része az akkor még prosperáló galérianegyednek, melyből mára sajnos csak két kortárs képzőművészeti galéria maradt. Búcsúzzunk ezen a helyen a meglepetésekre mindig jó, Vogl Filemon által többé-kevésbé vezetett Zenit Galériától. A Rátz Galéria eközben megvált korábbi vezetőjétől és Erdősi Ibolyát kérte föl galeristának. A megnyitó vendégei közt volt Szalóky Károly, a Várfok Galéria vezetője is, aki találóan állapította meg, hogy a Madách tér környéke időközben különös módon kihalt, a főváros központjában érthetetlen módon nincsenek kocsmák, klubok, éjszakai élet.

Belvárosi infravörös kameránk egyetlen képet mutatott, ahogy a Rátz Galéria keskeny bejáratán végeérhetetlenül áramlott kifelé a tömeg. Megálltak a kirakat előtt, visszanéztek a belül tolongókra, akikhez mindig újabb utánpótlás érkezett. Már Készman József beszédének kezdetekor is több mint 50 látogatót számláltam és már ez is zsúfoltságot jelentett. Később a szokásos módon még egyszer ennyien jöttek.

Készman megnyitójában folyton a kultúráról volt szó. Már a kiállítás címében is a „kultúra„-fogalommal való játék rejlett, mely az ókorban agrárkultúrát – „a föld megművelése„ – jelentette és csak az újkorban nyerte el mai jelentését. A sorozat első, egyszerűen „Kultúra„ című képe hullámzó paprikamezőt vélek felfedezni. Ma, a politikai korrektség idején elég paradoxnak tűnik, hogy a képen legelésző őzgidát az alcímben a művész a kultúra kártevőjének nevezi. Látszik, hogy a művésznek van mondani- és mutatnivalója. Méghozzá annyi, hogy az majdhogynem szétfeszíti a galéria fizikai határait. Két és fél méter széles és másfél méter magas olajképei hagyományos mércével mérve túlságosan nagyok a majdnem ugyanekkora falakon, de éppen ezzel törik fel a kiállítótér szűkösségét. Erdősi Ibolya ügyes fogásának köszönhetően nem vesznek el színfoltként az architektúrában, hanem kirakatot nyitnak egy másik világ felé. Az új galériavezető debütálásához képest meglepően magabiztosan és természetes közvetlenséggel köszöntötte a vendégeket és bejelentette, hogy a galéria tartós együttműködést tervez a fiatal és kísérletezőkedvű művésszel.

Király András művei mindig csoportokba rendezettek, így az „Exkluzív„ című, kis festményekből álló sorozat is, mely a félemeleti irodában volt megtekinthetők. A három nagyobb kép a „Kultúra„ sorozatból mintha egy organizmus harsány, de jótékony hatású zöld és vörös tónusú bensőjébe zárná a nézőt. Az egyes képek összenőnek és logikájukba negyedik oldalként bevonják a kirakatot is. Király festészete az absztrakció és realizmus határán áll, a fiatal festők közt mostanában gyakori szimbiózisként, amely a komputerek korára reflektál, és a képfeldolgozó programok Blur- vagy Noise effektjeire emlékeztet. Egyfajta modern gondolkodás ez, amely gyorsan csapdává válhat. Király remélhetően még sokáig elég energikus és szemtelen marad, hogy ezt a közhelyet saját történetekké alakítsa. A sorozat és a címadás koncepcionális alapja – mit nevezünk kultúrának és mi az, amit már nem – megakadályozza, hogy az esztétikai űrbe zuhanjunk. A legközvetlenebb úton teszi világossá – és a képek elhelyezése is ezt támasztja alá -, hogy a festészet szépsége mellett éppoly fontos, hogy elgondolkozzunk a világról. Ettől még felszabadultabban adhatjuk át magunkat a képek túldimenzionált motívumai által gerjesztett kábulatnak. A négy fal közül az utcára nyíló ablak a legszürkébb.