Akár a kiállítás mottójának is megtehetnénk az egyik kereskedelmi rádió tudományos műsorának kissé megváltoztatott felvezető szövegét: „Merre halad az emberiség? Hogyan változtatja meg a science-fiction a világot?” Somogyi Hajnalka – a LuMu kiállításának kurátora – ugyanis olyan műveket állított ki, melyek valamilyen módon reflektálnak az 1945 és 1989 közötti időszak tudományos-fantasztikus univerzumára, a hidegháború és az űrverseny, a technológiai forradalom és a bolygónkat fenyegető pusztulás akkoriban felvetett kérdéseire és problémáira, és a belőlük fakadó elképzelhető, azaz lehetséges következményekre.
„A kellően fejlett technológia nem különböztethető meg a mágiától.” (Arthur C. Clarke)
A jól végiggondolt, számos alternatív befogadási útvonalat kínáló kiállításból két mű azonban kilóg. Pawel Althamer munkásságának fényében elég gyenge ötletnek tűnik az az Önarcképnek nevezett robotváz (2009), amelyre saját ruháit aggatta. A mű alcímében jelzett mágus-szerűséget a bábú testtartásával, a fejére biggyesztett tollal és a vállára dobott mobiltelefon-füzérrel jelzi, továbbá azzal, hogy a figura – mintha egy szertartás táncát járná – lassan önmaga körül forog. (Különösebb nehézség nélkül az is megfigyelhető, hogy a mobiloknak ugyanaz a márkájuk – így a projektet akár bújtatott reklámnak is tekinthetjük.)
Kaszás Tamás installációja (Kollapszista emlékmű – Múzeumi pre-konstrukció, 2010) egy viszonylag ismert jelenségre, a rakománykultúrára vagy -vallásra (cargo cult) támaszkodik. Az idegenek, ebben az esetben az amerikaiak által hátrahagyott tárgyak köré felépült legismertebb „bálványimádás”, a John Frum-kultusz például máig él Vanuatun, s különösebb nehézség nélkül találhatunk olyan kortárs műveket is, melyek ezt a témát járják körül.
Kaszás víziójában a civilizációnk bukása után fennmaradt ismeretlen funkciójú tárgy (egy „fakutya-bevásárlókocsi„) plexiüveg mögé zárva jelenik meg, a hozzá kapcsolódó oltáron karcolt „barlangrajzok” láthatóak, kiegészülve műanyag flakonokba ültetett növényekkel (melyeket biztosan gondoznak e furcsa kultusz „papjai”, a teremőrök). E mű pandanjaként is felfoghatóak Kokesch Ádám objektjei, ezek a jövőbeli, (akár mágikus) desifrírozásra várakozó, futurisztikusnak tűnő (üres) jeleket, „üzeneteket” kibocsátó „energiacsapdák és szenzorok„.
„A lehetőség határai egy módon deríthetők ki: ha túllépsz rajtuk a lehetetlenbe.” (Arthur C. Clark)
Miután az emberiség meghódította és feltérképezte a Földet, a hatvanas években belekezdett az űr gyarmatosításába. Az ismeretlen meghódítására törő, újra meg újra felbukkanó atavisztikus ösztön jelenik meg Anna Molska végtelenített videoklipjében (Perspektíva, 2003). A kissé didaktikus képsorokon a pionír ruházata, a fehér overall szkafanderre hasonlít (a sarkkutató és az űrhajós így egyetlen entitás két megjelenési formájává lényegül át), az emberi alak által vonszolt-húzott perspektíva-háló, a valóság birtokbavételének eszköze összegubancolódik, a felfedező pedig végül elbukik, hogy aztán minden kezdődhessen elölről – így a befogadó az emberi küzdés egyfajta szimbólumával találkozhat.
A YBA körébe tartozó Jane és Louise Wilson a világűr meghódításának első pillanatait, a Bajkonurból fellőtt űrrakétával kapcsolatos archív felvételeket használja fel (Dream Time, 2001) A különböző eseményeket bemutató lassított felvételek négy képsíkon peregnek. Az akkoriban fenségesnek és modernnek vélt hőskor gesztusai, a küldetéshez felhúzott épültetek mára szomorúan elavultnak és kisszerűnek tunnek, amit csak megerősít a felvételek szemcsés, homályos jellege – a saját idejébe beledermedt, megvalósult sci-fi mindezek ellenére (vagy pont ezért) lenyűgöző látvány. Az űrkutatás fejlesztése szorosan összefonódott a hidegháborús fegyverkezési versennyel.
Deimantas Nerkivicius egy közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták kilövésére alkalmas litvániai katonai támaszponton készítette el – voltaképpen két részre széteső – filmjét (The Dud Effect / Besülés, 2008). A videó egyik fele afféle fikciós dokumentum – a katonai tábor egyik parancsnoka játssza el, hogy mit kellett volna tennie éles háborús helyzetben -, a másikban a kamera a bázis mai állapotát veszi számba. A pusztuló rakétasilók, széthordott építőanyagok képsoraiból pedig könnyen kikövetkeztethetjük, hogy Magyarország is része volt a rendszernek, hogy pl. a Császár község melletti volt szovjet, mára teljesen elhagyatott katonai bázis milyen célokat is szolgált valaha.
Üdítően könnyednek, demokratikusnak és humánusnak tűnik az az alternatív űrprogram, melyet Saso Sedlacek mutat be (Origami Űrverseny, 2009). A hőlégballonnal magasba juttatott, majd onnan egy mobilhívással elindított hajtogatott repülők egy olyan lehetséges új világot ígérnek, melyben nem a versengés, hanem az együttműködés az alapvető etikai norma – még ha ez pillanatnyilag utópiának tűnik is.
„A legjobb út a jövő megjósolásához annak létrehozása.” (Peter Drucke)
Egy másik légballonos mű egy fiktív (bár lehetséges) jövőképet, a „Spektákulum korának alkonyát” állítja elénk (Marie Hugonnier: Az utolsó körutazás, 2004), azt a pillanatot, amikor mi, a „konkvisztádorok” utódai bolygónk szennyeződése miatt kénytelenek vagyunk (megfordítva a szokásos folyamatot) fehér foltokat létrehozni, kihasítani a természetből olyan területeket, amelyekbe ember soha többé nem teheti be a lábát. A legújabban 2013-ra jósolt Armageddon eljövetelekor úgyis csak azok maradnak talpon, akik elvannak a civilizációs vívmányok nélkül, és kiismerik magukat a természetben. Szélsőséges esetben akár odáig is eljuthatunk, hogy életmódunkban visszaesünk az őskori szintre: föld alá bújunk, mint a vakondok, s fakéreg kabátunkkal beleolvadunk a természetbe (Daniel Roth installációja).
A kiállítás talán legjobb munkája, Csákány István helyspecifikus installációja (Borostyánszoba, 2010) már azt az állapotot mutatja, amikor az emberiség végképp eltűnt a Földről. A kizárólag fából kifaragott tárgyakból (mosogató, gumicsizma, konnektor, fogasra akasztott kabát, kisrádió, szekrényajtó meztelen nős poszterrel, radiátor) összeálló, valóságos méretű barkácsműhely (avagy sufni) afféle megkövült archeológiai leletnek tűnik, melyet üveg mögül csodálhatnak meg a jövő – ki tudja miféle – látogatói.
„Semmi sem fogható az álomhoz, hogy létrehozzuk a jövőt.” (Victor Hugo)
A kiállítás kiindulópontja két korabeli mű, Panamarenko bumfordi és egyszemélyes helikoptere (Portable Air Transport / Hordozható légi szállító, 1969) és Chris Marker kultikus filmje, a La Jetée / A kilátóterasz (1962). A fekete-fehér fotónovella nemcsak ma is élvezetes, hanem számos későbbi sci-fi inspirációs forrásául is szolgált (Tizenkét majom, Terminátor, Mátrix).
Míg e film meghatározta a eljövendő filmek jövőjét, Gerard Byrne összeállítása (1984 and Beyond, 2005-2007) arra ad választ, hogy miképpen látták 1963-ban az ismert sci-fi írók a Föld sorsát. A Playboy-interjúk nyomán dramatizált jelenetekben az írók (Asimov, Arthur C. Clark, Theodore Sturgeon) megszemélyesítői olyan kérdésekről beszélgetnek, mint hogy miként népesítik be az emberek a Holdat, hogyan működnek majd a háztartási gépek, lesz-e fizikai halhatatlanság, megmarad-e az Amerika és a Szovjetunió közötti fegyverkezési verseny, vagy hogy miképpen fog kinézni egy agglegény napja.
A mából visszatekintve ezek a víziók egyszerre tűnnek szörnyen avittnak, teljesen túlzónak vagy éppen totálisan pontosnak, s legalább annyira szólnak az akkori helyzetről, mint kidolgozóik személyiségéről. A tanulság pedig az, hogy minden jövőkép saját jelenének foglya, de az igazán kreatívak meg is előlegezik a lehetséges utakat. Bár hogy pontosan merre halad majd az emberiség, azt csak a jóisten tudja.