Sugár János munkáiról könnyű írni. Ennek oka, hogy alkotói technikájában és művészetről vallott gondolataiban egyaránt központi szerep jut a félreértésnek mint a kommunikáció egyik lényeges és termékeny elemének. Így aztán bárki kísérelné meg műveinek értelmezését, hibái miatt felelősségre sosem vonható, hiszen a munkák tartalmazzák, sőt néha egyenesen provokálják a félreértést. Kényelmes téma tehát… Vagy mégsem?
A történet szálai dr. Zsuk magántanárhoz nyúlnak vissza, e XX. századi szovjet kutatóhoz, aki grafikus ábrázolások telepatikus közvetítésével végzett sikeres kísérleteket a húszas évek derekán (1) , és akinek ábráit Sugár már legelső kiállításain felhasználta. A korabeli kísérleti eredmények művészeti kontextusba emelése kiváló alkalmat nyújtott és nyújt ma is számára a képzőművészeti alkotás és befogadás egységes elméletének modellezésére. Minthogy e kísérletek a vizuális kommunikáció közegfüggő jellegét kutatták, megidézésük revelatív hatása a tudományos világkép azon újkori felismeréséhez hasonlítható, amely a fény kettős természetét leíró módozatok reciprok, nem pedig alternatív mivoltát jelenti ki, magyarán a fény nem így vagy úgy, hanem így is, úgy is viselkedik. Akárcsak a nyelvi, vagy éppenséggel a vizuális közlés. Sugár e kétarcúságon a jel alkotói és befogadói oldalának értés–félreértés kettősségét érti, miközben rámutat az utóbbi ontológiai jelentőségére (2). Vagyis egy műalkotást lehet nem érteni, megérteni és félreérteni, amelyek közül az utóbbi kettő azonos értékű befogadás.
A művész alkotói technikája tehát a félreértésen mint alternatív világteremtésen alapul, ez ver hidat – akár kozmológiai értelemben is (3) – a műben testet öltött nem-lineáris alkotói gondolatmenet és a befogadó megértésvágyának lineáris rendezettségigénye között. E viszonyrendszert modellezi a tárlat fő műve, a központi teremben elhelyezkedő kétalakos szobor, amelynek térdeplő és fekvő alakja közt, egy érintésre utaló dermedt gesztus mágneses terében lebeg egy hatalmas 2-es szám.
Sugár azt vallja, hogy a kellőképpen konzekvens és radikális alkotói hozzáállás az általa használt modellek működésének záloga, s kialakításukban a véletlen és szándékolt elemek, a megértett és félreértett jelentések mágikus módon találkoznak, kiteljesítve a műalkotás–befogadás komplementerpár világleíró képességének tökéletességét. Ez a – főként anyaghasználatában és médiafüggetlen kifejezésmódjában megnyilvánuló – látens radikalizmus művészeti alternatívát teremt a radikális/szubverzív szembenállásnak, kiutat kínálva a modern-posztmodern-újmodern tradíciók közt vergődő művészeti gyakorlat számára. A heterogén anyaghasználat (pozdorja- bonbonműanyag-blue box-vászon, rajz-akvarell-fotó) és műfaji változatosság (rajzok, szobor, fotó, performansz, video) ellenére egységes módszer megértéséhez használható kulcsot nyújt a kiállított videó montázstechnikája, amelyben egy performansz-dokumentum és egy narratív video blue box hatás által fűződik egymásba (4), vágás nélkül ingázva a két világ között (szintaktikai értelemben azt mondhatnánk: hiányzik a mondatvéget jelző pont, a kijelentés a folyamatos vessző időtlen ritmusával operál, melynek ikonikus képe e kiállításon is többször felbukkan). A fellelhető toposzok (emberi sziluett, a vessző, fúrógép, stb), valamint az újraélesztett narrativitás a művész visszatérő motívumai, amelyek értelmezési nézőpontját ő maga a jövőbe vetíti, megfogalmazva, hogy: jelenünk csak múltként létezik egy távoli jövő számára, amely műveink új kontextushálóját alkotja majd. (5).
Bármely műtárgyat saját korának kontextusa határoz meg. Legalábbis ameddig e kontextusháló el nem avul. Azt követően a mű a „kontextusok légypapírjaként” működik – mondja az alkotó, s ily módon a munkáiban megjelenő sziluettszerű antropomorfizmus a jelentés légypapírjának feleltethető meg; hasonlóképpen teremt jelentésigényt a befogadóban, mint ahogyan a mű hoz létre kontextushiányt időbeli létezésével. Az pedig Erdély Miklós óta ismeretes, hogy a képzőművészeti alkotás tartalma az üresség, a teremtő hiány. Az az energia válik tehát e kiállításon világteremtő erővé, amely a megértés pozitivista és hermeneutikai értelmezése között feszül, és amelyet Sugár a white cube – blue box ellentétes modelljeinek szembeállításával generál, kettejük reciprok viszonyát állítva fel a félreértés dimenziójának bennfoglalásával. A kvantummechanika és a zen paradigmája olvad tökéletes modellbe e diskurzus által, a logika lacan-i dimenziói tárulnak fel (6), gondolati építmények, amelyek kibontakozásuk során teremtik önmagukat, oly egymásrautaltságban, amelynek időbeliségén túl nemcsak maga a kommunikáció mint helyzet, hanem a másik logikája mint tény a meghatározója. Magyarán: léteznek viszonyok, amelyeket az elszigetelt tudat egymagában, egyszemélyes logikával képtelen megérteni és leírni. E tanulságnak ismeretelméleti konzekvenciáin túl – a kiállítás értelmében – művészetelméleti következményei is vannak, mondhatnánk a művészet létjogosultságát támasztják alá, e viszonyok modellezéséhez egyedül alkalmas eszközzé nemesítve azt. És ebben rejlik e kiállítás legfőbb erénye, hogy egy egyidejűleg divergens és költői, narratív és gesztuális művészetmodell által egy lényegbevágóan fontos kijelentést tesz a művészet funkciójára vonatkozóan, elkerülve a modernista önreflektivitás radikális magányát.
Sugár János munkáiról tehát könnyű írni, a Check Your Six műveit könnyű befogadni, könnyű meg- vagy félreérteni. Vagy mégsem?
1 L. Vasziljev: Telepátia, a fiziológus észrevételei, Gondolat,
1964
2 lásd például az evolúciót, ahol a géninformáció-átadás félreértései
alakítják a történelem fonalát
3 Mint ahogy a fekete lyukból szingularitássá, tehát teljesen magába
szigeteltté sűrűsödött égitest teremt kapcsolatot újra a világegyetemmel,
az Einstein–Rosen hídon keresztül, megteremtve a gravitáció által megállított
idő továbbgördülésének lehetőségét. (http://www.krioma.net/Articles/BridgeTheory/EinsteinRosenBridge.htm)
E sci-fi írók által is kedvelt matematikai modellt maga Sugár is megemlíti,
szobrának egyik lehetséges (félre?)értelmezéseként .
4 blue-box = a videotechnikában használatos trükk, amely során a mozgókép
valamely összefüggő színfelületét (hajdanán egy bizonyos kék színt)
„átlyukasztják” és helyébe egy másik képet helyeznek
5 Lásd pl. a Perzsa séta c. művét. E megfogalmazása egyébként
megkapó módon rímel Heisenberg határozatlansági állandójának gnoszeológiai
következményeivel, hogy ti. a szubatomi történésekben a jelen és jövő
vonatkozásában nem, csak a múlt vonatkozásában vonhatók le következtetések.
(„Elvileg képesek vagyunk arra, hogy a múltat minden részletében megismerjük.”
Heisenberg, in John Gribbin: Schrödinger macskája, Akkord Kiadó
1999, 151 old.)
6 lásd Umberto Eco kiváló elemzését Lacan: Les Temps Logique-ban
leírt modelljéről, Strukturalizmus, Gondolat Kiadó Budapest, 248-255
old.).