„A kelet-európai ellenzékiek viszont – gyakran saját bőrükön – azt tanulták meg, hogy e jogok [társadalmi egyenlőség, igazságosság], vagy hatékony intézményültségük hiánya az egyént nem csak teljes mértékben védtelenül hagyja az állam önkényes hatalmával szemben, hanem egyúttal lehetetlenné teszi az állam fölött gyakorolt közösségi ellenőrzést is, és ilyen körülmények között a nézetkülönbségek bármiféle kifejezését vagy a spontán közéleti tevékenységek bármiféle megnyilvánulását csírájában el lehet fojtani.”
Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György közös műve, a Diktatúra a szükségletek felett – ahonnan az idézet való -, még a lengyelországi Szolidaritás mozgalom kifejlődése előtt keletkezett és az akkori kortársi represszív rendszerek természetét határozza meg a nyugati és a keleti baloldal párhuzamos elemzésén keresztül. A magyarországi kritikai baloldal kulcsműve elsősorban a bürokratikus sztálinizmus meghatározására törekszik, a Szovjetunió és a kelet-európai országok modelljeinek összevetésével, amelyhez, különösen a Heller Ágnes által írt második fejezetben (A politikai elnyomás és következményei) a legitimáció kulcsfogalmát, illetve a legitimációs válság összetételt alkalmazza. A hatalom legitimációs törekvése nem pusztán önmagára, mint a jelenben létező entitásra irányult, hanem azt igyekezett elérni, hogy „a legitimáció túlsúlyos típusát hagyományra alapozott legitimációvá alakítsák át”.
A hagyomány mint legitim kulturális referencia a rendszerváltást követően a Fidesz-kormányzat konzervatív kultúrpolitikájának vált kulcsfogalmává, amellyel a „szocializmus nemzeti útjának” a „polgári értékekre” való cseréjét realizálták. A hagyomány ebben a retorikában nem a kultúra kritikai újraalkotását, hanem az önmagában megjelölt végcélt jelenti, azokkal a köréje tartozó kulturális produktumokkal, amelyek megfeleltethetők a „nemzeti” jelleg elsősorban ideológiailag, mint esztétikailag körvonalazott kategóriájának.
Az első Fidesz-kurzus tehát e tekintetben és a maga szűk terrénumában meglehetősen artikulált álláspontot képviselt, míg a második, a jelenlegi, a kultúrát a totális ideológiai államapparátus olyasféle komponensének tekinti, amelynek a karaktervesztése már nem annyira a hagyománnyal, mint inkább az általános diktatórikus állami irányelvekkel van összefüggésben. Az egyre totálisabbá váló ellenőrzés alól a művészet területe ugyanúgy nem vonhatja ki magát, mint bármely más, financiálisan kiszolgáltatott szféra, de esztétikai preferenciákon keresztül mindennél erőteljesebben tükrözi vissza a társadalom szegmentált állapotát.
Még korábban a hagyomány nevében megkövetelt „kulturális nagyság” fogalmát is alámossa a gazdasági kényszerrel igazolt kultúrpolitikai erózió, vele szemben pedig nem áll semmi, csak a Műcsarnok ravatala mögötti, megálmodott homokvárak. Megvalósításuk épp annyira realisztikus, mint a miniszteri konflisok az Andrássy-úton. De a kérdés most nem ez, hanem éppenséggel a Hellerék által bevetett fogalom, a legitimáció kérdése az állami kulturális intézmények vonatkozásában, olyan körülmények között, amelyek visszautalnak a föntebb kiválasztott idézet által exponált problémákra, az állami önkény és az egyén, illetve a civil társadalom, benne a művészet szélsőségessé váló körülményeire.
Gulyás Gábor műcsarnoki kinevezésének processzusa tökéletes példája volt annak a helyzetnek, amikor a hatalmi önkény a szakmai szervezetek véleményének gátlástalan negligálásával, a szakmai ellenállás pedig tapasztalat, gyakorlat és szolidaritás híján magánbeszélgetésekre korlátozó tiltakozásokban, tehát, két, tökéletesen elkülönülő szférában bonyolította a maga ügymenetét. Gulyás Gábor csak a hatalom legitimációját kapta meg, a szakmáét nem, ez az egyetlen eszköze a bosszúnak azért, mert a szakma nem tudott kiállni a saját érdekeiért, és mert el kellett fogadnia a kizárásával meghozott döntést. A legitimációs krízist Gulyás konferenciával próbálta oldani, de nem számolt azzal, hogy apró lépésekkel is lehet elefántnyit taposni: kurátorok elbocsájtása, az elődjével szembeni nem túl elegáns viselkedés és cenzúrázott szakmai beszélgetések [1] csak még tovább rontják a helyzetet, amelyből ugyan Magyarországon nem következik szervezett tiltakozás, erre bízvást számíthat, csak a művészi működés autonómiáját gyilkoló, mérgezett levegő.
Erre pedig nem kellett sokat várni: a művész megkeresésére még a korábbi Műcsarnok-igazgató, Petrányi Zsolt vette tervbe Németh Ilonának azt a vándorkiállítását, amely több európai országot érintett volna, Budapesten pedig az Ernst Múzeum tűnt erre alkalmasnak. A művész szándékai szerint a videomű Heller Ágnes nagyanyjának, a bécsi egyetem első női hallgatójának a történetére épült volna, akit annak idején még paravánok különítettek el a férfi diákoktól. A filmötlet Németh feminista szempontú műveinek körébe tartozik, mint például az épp egy éve, a 2B Galériában kiállított, női elbeszélésmódra alapozott, 8 férfi című videó.
Végül azonban, a kultúrpolitikai körülmények hatására nem készült el a mű. A helyette, az Ernst Múzeum lépcsőházi terében demonstratív jelleggel bemutatott kétcsatornás videoinstalláció az eredeti szándék elhalásának, a gesztushoz vezető folyamat morális és pszichológiai okainak, a bonyolult eseményláncolat felvázolásának az összefoglalójává vált, Dilemma címmel. A projekt – eredeti szándékainak megfelelően, de végső soron a politikai környezet által meghatározott módon – túlnyúlik a magyarországi kulturális élet dimenzióin, és egyfajta kelet-európai, szimptomatikus protest-művé áll össze, amely sokkal inkább emlékeztet különféle testi kórságok által megtámadott szervezetre, mint „hagyományos” műalkotásra.
Németh Ilona állampolgársági státuszából fakadó kettős társadalmi tudata erősen politikus jellegű; a történelem és a kortársi jelen kritikai átélése tehát olyan reflektált attitűddel jár nála együtt, amely a létezésben való felelősségérzetet nem közhelyként, hanem morális kötelességként konstruálja. A társadalmi működésben való részvétel számára nem absztrakció, hanem konkrét feladat, és a rendszerváltás körüli időkben aktív politikai munkával járt együtt, miközben a tényleges cselekvés hatására művészete látszólag az autonóm irányba fordult. A kettős perspektívából fakadó nagyobb szabadságfok a művészet (praktikus) intézményrendszerének párhuzamos megtapasztalásával jár együtt: a szlovákiai és a magyarországi galériák és múzeumok, az őket működtető hatalmi struktúrák és a kontroll szerepét betöltő civil társadalom, a szakma krízishelyzetben való reakcióiról vannak összehasonlító tapasztalatai.
Közvetlenül a szlovákiai kiállítását megelőzően leváltották például a nagyszombati Ján Koniarek Galéria vezetőjét, aki egyben Németh Ilona kiállításának kurátora volt. A művész szerint a leváltás hatalmas tiltakozási hullámot váltott ki a művészettörténészek, művészek, kurátorok, de még a közönség és a folyamatban részt vevő sajtómunkások körében is. Az esemény szervezett civil ellenállássá alakult, mellyel párhuzamosan a művész úgy döntött, hogy a kurátorral szolidaritást vállalva, nem rendezi meg a kiállítását. A budapesti eseményeket tehát valamiféleképp megelőlegezte a szlovákiai kiállítás lemondása, amely jóval egyértelműbb helyzetben kifejtett morális gesztus volt, mint a dilemmában kulmináló műcsarnoki szituáció, ahol a lépcsőzetes és párhuzamos események sora inkább elbizonytalanító és általánosan demoralizáló jelleget öltött.
„Ennek a munkának a fogadtatása semmilyen irányból nem lehet pozitív” – mondta ki a művész egy rádióműsorban, a vele folytatott beszélgetésben [2]. Mondatával nem csak a metaforára (dilemma) való tökéletes rátalálást igazolta, hanem a bonyolult helyzet etikai és esztétikai mélységének a tudatos fölmérését is, az intézménybírálattal összefüggő tartalmakat, a politikai állásfoglalást, a személyes hangvételt. Nem dönthetett jól. Németh Ilonának az eredetileg tervezett autonóm mű létrehozása (az autonómia fogalmát itt az aktuálpolitikai, és nem a szélesebb, a társadalompolitikai tartalom kizárásának definíciós leírásaként használom, hiszen a művész eredeti műintenciója eleve a női emancipációs törekvések történetének egyik szubjektív példájára épült) és a dialektikus interpretáción alapuló, konfrontatív, intézménykritikai eseményének realizálása között kellett választania, és ő végül az utóbbi mellett döntött.
Az „esemény” státusz még a művész számára is hordoz bizonytalansági tényezőket: mivel mégis csak egy múzeumi tér lehatároló falai (e tekintetben indifferens, hogy az előcsarnokról van szó) között mutatta be, a produkció joggal tarthat igényt a „kiállítás” státuszára és minőségére. Ha viszont „kiállításnak” tételezzük, amely a művészet, illetve a művészeti produktumok szervezeti formája, akkor lehetnek olyan elvárásaink, amelyek fényében akár sajnálhatjuk, vagy – még erősebben – kifogásolhatjuk, hogy a tervbe vett mű nem készült el.
Fontos leszögeznünk, hogy a kiállítást a Műcsarnok per definitionem nem tiltotta be, és noha Németh Ilona fölajánlotta a vezetőségnek, hogy lemond a megrendezéséről, az ajánlatát nem fogadták el. Gulyás Gábor ahhoz is ragaszkodott, hogy a megnyitón maga mondjon bevezető szavakat. Az igazgató kinevezésének körülményei, az eredetileg a feladatra kijelölt, majd eltávolított kurátor, Páldi Lívia története (akit, mint a következő documenta egyik kurátori ágensét, már csak a Műcsarnok programjában megjelenő presztízsszermpontok miatt is érdemes lett volna az intézményben tartani), a kiállítás előkészítésének általános nehézkessége, de legfőképpen Heller Ágnes és az MTA Filozófiai Intézetének botránya (mely nem a legelső, tudvalevőleg, emlékezzünk vissza az 1973-ban zajló filozófusperre, a magyarországi kritikai marxizmus kivégzésének máig ható eseménysorozatára ugyanott), amikor a debreceni MODEM akkori igazgatója a konzervatív oldalról egyedüliként vette védelmébe a korrupcióval vádolt liberális gondolkodókat – tehát ezek az események együttesen járultak hozzá a nehéz döntési helyzet kialakulásához.
Németh Ilona egy héttel a Heller Ágnes körül kirobbant, provokációnak nevezhető események előtt, 2011. január 3-án készítette el interjúját a filozófussal. Hellert a kortársi kultúra olyasféle ikonjának tartja, akinek a magyarországi státusza nem esik egybe a nemzetközi megítélésével, és akit személy szerint sem, de mint művet konstruáló személyiséget sem akart bevonni egy általa kontrollálhatatlannak tartott kiállítási folyamatba.
Az Ernst Múzeumban kiállított videók közül a személyesebb verzióban, melyet Koronczi Endre készített a m.ikOn sorozat számára készült interjú melléktermékeként, és csak a kiállítás—esemény előkészítő fázisában derült ki, hogy fölhasználható a kialakult helyzetben, tehát ezen a felvételen megjelenik az imaginárius mű váza, még abban a fázisban, amikor az elkészülése realisztikusnak tűnt. Ezek szerint több videofilmből és egy nagyobb installációból állt volna. Hiányában az Ernst Múzeum kiállítási terei üresen maradtak, a művész a lépcsőfeljáróban lezárta a teret. A kordonnak és a megfeketedett padlójú, kihasználatlan térnek azonban akkor is van valamiféle drámai hatása, ha a művésznek nem állt szándékában a figyelmet a múzeumi funkciók visszautasításának és az Ernst Múzeum történelmi terének a percepciójára irányítani, noha a helyszín jelentőségének végig tudatában volt.
A kanonikus téren kívül eső szakaszban végül a dilemma tárgya (kiállítani vagy nem, és ha igen, mit) rekonstruálható a két videofilm segítségével, összesen 38 percben, mindkét esetben Koronczi részvételével. „A háttér vált előtérré”, mondja. Az első felvétel az amatőr, dokumentatív házivideók ellazult, spontán atmoszféráját adja vissza, a „dilemma előtti idők” relaxált, természetes elbeszélésmódjával. A második, hosszabb felvétel mesterséges konstrukció, amelyet az Ernst Múzeum barna széksorokkal berendezett terében készítettek el, lényegében fölépítve a tervezett kiállítás installációját, amelyet a felvételt követően le is bontottak, jelezve, hogy tudatos szerzői döntés, és nem például financiális nehézség eredményezte az ideiglenességet.
A beavatkozás a művész külső személyiségjegyeit is érinti, amennyiben túlhangsúlyos sminkjét maszkként viseli. A maszk-hatás konfrontatív viszonyban van az eszköztelen, primér elbeszélésmóddal, Németh gesztikulással kísért önfeltáró elemzésével, etikai alapú vívódásával, amelynek megvan az a kockázata is, hogy túlozott moralizálásként értékeli a néző. A két film kiegészíti és szét is tolja egymást, össze is csúsznak, és el is távolodnak egymástól, mint a valóság különböző rétegeihez tartozó lemezek, amelyeknek nem áll szándékukban valamiféle egységet létrehozni, hanem csak az egymáshoz való viszonyuk dialektikáját kínálják föl.
A magyarországi kulturális élet jelenlegi állapota az állam fölött gyakorolt közösségi ellenőrzés ellehetetlenülését tükrözi, ami azért különösen súlyos, mert csoportos szolidaritás híján kizárólag az egyén morális kompetenciáira bízza az ellenállás mérlegelését. Németh Ilona nem a művét, hanem a kétségeit vitte közönség elé, „meztelenebbül, mintha végig sétáltam volna a körúton”, azért, mert egy közösségi problémát maga a közösség nem tudott azon az etikai szinten diszkusszió alá vonni, amely elkerülhetővé tette volna azt, hogy az egyén kiszolgáltatottságának árán kelljen róla beszélni. A dilemma nem Németh Ilona dilemmája, hanem a magyarországi, sőt, a közép-kelet-európai művészeti színtéré, de nem látszik olyan koherens csoporterő, amely megvédhetné tőle.
[1] Alkotás útja, http://tilos.hu/archivum/listen.php?file=2011/12/08/tilosradio-20111208-2100.m3u
http://tilos.hu/archivum/listen.php?file=2011/12/08/tilosradio-20111208-2130.m3u
[2] From: Ilona Németh <>
Az Ernst Múzeumba Dilemma című kiállításom keretén belül meghirdetett december 7.i beszélgetés pillanatnyilag úgy áll, hogy a Műcsarnok nem tekinti hivatalos rendezvényének, viszont nem akadályozza meg a megtartását magánrendezvényként. Informális módon ezt az információt kaptam december 5.én este 7 óra 35 perckor a kurátoromtól telefonon.
Az elmúlt időben, a kiállitás előkészületei alatt, és aztán november 29.e óta naponta kértem a Műcsarnokot, hogy kérje fel a beszélgetésre a résztvevőket. Moderátornak Tatai Zsókát kértem fel, ő elvállalta, de ma kénytelen voltam visszamondani, mert a Műcsarnok nem kezdte el az esemény szervezését. A beszélgetésre általam javasolt személyek egyike sem felelt meg a Műcsarnok meg nem határozott kívánalmainak. Gulyás Gábor által a beszélgetésre javasolt három személyt elfogadtam, de szerettem volna a saját jelöltjeimmel kiegészíteni. Sajnos ennek az egyeztetése nem volt sikeres.
Van egy helyszín, egy sem nem megtiltott, sem nem engedélyezett időponttal egy „magánrendezvény” részére. Hétfő este 7 óra 35 perctől megrendezhetem, ha akarom. Több hónapos egyeztetés után a labda a rendezvény előtt két nappal landolt az én térfelemen. A beszélgetést a Műcsarnok . . .