A hétköznapi kiállítási adminisztráció folyamatosságát, úgy tűnik, nem zavarhatja meg semmi. A normál üzemmódban nincsenek ünnepnapok, a művészek alkotnak, a folyóiratok megjelennek, és mindenki kötelességszerűen megrendezi a soron következő kiállítást. Most épp a sokak által kevéssé ismert Művészeti Ösztöndíjasok Fesztiválja keretében a Derkovits-ösztöndíjasok kipakolására került sor az Ernst Múzeumban. Ha a fesztivál szervezői arra hivatkoznak, hogy a Derkovits-ösztöndíjnak hagyományai vannak, az mifelénk inkább azt jelenti, hogy hányatott a múltja és tisztázatlan a jövője. A jelen pedig – bár lehet, hogy ez mindig az adott jelen sajátossága – áttekinthetetlen és szomorkás. Mostanában az idők szava a széles skála: adjuk meg a lehetőséget mindenkinek, hogy aztán, mikor már mindent láttunk, végérvényesen kiderülhessen, hol lakik az igazi művészet. Az anything goes sajátos félreértelmezésének következménye, hogy a minőség fokmérője nem lehet más, mint a művészek igényessége önmagukkal szemben. Ha ilyen szemmel nézzük a kiállítást, kiderül, mennyire különbözőek a mércék. Van, aki a hazai köztéri szobrok megrendelői közt keresi potenciális közönségét, vagy esetleg remek alkalmazott grafikussá válhat (Monori Sebestyén, Dinea László). Van, aki nemzetközi kitekintéssel dolgozik (Lakner, Szacsva y, Szépfalvi, Szegedy-Maszák, Eperjesi, Havas) van, aki csak épp annyit tett, amennyi a selejtezőszint teljesítéséhez kellett (Braun András, Császár Péter), vagy igyekezett többet tenni, de hiába (többek között Kő Boldizsár, Szabó Ábel, Balázs Áron). Mivel a művek nagyobb részét már korábban is ismerhettük, a fiatal – de már beérett – magyar művészek többsége pedig a igazi megmérettetést más területeken keresi, nincsenek meglepetések és új megközelítések.
Ha mégis van olyan munka, aminek láttán azt mondhatjuk, hogy a Derkovits-ösztöndíjat érdemes fenntartani a puszta megélhetési célokon túl is, akkor az Gyenis Tibor műve. Végiggondolt, a lehetőségekhez képest jól kivitelezett, élő problémára reagáló, installációként elrendezett fotósorozatról van szó, címe: Fuji Reala 100. Nincs túlkomolykodva, érthetetlenné rágva, sem összecsapva. Nincs szó a pályafutást betetőző, egyszeri és megismételhetetlen alkotásról, csak egyszerűen egy folytatható, továbbgondolható mű született.
Gyenis testének, környezetének határait és valóságát kutatva, folyamatosan lehetséges (vagy lehetetlen?) rendszereket képzel el, melyekből aprólékosan végiggondolt képeket alkot. Képzelete a mesék gondolatmenetét követi. A „Mi történne, ha klónoznának?” ugyanolyan logikájú (de persze valóságosabb) kérdés, mint a „Mi történne, ha kolbász nőne az orromra?” Gyenis Tibor fantáziája az elhivatottságba hajló barkácsszenvedéllyel párosul. A korábbi években készült izomprotézisei, a néhol a Napkirály udvarának kerti díszítőművészetét idéző növényszüleményei, és a gravitációt meghazudtoló, abszurd módon dőlő emberekről készült képei csak így jöhettek létre.
A Fuji Reala 100 talán még fokozza a műveire eddig is jellemző feszültséget, amely a fotográfiai manipuláció és a valóságban is végrehajtható trükk között húzódik. Amennyiben ezt az irányt – vagy akár azt, melyet a nagyszüleit ábrázoló sorozaton megkezdett – követni akarja, szükségképpen szembekerül a technikai lehetőségek helyi korlátaival, hiszen mondjuk Jeff Wall vagy Andreas Gursky minőségét ebben a műfajban még nálunk gazdagabb országokban is nehéz megközelíteni. Persze, ne szaladjunk ennyire előre, most örüljünk, hogy a „normális” üzemmód mellett is akadt valami feljegyeznivaló.