Akaratán kívül is elévülhetetlen szolgálatot tett a művészetnek Tarlós István óbudai-békásmegyeri polgármester, miután fenyegetése nyomán eltűntek a közterületekről Andres Serrano kiállításának plakátjai, a népözön pedig elárasztotta a környéket, amely valamikor Berda József kedvenc bohémfészke volt. Nem ez az első eset, hogy az amerikai fotográfus művei felháborodást keltenek, s az sem először történik, hogy Budapesten botrányt kavar egy képzőművészeti világprodukció. Nem oly rég az osztrák Hermann Nitsch Kiscelli Múzeum-beli bemutatója kavarta fel a kedélyeket. A nagy vihar láttán Nitsch csak annyit mondott: kevés olyan hely található a nyugati kultúrféltekén, mint a magyar főváros, ahol még mindig ekkora felháborodást provokálnak alkotásai, amelyek már rég szabályosan beágyazódtak a 20. századi európai művészet értékrendszerébe, így jelentőségüket komolyan már senki sem kérdőjelezi meg.
Nitsch és Serrano szinte egyetlen témája az emberi test, valamint annak anyagai és kontextusai. Csak míg az osztrák akcionista cselekvésművei már rég beteljesítették azt a destruktív fogalomtágító küldetést, melynek nyomán alapvetően kitágult az esztétikumon belüli erkölcsi tartomány, addig Serranónak kissé később jutott ugyanez a feladat egy másik kultúrkörnyezetben. Pedig a rítust eszményítő Nitsch és a látványt lemerevítő Serrano között óriási a különbség, tekintve, hogy ez utóbbi az igazságot a szépség szofisztikált ipari prizmáján át láttatja. Ha megbotránkoztató hatást vált ki, akkor azt nem az ábrázolás mikéntje okozza, hanem a tabuként kezelt emberi test, vagyis maga a téma: annak a tényszerűsége, hogy egy adott kultúrszférában elsőként nyúlt a szenthez, az érinthetetlenhez.
A Cindy Sherman, Robert Mapplethorpe vagy Stephen Lupino kialakította portrémintákhoz, illetve erotikus műfaji standardokhoz Serrano fotográfiai értelemben nem igazán tud hozzátenni. Nála a szociográfiai mozzanat válik meghatározó értékké, amely önmagában se nem szép, se nem csúnya, csupán igaz vagy hazug, valós vagy valótlan. Ha a felvételek címei nem tárnák fel a művészetileg teljesen emészthető és élvezhető látvány tárgyának eredetét, úgy a vér- és vizeletfröcskölést vagy spermacsurgatást esztétikai kategóriaként bemutató képeket mikroszkopikus sejt- vagy szövetfelvételeknek is hihetnénk. Serrano megnevezi a megnevezhetetlent, láthatóvá teszi a láthatatlant, mert az ábrázoltat nem rejti metaforaköntösbe. Az alkotások azonban így sem túl felkavaróak, mégpedig azért, mert minden az esztétikum tartományát idézi, a visszataszítóban is a kontempláció lehetősége csillan fel.
Serrano ügyesen vigyáz rá, hogy a zsurnalisztikai dokumentumfotózásnak még az árnyékát is elkerülje és hogy a nyers valóságot monumentalitásában tegye jelenvalóvá. Tisztában van vele, hogy minden a hétköznapiságra utaló mozzanat a blaszfémia és a közönségesség felé vinné el az alkotói szándékot. Ezért külön ügyel a háttéri hatásokra; a halottasház miliőjét is olyannak mutatja, mint egy műtermi díszletet. A Levizelt Krisztus című sok vitát kiváltott felvételén mitológiai hangulatot teremt a közeg fényviszonyainak mesterien kialakított homályosságával, amelyben az ”anyag”, az emberi nedv szinte felmagasztosult szubsztanciává alakul (olyan, mint egy áttetsző mézesbödön).
A Serrano opusával szembeni fenntartások forrását az erkölcsi előítéletekben lehet felismerni. Az erkölcsileg érett és szilárd – ezzel egyidejűleg toleráns – környezetek azonban emészthető élményként ítélik meg ezt a jelenséget, amely fotográfiai szempontból csak egy jól becsomagolt ipari produkció. Abban azonban teljesen tökéletes.