Az első budapesti OFF Biennálé nemcsak rendkívül érdekes, hanem életmentő is volt. Szinte az utolsó pillanatban kapcsolták be a lélegeztetőgépet, amikor már majdnem teljesen elfogyott a levegő a kortárs művészet körül. Amikorra már tűrhetetlenné vált a kultúra és a kulturális intézmények állapota; amikor átalakítás címén az intézményrendszer kivéreztetése, bezárások, lefejezések, einstandolások folynak. [1] „Az OFF a sablonoktól, a megszokásoktól elrugaszkodó, önálló gondolkodás és cselekvés fontosságát hirdeti” – áll tájékoztatójukban. [2] Ha most nem itt lennénk, csodálkoznánk, hogy olyan perspektívát jelölnek ki, ami a művészet alapfogalmához tartozik, de itt és most mégis szomorúan be kell látni, hogy ennél aktuálisabb programot nemigen lehetett volna találni.
Az OFF céljairól létrehozói ezt nyilatkozták: „Azért [rendeztük meg], hogy megerősítsük a terület független képviselőit, és hogy együtt megteremtsük egy fenntartható, nemzetközileg beágyazott képzőművészeti színtér alapjait, amely alternatívát kínál az államilag finanszírozott művészeti intézményrendszer működésére.” (kiemelés T.E.) [3] Bár alternatívát és nem szembenállást említenek, a függetlenség az állami intézményektől és közpénzektől, valamint ennek gyakori felemlegetése [4], a programok, a művészek és helyszínek mégis egy mai ellenkultúrát jelenítettek meg és hoztak létre.
És valóban – legalább egy alkalomra bebizonyosodott –, létezik még erős, önálló művészeti szcéna. Ebben a helyzetben mind lélektani, mind politikai célból alapvető a potenciális szereplők aktiválása, és szükséges megmutatni, hogy valóban nem szorulnak az – elnyomó – hatalomra. Nem árt hangsúlyozni azonban, hogy ez az álláspont csak bizonyos kivételes helyzetekre érvényes, minthogy az államnak – a beszedett adókból – kitüntetett feladata (lenne) támogatni a független, önálló gondolatok megszületését, a kreativitást, a művészetet és művészeket, és ez alól nem menthető fel.
Az most nem nagyon érdekes [5], hogy kik csinálták, és az főleg nem, hogy milyen személyes motiváció vezérelte őket, hanem, az, hogy mit hoztak létre. Mindenekelőtt újrarajzolták Budapest művészeti térképét. [6] Ez akkor is így van, ha számos már létező galéria kapcsolódott a programba. A város kiterjeszkedett: északról délre és kelettől nyugatig, szabadtéri helyszínektől belső udvarokig művek által különlegessé tett helyek fonódtak a város szövetébe a Ploubuter Parktól a Szemrezonátorig és a krisztinavárosi egykori Postapalotától a Gólyáig.
A dinamikát természetesen a különböző típusú helyek – és művek – szövedéke adja, ahogy a kószálónak felbukkannak a szervezők által bevont, belakott, animált különböző korú, státuszú és állapotú házak, terek, intézmények, udvarok. Már ez a térkép is erjesztő, ahogy a különböző pontok – amelyek e belakással helyekké tett tereket jeleznek – lefedik a várost, lehetőségekre utalnak, és képzeletbeli útvonalakat lehet kijelölni ismerős, kevéssé ismert vagy ismeretlen helyek és alkotások között.
A stáb az időt is – mondhatni – fiatalosan dinamikusra szabta, ezt viszont túlzottan is, mivel egy főállású művészetlátogató sem tudhatott mindent megnézni (tudom, a „mindenről”, már le kellett volna szokni), olyan sok esemény, kiállítás követte egymást – egzotikus nyitva tartási időkkel. A diszfunkcionálisan hajtogatható papírtérkép szelektálta a látogatókat, a betűméret pedig az életkor szerinti természetes kiválogatódásukat eredményezte.
Az OFF-ot helyszíneinek típusai szerint tekintem át, azért, mert a téri fordulat óta [7] megnövekedett a helyek jelentősége, és azért is, mert a biennále maga szintén fontosnak tartja, hogy különféle helyeken vetette meg lábát.
Főállású kiállítóhelyek
Bár a galériák és a kiállítótermek a legkevésbé sem okoztak meglepetést – sőt, a résztvevő intézmények hasonló profilú és szokásos színvonalú kiállításaikkal kerültek az OFF térképére. Ennek az általuk képviselt művészet és a minőség okán is nagy jelentősége van, de amiatt is, hogy ezek olyan állandó, stabil struktúrát mutattak fel a változó, időszaki projektben, amely megbízhatóságot sugallt, minőségi alapot hitelezett.
Sok helyszínen társadalmi kérdések iránt érzékeny programok valósultak meg. Egy sor egyéni és csoportos kiállítás foglalkozott az emlékezet, történelem, identitás problematikájával, kiállításonként persze a múlt más-más szelete és aspektusa került a fókuszba. Néhány példát említve: Csáky Marianne Delete (Inda); Delaine LeBas: Mondj nemet az identitás-lopásra (Gallery 8); Katarina Šević & Tehnica Schweiz: Alfred Palestra (AKG, acb) és a Pilinger Erzsébet rendezte Küldj egy jelet lentről… című kiállítás a Knoll Galériában. [8]
A legnagyobbszabású kiállítás a főként videókból rendezett Újrajátszott történelem című volt a Centrális Galériában, a Toldi Moziban és a Platán Galériában. [9] Johne Some Engels (2013) című videója a jelenkori hatalmi viszonyok és a múltból örökölt kelet-európai viselkedésminták fájdalmas jelenlétét egy színészválogatás dokumentációján keresztül égette retinánkba és hallójáratainkba. A filmben egy amerikai casting-igazgató keresi Berlinben azt a színészt, aki Friedrich Engels szerepét legjobban el tudná játszani. Az alá-fölé rendeltség képlete tárul fel a fél óra alatt, a kiszolgáltatottság, a megfelelni akarás különböző regiszeterin folyó interakciókba egy-egy árnyalatnyi megalázó momentum ékelődik.
Alter
Egy alternatív biennálénak alternatív helyszínek felelnek meg igazán, amelyek e kontextusban már önmagukban is kihívóak, összességükben pedig egy párhuzamos képzőművészeti háló markáns jelenlétét demonstrálják. Az egyik legfontosabb tett talán az egykori MEO reanimálása volt. Bár a neoavantgárdra szakosodott kereskedelmi galériák – acb, Kisterem, Vintage – összefogásával sikerült az időszaki felélesztés, a leghíresebb egykori és mai konceptuális, illetve konceptualizmus-közeli művészek munkáit bemutató nagyszabású Bookmarks című kiállítással, mégis melankólia itatta át a tereket. Nemcsak azért, mert még mindig kifelejtik a nőket, [10] és hogy körben vágyakozó üres terek maradtak. A melenkóliát a művészetet ért veszteség okozta. Az időszaki megnyitás – bármilyen élmény is volt – egy tátongó hiányra mutatott rá. Arra, hogy a bőrgyárból átalakított kortárs művészeti intézmény csupán néhány évig, 2001 és 2004 között működött, és fájdalmat ébreszt amiatt, hogy e létező épületek [11] állhatnának a kortárs művészet rendelkezésére, mégis elveszettként kell számon tartani őket.
A működő Átrium Film-Színház (volt Május 1. mozi) adott otthont Németh Hajnal A vesztes című, kórusra és szóló énekhangokra írott performanszának. [12] Az előadás kétféle társadalmi, hatalmi szerepet vállalt (bukott) férfi vallomása köré szerveződik. A két férfit egy-egy nő – öltözete, szerepe alapján titkárnője – fogja kérdőre, [13] a párbeszédeket az egyén és az őt visszahangzó – szintén vesztes – tömeg hangja keretezi. A szerepekbe kódolt bukást felfejtő szövegben [14] – mely e modern oratórium vezérfonalát alkotja – a két párbeszéd (a kommunista politikusé és a vállalkozó bankáré) ironikus módon hasonló. Ugyanakkor a zene és szöveg rendkívül kontrasztos. Az egymástól roppant távoli világokat képviselő zene (eufóriájával) és a szöveg (ergonomikus pragmatizmusával) ellentéte – gondolatonként vagy szinte ütemről-ütemre – borzongató hasadásokat, illetve harmóniákat idéz elő.
Habár kiállítóhelyként sem vadonatúj a Gólya Közösségi Ház és Szövetkezeti Presszó, mégsem az élettől elszigetelt, „fenséges” kiállítóterem, ezért telitalálat volt Szász Lilla Pozitív [15] című kiállításának helyszínéül ezt választani. Itt ez a munka (film és fotográfiák), amely egy személyes sorson keresztül tematizálja a HIV és az AIDS problémáját, párbeszédre hív, és a hely megkönnyíti a közvetlen visszacsatolást alkotók és látogatók, tájékozottak és tájékozatlanok között.
Dan Perjovschi – ahogy mindig – hely- és időspecifikus művet alkotott (Az OFF rajz). A Dohány utcai Hátsó kapu ablakait terítette be kritikus pozícióból indított, spontán, aktív gondolkodással reagáló szellemes rajzaival. Részben ez a hely adott otthont Eperjesi Ágnes projektjének is. Három részből álló performatív munkája tudatosan aknázta ki a helyekből adódó lehetőségeket, vagy inkább: Eperjesi úgy választotta meg a helyeket, ahogy azt a performanszok megkívánták. Hatalmi szóval című sorozatának nemcsak témája és tartalma volt a politikai hatalom, a beszéd hatalma, a beszéddel kapott és azáltal kinyilvánított hatalom, a beszéddel történő hatalomgyakorlás és persze az elhangzott szövegekben megfogalmazott (politikai) problémák, hanem módja is: a helyszínek és a megformálás által magukban az eseményekben kapcsolódott össze politika és művészet.
Eperjesi aktivizált, poltikusokat és „nézőket” egyaránt bevonva valódi részvételre sarkallt és együttműködést valósított meg [16] (az más kérdés, hogy hatást mennyire fejtett ki mindkét irányba – azaz politikára és művészetre). Az első helyszín a parlament volt, ahol politikusok napirend utáni feszólalásukban elmondták azokat a beszédeket, amelyre a szerző megkérte őket. Olyan témákról szóló szövegeket, amelyekről – ahogy Eperjesi nyilatkozta – ő mint állampolgár szívesen hallana. „A műfaj pozitív példáit felhasználva próbálom a nézőt szembesíteni a hazai politikai beszédkultúra vigasztalanságával. A munkában megidézett államelnök és miniszterelnökök négy különösen fontos társadalmi kérdésben foglalnak állást.” – írta április 15-i e-mailjében. Május 6-án a K2 társulat előadásában magyar politikusok beszédeinek színházi feldolgozását láthattuk a Hátsó Kapuban, végül május 9-én a Szabadság téren az Eleven Emlékmű projekthez kapcsolódva folyt beszélgetés Gács Anna és Takáts József elöljáró beszédei nyomán. A videodokumentációt az OFFice-ban lehetett megnézni, de interneten most is elérhető. [17]
Uzsonna a szabadban
Az intézményi kötöttségeket tovább oldva a legkülönfélébb projektek és műtárgyak kerültek szabad ég alá: Szűcs Attila Planking Projekt című szobrától (egy Nagymező utcai udvarban) Koronczi Endre Ploubuter Parkjáig, pontosabban annak újabb manifesztációjáig a Népszigeten (47°33’39.1”N 19°04’12.9”E). Koronczi installációja ezúttal is a szabadság és illúziója, a szellem és a szemét, a magasság és a mélység egybefüggő képzeteit keltette. Sugár János tűzhelye Tűz a múzeumban címmel a Ráday utcai Rombusz Teraszon – mint egykor a Vesta szűzeknek – adott állandó őrzési munkát, Pacsika Rudolf Illetékesség című munkája pedig egy Henszlmann utcai lakóház udvarán foglalt helyet.
Pacsika egy alacsony fa pódiumon helyezett el körbe, egymással és egy pneumatikusan működő szerkezettel összekapcsolt tizenegy kerekesszéket, melyek bizonyos időközökben a körön befelé mozdultak el, majd vissza, kifelé, ezáltal a kör szűkült illetve tágult. „Nem tudni, mennyi történet, fájdalom, gyógyulás, félelem, aggódás terhe van ezeken a tárgyakon” állapítja meg tárgyilagosan a műleírás [18] – és valóban, ez alapozza meg a munka rendkívül nyugtalanító voltát. Az egész insatlláció fájdalmasan medikai, még a székekhez vezetett pneumatikus csövek is infúzióra emlékeztetnek. És nemcsak azt nem tudjuk, hogy mi ivódott már e tárgyakba, de azt sem, hogy vajon van-e, lehet-e, lesz-e (és mikor) közünk e tárgyak által felidézett és az installáció jelképezte helyzethez. Hiába Riot e mobil alkotás címe, a monoton, gépies mozgás a szűk mozgástérre emlékeztet, a szabályosság a kiszámíthatóságra (vagy még inkább az előírt úton történő járásra). Pacsika szerkezetei azonban nem sterilek, és a pontosság kínjától mentesek. Ez nem csökkenti az általa felvetett húsbavágó problémák súlyát, de a csekély lazaság mégis arra irányítja a figyelmet, hogy lehetséges egy kis játéktér, véletlen, menekvés.
E mechanikus mozgásban van valami játékosság is, és épp ez ébreszti fel a horrort, az az abszurditás, az az ellentét, ami a játékosság és tárgyak között feszül. Ezek a székek fogyatékkal élő testekhez kapcsolódnak, a szűk lehetőségek szorongató gondolatához, a kiszolgáltatottsághoz. Hogy ne legyenek kétségeink azt illetően, hogy a mű értelmezése a társadalmi mezőre is kiterjeszthető, a művész a lépcsőházban rajzokat, képeket helyezett el, melyek társadalmi és politikai kontextusba helyezik az amúgy is asszociációkban gazdag installációt. Bár időről időre kicserélte a képeket, ezáltal más-más hangsúlyokat kapott az egész projekt, ez inkább szolgálta a mű elevenen tartását, mintsem a jelentések szétszóródását. És e ponton nyer jelentőséget a „társasházi” szituáció, ahol naponta ugyanazok a látogatók is előfordulnak. Egy white cube típusú galériában is éppennyira erős lenne ez a mű, csak más felhangok szólalnának meg. A hétköznapi tapasztalat, a tér, ahol állunk és a mű megtapasztalása egyszerre, egymást keresztezve hat, ez a közeg introvertált meditáció helyett inkább extrovertált gondolkodásra sarkall.
Privát – nyilvános / Műterem, lakás
Magukon gyakorolták a magánszféra és a nyilvános szféra tereinek összeolvasztását, akik saját műterműket, lakásukat ajánlották fel kiállítások számára. Ez a Kis Varsó műterménél – talán a hatalmas tömeg miatt, vagy mert eltüntettek minden magánéletre utaló nyomot – fel se tűnt, az evidensen kiállítóteremként működött. Itt Zombori Mónika és Zsikla Mónika beszédes című kiállítást rendezett (Vörös farok és kék ceruza – a cenzúra esettanulmányai kortárs reflexiókkal), melynek történelmi része dokumentumokat tartalmazott a Fiatal Képzőművészek Stúdiója működéséről a szocializmusnak nevezett időszak alatt (a cenzúrák szempontjából, adalékul a cenzúra értelmezéséhez), a kortárs művek [19] aktuális felhangjait pedig Nemes Z. Márió és Seregi Tamás megnyitója erősítette fel.
Kamrában, íróasztalon monitor, könyvespolc előtt vetítővászon, fotelok mögött printek – valahogy így festett Simon Katalin és Vásárhelyi Zsolt saját lakásban megrendezett koncepciózus kiállítása, átlátszónak tekintve magánszférájuk és a nyilvános tér határait. A kiállítás egyébként a migráció, bevándorlás, kivándorlás, idegenség, másság, agresszió, indulat negyedszázada aktuális problémáival foglalkozott (pedig a megnyitáskor a bevándorlás kérdése még nem volt nálunk csúcsra járatva). A lakás mérete, a befogadható mennyiség, a művek egymástól való spirituális távolsága szofisztikáltan volt kimérve; jelentésük és együtthatásuk még intenzívebbé vált ebben a közegben (nem függetleníthette magát a látogató attól, hogy egy lakásban, mások intim terében jár), mintha a kurátorok külön tanulták volna a hatás-maximalizálást.
A kiállítás a címét az egyik műről, Hilla Ben Ari Mérlegállásban (2008) című 10 perces videójáról kapta, amely mottónak is beválik, nemcsak azért, mert az előszobában fogadott. Direkt és metaforikus jellegének egybefonódása révén bevezeti és össze is foglalja a lakásban látottakat. A tornagyakorlat az egyensúly megtalálását és megtartását jelképezi, a gyakorlatot szépen végző nő azonban féllábú, így sokkal nehezebb az egyensúlyozás – egyrészt, másrészt viszont az egészséggel, szépséggel, a másság elfogadásával kapcsolatos kérdéseket provokál szelíden, e kontextusban felforgatóan.
Clara S Rueprich Condition M (2006 3’53) című videója a – nem láthatóan ugyan, de tudhatóan, az agresszív fizikai bántás- és büntetéssorozattal végzett – fegyelmezés allegórája. Egy nagy csapat egyforma kutya egy kis ajtó mögött várakozik, figyeli az udvaron hosszú, keskeny sávban lerakott húsokat. A visszafogott kutyák kiengedésük után sem esnek azonnal a húsoknak, csak amikor engedélyt kapnak, falják fel az egészet egy morzsát sem hagyva.
E két munka között feszülnek a konkrét elvándorlásokat tematizáló munkák, mint Forgács Péter filmje (Hunky Blues. The American Dream, 2009, 100’), Adrian Paci virtuális hazautazást reprezentáló printjei (Back Home #2, #4, 2001), Krsto Papić Special Trains (1971, 15’38”) című dokumentumfilmje, melyben jugoszláv munkások tömegesen, orvosi vizsgálat után külön vonatokkal indulnak Németországba dolgozni. Közben elmondják, hogy miért keresnek külföldön munkát. Katarina Zdjelar videója ( The Perfect Sound, 2009, 14’30”) pedig a bevándorlók idegen akcentusát eltüntető logopédiai foglalkozást és annak velejáróit dolgozza fel. Keserue Zsolt albumát (10 years after selfie ) lapozgatva, melyet 10-14 éves tanítványainak rajzaiból állított össze, megállapíthatjuk, hogy e gyerekek kilencven százaléka gondolja úgy, hogy tíz év múlva külföldön fog élni. S hogy a kurátorok már nem ebben a lakásban laknak, mert négy éve Berlinbe tették át a székhelyüket, csak hitelesebbé teszi a szituációt.
A Mérlegállásban többféle szempontból is modellezi az OFF ideáját. Aktualitásával, problémaérzékenységével, komolyságával, az alkotások polifóniájával, a helyszín beszédességével és leginkább egyensúly-keresésével.
[1] A kulturális és az oktatási szféra utóbbi öt évben történő átszabása meglehetősen közismert. Az érintett intézmények felsorolása is meghaladná egy ilyen kritika kereteit, nem beszélve a temérdek publikációról. Néhány példa: az MMA Alaptörvényben rögzített jogosítványai, a megyei múzeumok újrarendezése, a KÖH átalakítása, jogkörének szűkítése, a jogilag nem megszüntetett Építészeti Múzeum gyakorlatilag nem létezővé lefaragása, a múzeumok (és kulturális közintézmények) karcsúsítása.
[2] http://offbiennale.hu/mi-az-off/
[3] Uo.
[4] Igaz, nem könnyű elhatárolni, mi tekinthető még közpénz által befolyásoltnak és mi nem. Pl. lehet-e közalkalmazott résztvevő, mégha önkéntesként is végzi itt feladatát, minthogy épp azért tud részt venni a projektben, mert van szabad ideje. Vagy az igen nagyra becsült Artpool: OFF-ba illő programjával a Szépművészeti Múzeumhoz való csatlakozása előtt is közpénzből működött. Lehet rugalmasságra hivatkozni (csak az ökör következetes), akkor azonban nem kell a közpénztől való teljes függetlenséget emlegetni.
[5] Sem személyes felelősségüket nem vonom kétségbe, sem kreativitásukat és pláne nem heroikus munkáikat, csak azt gondolom, hogy az egész ügy fontosabb annál, minthogy azt személyes önkifejezésnek tekintsem, vagy szemben György Péterrel, azon a szemüvegen keresztül nézzem, vajon miért csinálták. György Péter: OFF – Salon des Refusés. Élet és Irodalom, LIX. évfolyam, 19. szám, 2015. május 8. A kurátorok, szervezők és minden munkatárs neve szerepel az OFF honlapján:
http://offbiennale.hu/csapat/
[6] Bár a biennálé öt hetes volt, az újrarajzolás hatása nem öt hétre szól, mert ha le is radírozzák a térképet, a nyomok megmaradnak, és váratlanul aktiválódhatnak. Ha az aktív memórából idővel ki is törlődik, megmarad, mint Freud varázsnoteszában a viaszba nyomódott jelek.
[7] Az 1980-as évektől kibontakozó téri fordulat „összefügg az univerzális magyarázatokkal és egyoldalú történeti narratívákkal szembeni poszt-strukturalista kétellyel, és azzal a felismeréssel, hogy a pozíciónak és a kontextusnak központi, megkerülhetetlen szerepe van mindenfajta tudás létrehozásában.” Dennis Cosgrove: Mappings. London, Reaktion Books, 1999. 7. Idézi Polyák Levente: A térkép politikája és poétikája: művészi és építészi térleképezések. Helikon Irodalomtudományi Szemle, 2010/1-2. (Térpoétika), 204.
[8] Eperjesi Ágnes, Paul Horn, Ipsics Barbara, Kozári Hilda, Default Productions (Brückner János, Bódi Lóránt) munkáival.
[9] Kurátor: Molnár Edit, Páldi Lívia, koordinátor: Gadó Flóra, művészek: Susanne Kriemann, Meiro Koizumi, Heidrun Holzfeind, Carlos Amorales, Roee Rosen, Maha Maamoun, Clemens von Wedemeyer, Zbigniew Libera és Sven Johne.
[10] Művészek: Attalai Gábor, Altorjay Gábor, Bak Imre, Erdély Miklós, Hajas Tibor, Halász Károly, Jovánovics György, Kaszás Tamás, Keserü Ilona, Kis Varsó, Kokesch Ádám, Ladik Katalin, Lakner László, Maurer Dóra, Nádler István, Perneczky Géza, Société Réaliste, Szabó Dezső, Szalay Péter, Tót Endre, Várnai Gyula. A nők aránya pontosan 13% volt.
[11] Az épületről: Emődi-Kiss Tamás: MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény. Alaprajz, 2002. http://epiteszforum.hu/meo-kortars-muveszeti-gyujtemeny. Tatai Mária: MEO és A.P.A.!: a kortárs művészet első budapesti magánpalotái. Balkon, 2002/9. 42-45.
[12] Zeneszerző: Halas Dóra, kórus: Soharóza, szólisták: Csereklyei Andrea (szoprán), Mikecz Kornél (bariton) 2012–2015, 45 perc. „Bár egy színpadi helyzetet feltételez, A vesztes mégsem egy színdarab, és koncertnek sem nevezhető, mivel zeneisége olyan közvetítő elem, amely megidézi a zenét, de nem teremt egy domináns zenei atmoszférát. A darab egy szövegre alapuló performansz, ami az eszmékkel vagy a fogyasztói konformizmussal élő társadalom minden szintű bukásáról szól – ezáltal a vesztés passzív állapotáról általában. A különböző társadalmi pozíciók a diadal fénye helyett a bukás tényében egyesülnek. Ennek a gondolatnak a prózai megfogalmazása az elsődleges formai elem, erre épül a szövegek zenei előadásmódja és az előadók térbeli elhelyezkedése. Az énekek jórészt a szövegre reflektáló improvizációkból épülnek fel, a koreográfia a nézőtér és a színpad viszonyát használja” – nyilatkozta az alkotó. L. Hegedűs Claudia: Az elbukott személy a saját lelkiismeretével folytat párbeszédet. Interjú. http://7ora7.hu/hirek/az-elbukott-szemely-a-sajat-lelkiismeretevel-folytat-parbeszedet. 2015. május 18.
[13] Pszichoanalitikus feminista elemzést is megérne ez a két-két szerep, és interakciójuk. Az „elszámoltató” nő viszont aligha lehet titkárnő, inkább lehet a férfi lelkiismerete – ahogyan a művész nevezi (Hegedűs uo.), de lehet alteregoja, vagy még inkább animája.
[14] A szövegkönyv idézeteket tartalmaz Konrád György A cinkos című regényéből és Josef Ackermann, Deutsche Bank volt elnökének 2009. április 2-án adott nyilatkozatából. (Hegedűs uo.) És kísérteties a tartalmi áthallás Albert Camus A bukás című regényével.
[15] Tatai Erzsébet: „Soha senki nem távolodott el azért, mert HIV-pozitív vagyok, sőt azt mondhatnám, még meg is erősödtek ezek a kapcsolatok”. Szász Lilla: Pozitív. Artmagazin online, 2015.05.04.
[16] Claire Bishop: A szociális fordulat: a kollaboráció és elégedetlenei. Fordította: Somogyi Hajnalka, exindex, 2007. november 4.; Lázár Eszter: Együttműködésen alapuló művészeti gyakorlatok. A kurátori gyakorlat és diszkurzus szótára, http://tranzit.org/curatorialdictionary/; Erőss Nikolett: Részvételen alapuló művészeti gyakorlatok. A kurátori gyakorlat és diszkurzus szótára, http://tranzit.org/curatorialdictionary/
[17] Április 13-án az alábbi beszédek hangzottak el: Ewa Kopacz, lengyel miniszeterelnök – Szelényi Zsuzsanna: Hatalmi szóval – a többség csendességéről (beiktató beszéd); Thomas Hendrik Ilves, észt miniszterelnök – Kész Zoltán: Hatalmi szóval – az annektálásról és az igazságosságról (az észt függetlenség napján elmondott beszéd); Jose Mujica, volt uruguayi elnök – Ikotity István: Hatalmi szóval – a civilizációs modellről (a Riói konferencián elmondott beszéd) és Julia Gillard, volt ausztrál miniszterelnök – Szél Bernadett: Hatalmi szóval – a szexizmusról és a nőgyűlöletről (parlamenti beszéd).
[18] http://pacsika.blogspot.hu
[19] Kiállítók: Borsos Lőrinc feat. Bak Imre, Brückner János – Miloš Toth, Laci&Balázs (Hatházi László és Antal Balázs), kiállítás design: Kaszás Tamás.