A mikroszkopikus fekete lyukak és az átjárható féregjáratok ma már nemcsak a sci-fi és az elméleti fizika területén hódítanak, de a kvantumszámítógépek és a részecskegyorsítók világában is egyre gyakrabban felbukkannak, a golfpályák mesterséges mennyországát azonban egyelőre még csak a művészi fantázia birodalmában roncsolják szét. Kristóf Gábor és az általa létrehívott Untitleist Anonim Antigolf Klub ugyanis összekombinálta egymással a golf és a relativisztikus kozmológia, valamint a kritikai művészet egymástól mindeddig meglehetősen távol álló kultúráit. A kombinációban kulcsszerepet játszó kifejezés, az untitleist Kristóf nyelvi leleménye, az untitled és a titleist montázsa.
A spirituális vagy minimalista asszociációkat keltő címnélküliség jól ismert a képzőművészet világában, lényegében a nyelvi orientáció megtagadásáról, a vizuális képzelet szabadjára engedéséről szól, míg a torna címvédője a golf világában ismert fogalom, így az untitleist ironikusan egy olyan játékost jelöl, aki teljesen abszurd módon abból kovácsol erényt, hogy soha semmit sem nyer meg. Az Anonim Antigolf pedig a sajátos rítusok szerint élő anonim alkoholistákat és az anti-művészet fogalmát is játékba hozza, ami Budapesten a nem-művészet művészet hagyományát is jelenti, mindenekelőtt Szentjóby Tamással. Szentjóby ugyanis az intermédia bölcsödében – és most emblematikusan egyszerűsítek – Marcel Duchamp és George Brecht nyomán a művészet és a nem-művészet határainak eltörlését definiálta művészetként. [1]
A féregjárat az Antigolf Klub fikciójában nemcsak azért lehet a gyepmester (greenkeeper) rémálma, mert eltünteti és meglepő helyen löki ki magából a golflabdákat, hanem azért is, mert a kritikai művészet birodalma szokatlan és kellemetlen nézőpontokkal sérti fel a golf jóléti mennyországát. Ebben az elegáns és jómódú világban az ember uralja a természetet, és a tehetséges és jól felszerelt golfozó minden egyes pályán képes legyőzni a természeti akadályokat, képes kikalkulálni, hogy mekkora erővel és milyen irányzékkal kell megütni a golflabdát, hogy beleessen a lyukba.
A valódi, nem-kulturális féregjárat a fizikában két fekete lyuk és két téridő tartomány között teremt kapcsolatot, amelynek Albert Einstein és Nathan Rosen adott fizikai realitást, majd pedig John Wheeler, Stephen Hawking és Kip Thorne értelmezte az Einstein-Rosen hidat a kozmikus valóság részeként. Az Antigolf Klub tagjai pedig olyan kérdéseket vetnek fel az általuk alkotott „pályákon”, melyek az emberi elme és kultúra vonatkoztatási rendszerében összekapcsolják egymással a golfpályák és a féregjáratok lyukait, és különféle kritikai perspektívák megnyitásával a golfot nem egyszerűen sportként, hanem a kapitalista élménytársadalom allegóriájaként értelmezik.
Kristóf Gábort már jó néhány éve a golf kapitalista kulturális univerzumának dekonstrukciója foglalkoztatja, amely kezdetben szinterezett dekollázsok formáját öltötte, melyeken a golf szakkifejezései alkottak bomlott színmezőket. Az avantgárd décollage szaggatott „plakátfestményeinek” szinterezése már önmagában is egy szubverzív program, hiszen a popkultúrát „demateriálizáló” (szakítás, dörzsölés, roncsolás, stb.) antikapitalista dekollázs visszakerül az ipari tervezés és a design birodalmába: a szinterezés ugyanis egy ipari festési technológia, amely porfesték fújására és olvasztására épül. Kristóf pedig ezt az ipari, (külső és belső) környezetformáló technikát konfrontálja a képzőművészeti konstrukció (geometrikus absztrakció) és dekonstrukció (dekollázs, graffiti) hagyományaival.
A golf-képek esetében a dekonstruált szinterezés ráadásul a kulturált, azaz szabályozott és tipizált, „romantikus” természet több síkú lebontása is a sötét és melankolikus kritikai ökológia értelmében. [2] A golf szigorú szabályrendszere és zoológiai szakzsargonja ugyanis az angolkertek romantikus hagyományára építve egy olyan idealizált, egyszerre szép és vad természet uralására épül, ahol a röppályaszámítás és a technológia (különleges ötvözetű ütők) bekalkulálásán túl az győz, aki jobban uralja testét és szellemét. Ezt az idealizált és szabályos, humanista természetet szeretnék „tönkretenni”, illetőleg „felszabadítani” az Antigolf Klub nem is annyira anonim tagjai.
Az Antigolf Klub felépítése teljesen egyszerű, követi a Budapest Galéria boltozatos tereit, ahol az intermédián és a posztinternet művészeten szocializálódott alkotók a természet és a kultúra határait többféle módon is dekonstruálják, melynek során a golflabdák kozmikus asszociációkat is magukba sűrítenek: glóbuszok, csillagok, univerzumok lesznek, a lyukak pedig kulturális féregjáratok kapuivá válnak. A bejárat boltívei alatt először a SZAF (Fischer Judit, Mécs Miklós, Vándor Csaba) vakondos masinériája (Rekviem egy vakondért) sokkolja a látogatót. Az installáció szellemisége a dadától és az arte poverától a tárgyak életéig és ágenciájáig ível, amikor is az élőlények és a tárgyak akarata és cselekvőképessége a természettudomány antropológiáján keresztül az animizmus primitivizált világképére mutat vissza. [3] Ennek a szellemtörténeti háttérnek a művészi reflexiója fontos eleme Fischer Judit új materializmusának is, amely a tárgyak és a dolgok új reneszánszát, spekulatív perspektíváik szellemi divatját is okosan kiaknázza. [4]
A vakondos rekviemben ez a perspektíva egészül ki a buhera és a brikolázs közép-európai hagyományával, a rendelkezésre álló anyagok kreatív művészi felhasználásának szubverzív kultúrájával. [5] Rozsdás alkatrészekből és pöpec elektronikából összerakott steampunk hatású erősítő kelti ugyanis életre (látja el levegővel és „szólaltatja meg”) a vakondtúrásokba helyezett hangszereket, orvosságos fiolát és boros poharat. A dolgos kis vakond „vicces” szubverzivitása, az ezermester Kisvakond allegorikus alakja ráadásul visszavezet a régió antikapitalista és szocialista múltjába, hiszen egy csehszlovák figuráról van szó, Zdenek Miller teremtményéről, aki már 1957-ben a természet és a kultúra határait dekonstruálta. Az installáció a golf kapitalista perspektívájában kifejezetten egy vakondcsalogató (nem pedig vakondriasztó) berendezés, ami arra is utal, hogy a SZAF nézőpontjából a vakondtúrás nem kár, hanem inkább kapu, egy alternatív kulturális féreglyuk bejárata.
Petrányi Luca installációja (Aki a fű szavát meghallja) a kultúrát füvesíti a szó szoros és átvitt értelmében is. Az épített kultúrát fű levével itatja át, és ökofilozofikus bölcsességeket is fest a falra. A tér így egy kontemplatív és meditatív szubverzió helyszíne, amely a fű testét és lelkületét materializáló, fémhuzalokból és festett textíliából álló oltárt ölel körül. Az „élettelen”, golfpályává degradált fű így életre kel, hangot, identitást és ágenciát kap, és azt tanácsolja a látogatónak, hogy lépjen a „rendetlenség és az elburjánzás útjára”, mert azáltal lehet szabad, azáltal léphet ki a túlszabályozott kultúra keretei közül. A ráolvasásokra emlékeztető feliratok mellett a polcra helyezett fűtinktúra és az oltár titokzatos motívumai is a boszorkányság üldözött praxisát idézik fel, amely a koraújkor óta összekapcsolódott a női energiák kapitalista és patriarchális megzabolázásával.
A következő térrészben Martin Chramosta munkája, egy balatoni golfklub mágikus archeológiája (Balaton Imperial Amulett) szintén kápolnaszerű hangulatot áraszt magából. A tér centrumában egy fura, hegesztett „oltár” lóg le a plafonról, amelynek elemei fém kerítések motívumaira emlékeztetnek. Nem véletlenül, hiszen a művész archeológus a balatongyöröki elhagyatott golfklub leleteit, hulladékait hasznosította újra. A hely szellemét és vulkanikus fenségességét idézi meg a tanúhegyeket ábrázoló falfestmény, míg a középen függő oltárkapu akár egy féregjárat-központ is lehetne, hiszen számos kis – csillagkapura is emlékeztető – vas karikát tartalmaz, miközben valódi hegesztett kapuk és kerítések rozsdás elemeit rendezi újra.
A következő pálya „kápolnáját” Hoóz Anna textilképei és Jeneses Ádám (eden-jeneses) lentikuláris printjei díszítik. Hoóz digitális képeit a kiállítási vezető tanúsága szerint a Twin Peaks szoba golf jelenete inspirálta. David Lynch legendás alkotása a hétköznapi valóság kényelmes szépsége mögött mindenhol megbúvó őrület és szürrealitás paradigmája, ahol a mindennapi életet titokzatos átjárók, tükrök és függönyök kapcsolják össze az ép ésszel fel-nem-dolgozható, veszélyes élmények birodalmával. Hoóz gyűrődő, fodrozódó textilképei a golflabdákat reprezentáló fehér körökkel ráadásul megidézik az Univerzum einsteini téridő modelljét is, amely szerint a tömegek meggörbítik a teret, avagy az ismert metaforával élve: a kifeszített gumilepedőként elképzelt elasztikus téridő felülete a tömegek körül besüpped. Jeneses lentikuláris printjein a szürrealitás egy másik, jóval valóságosabb dimenziója lép be a térbe. Az egyik képen egy sarkvidéki vetőmagbank és egy golfpálya alaprajza váltakozik, a másikon pedig egy golfos életkép és Buckminster Fuller ikonikus kupolájának leégése. A golfpálya és a magbank lentikuláris hordozóján, a térképen ráadásul egy átégett folt, egy katasztrófa nyoma is látható, amely összekapcsolódik a másik print valóságával is, ahol a való életből vett golfozók távoli erdőtűz fényei előtt játszanak.
Borsos Lőrinc és a Legion (Borsos János, Ingatlan, Janky Máté, Kovács Máté, Lőrinc Lilla, Nozdroviczky Eszter) kápolnája egy posztapokaliptikus golfpályája, ahol a műfüvet fura sérülések tarkítják és még furább, fegyvernek látszó tárgyak lepik el. A Legion kollektíva identitása egyfajta anti-identitás, amely katonai, biblikus és szuperhősös asszociációkat kelt, de közben a sokaság (multitude) kreatív, antikapitalista anti-művészeti potenciáljait is mozgásba lendíti. [6] A legyőzhetetlen római légiók után a Bibliában már démonok légiója szerepel, a Marvelnél pedig egy személyiségzavaros antihős Légió, aki képes megsokszorozódó identitásával elvenni más hősök erejét és képességeit.
A Legion sokasága most a golfpályát roncsolja szét különféle gótikus hatású arabeszkekkel, amelyek kultikus animisztikus és szubverzív graffitis asszociációkat is keltenek. A szinterezés ráadásul Kristóf Gábor „szuperképessége”, ám most a nagyipari technológiák (fémek metszése és festése) a Legion „hasadt” elméjének köszönhetően kaotikus motívumokkal sértik fel a golf spektakuláris illúzióját. A művész légió számos szokatlan alternatívát (többek között egy régi iPodot és egy sátáni pentagrammát) is felkínál az abszurd – egy rendes golfpályán ugyanis max 18 lyuk lehet – 19. lyuk (ez a mű címe) megfejtéseként.
Az utolsó kápolnában Fridvalszki Márk és Kristóf Gábor elliptikus fekete lyuk „festménye” az oltárkép, amely kartográfiai hatású kiterítése a fekete lyuk valóságának egy okkult hangzású felirat kíséretében, amely Tupac Shakur utolsó interjújából származik: „the ground is gonna open up and swallow the evil” („megnyílik majd a föld és elnyeli a gonoszt”). Fridvalszki a modern vizuális kultúra archeológiája során már máskor is foglalkozott fekete lyukakkal. A Soundgarden híres slágerét idéző Black Hole Sun (2024) például egy napkitörésekkel borított Nap képének szuprematista (fekete kör) kimaszkolásával teremti meg a fekete lyuk illúzióját, ahol a napkitörések csóvái távolról emlékeztetnek az eseményhorizont kavargó akkréciós korongjára.
Kristóf Féreglyuk című videóinstallációja viszont sokkoló módon a fekete lyuk és a szétvágott golflabda képének hasonlatosságára épül, de tulajdonképpen egy a kiállítótér aknájába helyezett köralakú digitális animáció, amely pulzáló csillagszerű objektumot ábrázol. Az egykor rejtélyes pulzárokról később kiderült, hogy olyan pörgő kettőscsillagok, amelyek egyik tagja, ha nem is fekete lyuk, de neutroncsillag, amely „megeszi” a párját, mivel gravitációs ereje elszívja társa tömegét. A köralakú, mesterséges féregjáratok popkulturális karrierje amúgy szintén a digitális képalkotásnak köszönhetően pörgött fel az 1994-es Csillagkapu filmtől a 2021-es Alapítvány sorozatig ívelően.
A fekete lyukak „szakrális” művészeti terét azonban Kristóf golfos installációja (A rutin hatalma) erőteljesen destruálja a golfütő szerepébe helyezett fejszével és a számtalan kettévágott golflabdával. A kozmológia és a szórakoztatóipar kontextusában azonban kínálkozik egy ironikusan holisztikus olvasat is: a megismerés, azaz a golflabda szerkezetének feltárása „megöli” az illúziót és a játékot, hiszen kettévágott labdával nem lehet golfozni, de közben átjárót nyit egy másik kulturális dimenzióba, a kritikai művészet világába.
Ebben a másik világban a spirituális absztrakció és az ipari tervezés – legalább a bauhaus óta – jól ismert modernista párosa is új alakot ölt. A hétköznapi tárgyak és a hulladékok, a szórakoztatóipari képalkotás és a művészi asszociációk, az új materializmus és a relativisztikus kozmológia beszabadul a golf és a kapitalista társadalom szép új világába, és apró darabokra töri azt. A golfpályát, a romantikus természet kapitalista verzióját az Anonim Antigolf Klub ágensei lecserélik Donna Haraway egymástól elválaszthatatlan és egymással szimbiotikusan össze is nőtt természetkultúráira (naturecultures), ahol az amazóniai indiánnak, a kaliforniai biológusnak és a balatoni golfozónak éppúgy megvan a maga sajátos „természete”, azaz az általa felfogott természetről alkotott sajátos képe, mint egy dél-amerikai jaguárnak vagy Haraway border collie-jának, vagy éppen Miller vakondjának. [7]
Az Antigolf Klub anyagi sokszínűsége ráadásul a manapság egyre inkább életre kelő anyag sajátos logikájának és intelligenciájának tételezése felé vezet. Az új materializmus apostolai, Manuel DeLanda és Jane Bennett ugyanis arra mutatnak rá, hogy a különféle szerves és szervetlen anyagok sajátos szerkezete nagymértékben meghatározza az épített és az írott kultúra történetét is az ókori agyagvárosoktól a hipermodern elektronikus hálózatokig ívelően. [8] Az Antigolf Klub tagjai pedig nemcsak a golf különféle anyagait engedik szabadjára, de azok metaforikus és allegorikus tartalmainak kibontásával újjászervezik az Univerzum képét is, sajátos deleuze-i értelemben vett asszamblázst hoznak létre, [9] amelyben éppúgy megjelenik golfütő, a golflabda és a fű, mint ahogy a falfestés, a szinterezés és a lentikuláris print perspektívája is.
[1] Szentjóby Tamás: Csinálj egy széket! (1975) Lásd bővebben: https://exindex.hu/hu/kritika/a-nem-muveszet-mint-nem-muveszetelmelet/
[2] Timothy Morton: Ecology without Nature. Rethinking Environmental Aesthetics. Harvard University Press, Cambridge, 2007.
[3] Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek. Szimmetrikus antropológiai tanulmány. (1991) Osiris, Budapest, 1999.
[4] Fischer Judit: Azonosítatlan Repülő Tárgyak. DLA értekezés, MKE, Budapest, 2017.
[5] Claude Lévi-Strauss: La pansée sauvage. Plon, Paris, 1962. A brikolázs neovantgárd átértelmezéséhez lásd Havasréti József: Alternatív regiszterek. A kulturális ellenállás formái a magyar neoavantgárdban. Typotex, Budapest, 2005.
[6] Antonio Negri – Michael Hardt: Multitude. War and Democracy in the Age of Empire. Penguin, London, 2005.
[7] Donna J. Haraway: When Species Meet. University of Minnesota Press, Minneapolis, 2007.
[8] Manuel DeLanda: A Thosand Years of Non-Linear History. Zone Books, New York, 1997. Jane Bennett: Vibrant Matter. A Political Ecology of Things. Duke University Press, Durham, 2010.
[9] Gilles Deleuze – Félix Guattari: Mille plateux. Capitalisme et schizophrenie. Minuit, Paris, 1980.