A kognitív stílus kifejezést a kognitív tudomány hajnalán, majd fél évszázaddal ezelőtt Michael Baxandall adaptálta a művészettörténet világára, hogy a képzőművészeti stílus pszichológiai (nem annyira lélektani, mint inkább ismeretelméleti) dimenzióit előtérbe állítsa. (1)
A reneszánsz művészet példáján mutatta be, hogy a művészek stílusát nemcsak az antik formák és filozófiák határozták meg, hanem a hétköznapi élet is jelentős mértékben befolyásolta. Vagyis az, hogy életük során milyen készségeket használtak és milyen képességeket fejlesztettek, és egyáltalán mivel is töltötték idejük nagy részét.
Baxandall frappánsan úgy fogalmazott, hogy a reneszánsz művészeti világ szereplői nem annyira neoplatonista esztéták voltak, mint inkább templomba járó üzletemberek, akik jól tudtak fejben számolni és kiválóan ismerték a gesztusok nyelvét.
Ha napjaink kognitív stílusára, illetve stíluspluralizmusára gondolunk, avagy az egymás mellett élő különféle esztétikai ideológiákra a vallásos spiritualizmustól a közgazdaságtani játékelméletig ívelően, akkor egy egészen izgalmas virtuális kiállítás is lehetne a Derkó’20, hiszen az anyag rendkívül sokszínű a fogorvosi fúróval faragott, márványból készült korhadt fatönktől (Kincses Előd Gyula) a dadaista zenélő szerkezeten (Sztruhár Zsuzsa) át a raszteresített biblikus fametszetekig (Sipos Boglárka) ívelően.
A stíluspluralizmus azonban zavarba ejtő káosznak, személyes hangok összefüggéstelen kavalkádjának is tűnhet. A Derkó’20 online bemutatott anyagát böngészve az embernek olyan érzése támad, hogy talán nem ártott volna némi rendszert vinni a káoszba, vagy legalább a portfóliók puszta prezentációjánál érdekesebben vizualizálni azt.
Csoportokat, halmazokat, kapcsolatokat, klasztereket lehetett volna képezni, amit virtuálisan, szoftverekkel is remekül meg lehet valósítani. Sőt mindezt akár még verbalizálni is lehetett volna valamiféle kurátori koncepcióval vagy intellektuális vezetővel, hogy a néző ne csak betűrend szerint kattintgasson azon bosszankodva, hogy nem igazán látja át merre is halad a kortárs magyar képzőművészet innovatívnak minősített (Derkovits ösztöndíj!) vizuális kultúrája.
A vizuális kultúra ugyanis kódokra épül, amiből az is következik, hogy – múlt századi klasszikusokat idézve – „az ártatlan szem vak”. (2) A be nem avatott, ki nem képzett néző nem látja a komplexitást, nem ismeri fel az érdekes tartalmat, nem élvezi a sztorit. Ha ugyanis nincsenek ott az elménkben a kulturális minták és a vizuális sémák, ha nem ugranak be különféle referenciák, akkor szinte lehetetlen felismerni a kreatív és innovatív megoldásokat.
A nézőt tehát – az Instagram és a Tik Tok világán túl – igenis instruálni, de legalábbis szituálni kell.
Erre a Derkó’20 is kísérletet tesz, a portfóliók kommentárjaiként ugyanis olvashatók a műveket értelmező szövegek, de sajnos szerző híján nem lehet tudni, hogy ki is beszél valójában, a kurátor (Roskó Mária), a művészek, vagy esetleg valaki más.
Az viszont biztos, hogy a videó-interjúkban maguk a művészek szólalnak meg, de amit mondanak, az sokszor köszönőviszonyban sincs a szövegekkel. Olyan kifejezéseket használnak, olyan nyelven beszélnek, ami már Goodman, Gombrich és Baxandall korában is revízióra szorult volna.
Érdemes tehát azon is elgondolkodni, hogy milyen is valójában a pályakezdő művészek vizuális kultúrája (avagy régebbi kifejezésekkel élve: szellemisége), hogyan néznek és mit látnak, és az milyen viszonyban van a ma érvényes, progresszív látásmódokkal (Baxandall kifejezésével élve a korszak szemével). (3)
Az interjúk alapján ugyanis a nézőnek az a kellemetlen érzése támadhat, hogy a művészek többsége nem igazán képes érdekes vagy izgalmas dolgokat mondani a munkáiról. Ez részben persze a kérdések számlájára írandó, amelyek a romantika (sőt bizonyos esetekben a reneszánsz) óta érvényes toposzokra és sztereotípiákra kérdeznek rá.
Pedig tartalmas beszélgetésekkel, a művészi gondolkodásra, illetve a vizuális élményre fókuszáló kérdésekkel a művek és a művészi koncepciók – ezekről azért lehet valamiféle fogalmat alkotni a művészek kiállítási portfóliói alapján – egy részéből egészen izgalmas történeteket is ki lehetne rajzolni.
Baxandall vagy éppenséggel Foucault óta azonban az is tudható, hogy az izgalom és az élmény nagymértékben kontextuális, vagyis szükséges hozzá a vizualitáson túl a verbalitás is: a jó sztori, az elgondolkodtató narratíva. (4)
Ehhez azonban kevés lesz az, ha olyanokat kérdezünk, hogy miként is jön létre a műalkotás, vagy mikor döntötte el a művész, hogy művész lesz. Az ilyen kérdésekből csapódik le az olyan közös nevező, amit a kurátorral készített interjúban olvashatunk: „Több ösztöndíjas munkáinak középpontjában is a tériség és a sík, a valóság és az illúzió kérdései állnak.” (5)
Ez a problematika a 20., sőt a 19. század képzőművészeti formalizmusát is meghatározta, szemléleti gyökerei pedig már Pliniusnál is felfedezhetők az időszámításunk szerinti 1. században.
Nem elképzelhetetlen, hogy a művekből kiindulva egy másik, talán egy fokkal korszerűbb, 21. századi narratíva is megkonstruálható, aminek középpontjában mondjuk az antropocén és a poszthumanizmus gondolatvilága áll.
Van ugyanis egy-két olyan derkós alkotó, akik ismerik és használják annak egyes elemeit, a többiek pedig talán kevésbé tudatosan, de mégiscsak reflektálnak az ökológia és az ismeretelmélet legújabb kérdéseire.
Süveges Rita az egyik olyan művész, aki az Xtro Realm közösség tagjaként tudatosan használja az új ökológia nyelvét és kultúráját, (6) amikor is energiaültetvények növényeinek (kukorica, szója, repce) virtuális modelljeit festi meg és állítja párhuzamba az új bio-ipar csillogó frázisaival (fossil fuel, big oil).
A Kék forradalom című sorozata tulajdonképpen ironikusan reflektál a genetikai tervezés hajnalának zöld forradalmára, hiszen az 1960-as évek optimizmusát és színes fotografikus valóságát cseréli le a kékes fényben fürdő képernyőkultúrára és a számítógépek által vezérelt mezőgazdaság világára, ahol a hangzatos jelszavak ellenére az agresszív monokultúrák az ökológiai katasztrófa felé sodorják a bioszférát.
A 2017-es posztantropocentrikus Xtro Realm kiállításon szintén szereplő Gosztola Kitti is szisztematikusan foglalkozik az antropocén gondolkodás kihívásaival. Mitózisában (Mythosis) azonban nem az az érdekes, ami az interjúban elhangzik (hogyan is szerezte be a konkrét tojást), hanem az, ahogy a hattyú tojásán keresztül összefonódik egymással a mitológia (Zeusz és Léda lánya a hattyútojásból kikelt Szép Heléna) és az ökológia (a hattyúk születésszabályozása) világa.
Már csak azért is, mert Gosztola egy valóban innovatív ökofilozofikus képzőművészeti praxist folytat, ahol a klasszikus humanizmus toposzait értelmezi újra geológiai perspektívában, ahogy ezt a rétegtani vizualitással kombinált Oszlopos Simeon sztori (A csúcson mindig van hely) is mutatja.
Posztantropocentrikus és poszthumanista intellektuális keretben lesz igazán izgalmas Schuller Judit Flóra sztorija is a súlytalanságba helyezett sírással, illetve tágabb értelemben az érzelmi reakciók és a pátoszformulák űrkorszakbeli újraértelmezésével.
Az űrhajósok ugyanis máshogy sírnak (Astronauts Do Cry a mű címe), mint mi, de azért ők is sírnak. Lehet, hogy a Föld űrbéli képének emberfeletti fenségessége okán, de az is lehet, hogy nagyon is emberi természetű szorongásaik miatt. Mindenesetre ehhez az ambivalenciához remekül passzol az ufókat és oltárokat is felidéző lapos gránit korong a „gépelt” felirattal és a könny megtartására kiképezett mélyedéssel.
Révész Anna bioromantikus tusrajzai viszont az interjúban kidomborított magány, illetve a nyilvánvaló rajztehetség megnyilatkozásán túl, vagy inkább azok helyett, inkább egy posztapokaliptikus, ember utáni táj leleteiként válhatnak izgalmassá, ahol a burjánzó organikus formakultúra egyúttal az emberi fantázia utolsó lenyomata is.
A humanizmuson túli világokra és birodalmakra reflektáló Xtro Realm kiállításon szintén szereplő Tranker Kata Ősi táljai pedig egy alternatív kulturális antropológia világába vezetnek, ahol valaki, valamiért fura emléket állított a Homo Sapiens előtti előemberek kultúrájának.
Minderről és az installáció részét képező, meghökkentő tojásokról azonban az interjú sajnos semmit sem mond, de számomra azért igazán kísértetiesek, mert a 2001 Űrodüsszeia alternatív történelmét idézik fel a kultúraformáló idegen monolittal.
Az antropocén, illetve a nem-emberi perspektívákat is számításba vevő chthulucén (7) kontextusában válhat izgalmassá Kopacz Kund ideális és reális tájakon elmélkedő Kombinátora is, aki nevének sci-fi csengését meghazudtoló módon csak egy mezőgazdasági munkagépnek tűnik. A kombinátor fogalmisága a mesterséges intelligencia jelenségein keresztül átvezethet a poszthumanizmus igencsak sokrétű diszkurzusához is.
Ebben a diszkurzív környezetben nyílnak meg igazán – vélhetően az alkotó tudta nélkül – Éles Lóránt steampunk csőrendszerei is, amelyek úgy néznek ki, mintha önálló, autopoietikus, kristályos életet élnének.
És talán Melkovics Tamás moduláris építő „játéka” (a művész saját metaforája) is autopoietikus szoborként élhetne teljesebb életet az artworld keretein belül. A poszthumanizmusnak, illetve a poszthumán vagy transzhumán létnek a sötét ökológián, (8) a kognitív tudományon és a posztmodern filozófián túl ráadásul van egy populáris verziója is a manapság hihetetlenül népszerű szuperhősökkel a főszerepben.
A budapesti poszthumanista gondolkodók virtuális köreiben is megforduló Máriás István (aka Horror Pista) csempefestményei is ilyen környezetben működnek igazán jól.
Hiszen itt egyáltalán nem az az érdekes, amit az interjúból és a kommentárból is megtudunk, mármint hogy csempére fest a művész, hanem inkább az, hogy Szent Sebestyén klasszikus alakja is egyfajta szuperhősként értelmeződik újra, aki egy kung-fu táncos Terminátor és egy rúdtáncos nimfa társaságában jelenik meg a festményeken.
Máriás egy másik – valóban informatív – interjújából ráadásul az is tudható, (9) hogy nemcsak a kilencvenes évek filmes popkultúrája hatott rá, hanem a Tibeti Halottaskönyv spiritualizmusa is.
Jagicza Patrícia mágikus hiperrealizmusa is új jelentésekkel bővülhet, ha az emberi test és az emberi elme, avagy a személyiség digitális replikálhatóságának feszültségterébe helyezzük. Ugyanez elmondható Rózsa Luca Sára biomorf, poszthumán figuráiról is, akik egy egyszerre vonzó és visszataszító, emberi és a nem-emberi formákat hibridizáló Édenben leledzenek.
Ebben a poszthumanista perspektívában lehet intellektuálisan is izgalmas Nagy Karol világító viasz „klónja”, Paráda Zoltán ellaposított humanoid szoborcsoportja, vagy akár Kiss Dániel márvány „férgekből” font kis állatkertje is.
Persze könnyen lehet, hogy a derkós alkotók jó része még Plinius vagy Leonardo da Vinci elvei szerint képzeli el az illúzió és a valóság, a fantázia és a realitás viszonyát, vagy éppen a reprezentáció medialitása már önmagában is izgalmas probléma számukra, mint egykoron a fotográfia és a pszichológia fejlődése által inspirált avantgárd számára is az volt az impresszionizmustól a szürrealizmusig ívelően.
A 21. században azonban ezeket a perspektívákat mindenképpen érdemes frissíteni, hiszen a digitális kultúra és a virtuális valóság, a klónozás és a mesterséges intelligencia, a sötét ökológia és a kognitív tudomány nyilvánvalóan új jelentésekkel tölti fel a plasztika és a modell, a festészet és a fotográfia, a haptikus és az optikus, a materiális és a spirituális klasszikus dimenzióit is.
(1) Michael Baxandall: Reneszánsz szemlélet, reneszánsz festészet. (1972) Corvina, Budapest, 1986. 43-48.
(2) Nelson Goodman Ernst H. Gombrich kognitív művészetelméletének összefoglalására használta az ominózus félmondatot. V.ö.: Nelson Goodman: Languages of Art. An Approach to a Theory of Symbols. Merrill, Indianapolis, 1976. 8. Illetve: Ernst Gombrich: Művészet és illúzió. A képi ábrázolás pszichológiája. (1960) Gondolat, Budapest, 1972. 265-273.
(3) Baxandall 1986, 36-118.
(4) Michel Foucault: A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája. (1966) Osiris, Budapest, 2000.
(5) Sipos Tünde: Derkó on line. Beszélgetés Roskó Máriával. https://kultura.hu/derko-online/
(6) Az xtro realm eredetéhez lásd: Zilahi Anna: Klímaképzelet és a világ mint meglepetéstér. (2020) http://tranzitblog.hu/klimakepzelet-es-a-vilag-mint-meglepetester/
(7) V.ö.: Donna Haraway: Staying with the Trouble. Making Kin in the Chthulucene. Duke University Press, Durham, 2016. Magyar recepciójához lásd: Horváth Ádám – Lovász Márk: Chthulucén, antropocén, sötét ökológia. (2017) https://aszem.info/2017/10/chhulucen-antropocen-es-sotet-okologia001/
(8) V.ö: Timothy Morton: Dark Ecology. For a Logic of Future Coexistence. Columbia University Press, New York, 2016.
(9) https://alkotomuveszet.hu/keptortenet-marias-istvan-a-k-a-horror-pista-szent-sebestyen/