Ha lúd, legyen kövér: összes eddigi díjazottjának munkáival ünnepli jubileumi évfordulóját a LUMU-ban (korábban Ludwig Múzeum) a STRABAG (korábban Magyar Aszfalt) által alapított festészeti díj. A negyven éven aluli festők támogatására alakult pályázaton kezdetben négyen (a dobogós helyezettek és egy különdíjas), 2001-től pedig öten (a fődíjas és az alkotói támogatásban részesülő szerencsések) vehették át a pénzjutalmakat. A STRABAG kezdeményezése nemcsak a nagy összegű honoráriumok miatt jelentős, hanem mert komoly szakmai elismerést jelent a kiválasztottaknak – nem mellesleg megnyitja az utat a művészeti piacon való érvényesülés felé. A díjakról döntő zsűri (a Néray Katalin–Kovalovszky Márta–Hegyi Lóránd trió és a Műcsarnokot képviselő, aktuális vezető–kiválasztott kurátor duó) pozíciója alkalmas arra is, hogy választásával, értékítéleteivel egyfajta festészet-történetet írjon – akár úgy, hogy felismeri és követi az aktuális trendeket, akár úgy, hogy kis „rásegítéssél” maga generál újabbakat.
Ez a felismert „szükségszerűség”, a trendkövetés mutatkozik meg a kiállításon: látványosan tarol ugyanis egyetlen – alkotókként természetesen különböző meggondolásokból és technikákkal kivitelezett – „stílus”, a fotórealizmus. A kilencvenes években az új médiumok betüremkedése a festészet területére nemcsak Magyarországon volt általánosnak mondható, de talán sehol sem terebélyesedett el ennyire. Éppen a különböző realista technikák imitálásával vagy alkalmazásával készült művek döbbenetesen nagy száma vezet oda, hogy hatásuk teljesen kioltja egymást, pedig kisebb koncentrációban talán egyedileg is nézhetőek volnának. A művek tematikája és műfaja is egysíkú: a figurativitás reneszánsza mellett az ezredfordulón feléledt Csipkerózsika-álmából a tájképfestészet – ennek tudhatjuk be, hogy a tájábrázolás újragondolásában jeleskedő Szenzária csoport tavalyi díjazottját idén egy újabb követte. Szabó Ábel (1974) hiperrealista ipari tájképei egy olyan fotográfia benyomását keltik, ahol a látóhatár felé futó, hangsúlyozott perspektíva (út, vonatsín) enyészpontja és az itt-ott felhőkkel pöttyözött ég széle összeér, s ahol ezt a vizuálisan előtérbe tolt transzcendenciát látszólag feloldják a képeken „hagyott”, a kompozíciót kissé megbillentő, esetleges elemek.
Első pillantásra ebbe a fotórealista trendbe sorolható Cseke Szilárd (1967) Velünk egykorú fák (2004-2005) című sorozata – na, meg talán abba is, ahogy a zsűri a korhatárt már-már elérő alkotók eddigi életművét (s nem feltétlenül a beadott pályaművet) ismeri el. Bár Cseke munkássága nem nélkülöz némi változatosságot, annyi bizonyos, hogy a festészeti divatok, sablonos témák használata mögött mindig felismerhető egyfajta irónia. Alulnézetre komponált erdőrészletei messziről digitális fotónak tűnnek: közelebbről szemlélve azonban a festőien szép, romantikus kép illúziója megtörik. A festmény ugyanis két rétegű: az alap megkapart absztrakt felületéből és az erre „helyezett”, elkent lakkfoltokból áll, a mű tehát egyszerre vizuális gyönyör (mint tájábrázolás) és intellektuális élmény (mint csiki-csuki kép).
Nem állíthatjuk azonban, hogy a zsűri csakis a stiláris egységet pártfogolta volna. Legalább annyira díjazták/díjazzák a sokféleséget és az egyéni kézjegyet. Király Gábor (1979) monumentális „életképei” (A sportoló reggelije, 2005; Bokszoló a nappaliban, 2006) sokrétűségükben is unikálisak. A meghatározhatatlan térben és megállított pillanatban létező hatalmas, bumfordi és stilizált alakok torz arányaikkal, rejtélyes cselekvéseikkel befejezetlen történéseket sugallnak. A fragmentum-jelleget erősítik a szokatlan képkivágatok és az a technika, ahogy az amúgy is roncsolt, elnyűtt vászonra felvitt felületek egyes részeit a művész megrongálja, lekaparja. Ép és töredezett részek váltakoznak, akár a pompeji falfestmény maradványokon – időbe és létbe vetetten, mégis időtlenül és határtalanul.
A díjazottak elismerése egyben a mester elismerése is – Maurer Dóra tanítványai persze már korábban is szerepeltek a pályázat győztesei között. Varga György és Kokesch Ádám nem csupán tanítvány, hanem az eddig „fű alatt” (piacon, moziban, üzlethelységekben) működő KLUB VH tagja is. Ez a csoport pedig éppen az elméleti problémák iránti érzékenységében, a közösségi kreativitásban erős, miközben tiszteletben tartja az egyéni látásmódok különbözőségét. Varga György (1966) monokrómba hajló művei egy valóságos, köznapi térrészletből (Lépcsőház I-II., Terasz, 2006) indulnak ki, de a minimális látvány csak kiindulópont ahhoz, hogy a játékosan-precízen megjelenhessen a csak kontúrjaival jelölt térelemek, a különböző síkok és felületek közötti különös, mindig változó viszony, az egymásra rétegzettség és a (korábbi művein is megjelenő) tükröződés. Visszafogott, finoman lebegő térviszonyok, töredezett látványelemek – a „minden egész darabokban” és a homályos, meghitt otthonosság furcsa keveréke.
A fődíjas Kokesch Ádám (1974) hinterglas technikával üvegre festett képei szinte elrejtőznek az óriási vásznakhoz, vizuális sokkoláshoz szokott néző tekintete elől. A tenyérnyi munkák nem kapcsolódnak a „valósághoz”, az egyszínű felületek vizuális elemei egy másodlagos világra, a jelek, piktogramok, szimbólumok területére mutatnak oly módon, hogy ezeknek a variábilisan felhasználható adatbázis-tagoknak (visszatérő motívumoknak) nincs, vagy csak nehezen feloldható a jelentésük. Modellek egy, a láthatón túli tartományhoz, amely éppen titokzatossága és egyszerűsége miatt oly vonzó, s mivel az alkotó sem orientálja a befogadót (a művek többsége a Cím nélkül címet viseli), a különböző, egyéni interpretációk tág és szabad teret kapnak. A homogén színekkel kitöltött négyzetek, téglalapok fölött, mögött, között felbukkanó egyszerűen bonyolult geometrikus motívumok miatt Kokesch művei felületesen köthetők egyfajta konstruktivista hagyományhoz is, de sokkal inkább egy olyan képkészítési és képnézési stratégia hírnökei, amely a látványbombák helyett egy konceptuális-érzéki, ha tetszik, intellektuális alkotó-befogadó kapcsolat létezését hirdeti.
Bár az évek során a fiatal művészek beérkezését a művészeti piacra, nagyban elősegítette, ha az utóbbi idők vizuális kliséit használták műveikben, az idei díjazottak listája arra utal, hogy a látványfestészet egyre veszít up-to-date jellegéből. Vagy legalábbis a trendkövető zsűri megengedett magának egy trendnyitó gesztust is.