„Amikor először láttalak énekelni,
Amikor először hallottam rezdüléseid,
Az egy extázis volt, extázis egyszer…
Meg akarlak ismételni, ahogyan a szívem ismétli ritmusát.
Ajándék vagy, fel kell vennem téged, hogy visszaadhassalak
magadnak.
Fényfal vagy, átjárnak az „Elveszett Paradicsom”
kémei.
Hős vagy, hozd vissza a csütörtökök ünnepét!”
– szól a szöveg…de elsőre mégis egyértelműen
a hang viszi el a „bulit”. A kis.terembe lépve, az
első és a későbbiekben is a legerősebb
inger a zene. Elsőrendű anyag, műfaji határokat
összemosó tánczenei hangzásvilág. A gyanútlan
látogató lába, ha csak le nem ült az elején
az e célra kihelyezett padra – illetve a tapasztalat azt mutatja,
hogy még akkor is -, önkéntelenül elkezd járni.
A falra vetített videón fiatal MC zenére nyomja a
szöveget, testével követve, diktálva a ritmust,
mellyel a körülötte állók is egyesülnek.
Mindez egy bár félhomályos, füsttel és
a diszkógömb táncoló fényfoltjaival átitatott
atmoszférájában. A party-kultúrából
ismerős kép, majdnem tegnap esti emlék…
Aztán látjuk a fiúkat civilben, baseballedzésen,
kínai büfében, a kis szobában egy szál
gitárral, és a fél-civil stúdióközegben
is. Portréfilmeket látunk. Öt MC portréját,
amelyekből kirajzolódik különböző
hátterük, származásuk, anyanyelvük, szenvedélyeik,
személyiségük. A portrék között a
bemutatottak tag-jei, a graffitti-kultúra stílusjegyeit
viselő aláírások villannak fel, persze csak
alázatosan, a zenei ritmus diktálta tempóban. Merthogy
a zene folyamatos. Szerencsére.
Az installáció által kínált élménycsomag
– a hang (zene) – mellett a kép és a szöveg mégis
csak együtt működik a legjobban. A cím költőiségét
csak erősíti a falszöveg. Az érzelmes, nagy
szavakat -…mindörökre,…„elveszett paradicsom”,…ajándék,
…hős, … ünnep, …emlék – a személyesség
jegyében könnyedén használja Németh.
A szinte már szerelmesen megszólító szöveg
egyes szám második személyében pedig egy mitikus
alak rajzolódik ki: az MC, a Művész alakja. De éppen
e költőiség miatt, illetve a mestereket látva,
hallva tudunk azonosulni a személyes szöveggel.
Németh Hajnal – feltételezhetően személyes
okokból – kiemel öt zenészt a 21. század elejének
határokat átívelő, underground tánczenei
világából, napjaink klubkultúrájából,
és egy művészi dokumentumfilmet készít
róluk. A dokumentáció rendben is van, a tárgy
konkrét, azonosítható: Berlin, a klubkultúra
egyik európai paradicsoma. Bar 11 – a szerzőnek ugyan még
nem volt hozzá szerencséje, de a videó tanúsága
szerint létező klub – és öt zenemágus:
David Devilist, IJ, Mando, Mystic Trainer, Yema, akik DJ Incognito zenéjére
pörgetik a nyelvüket.
Hogy miért pont MC-k, DJ-k, zenészek? A kortárs zenei
és vizuális kultúra csomópontjainak, átfedéseinek
sűrűsödése egyrészt egyre erősebben
érzékelhető, aktuális kulturális tendencia.
Másrészt Németh Hajnal munkáiban a zene és
a látvány összehangolása már a kezdetektől
jelen van, videóműveinek egyik strukturális meghatározója.
Az MC-emlékmű installációval a mai, aktuális,
nagyvárosi jelen egyik szegmensét dokumentálja, és
művészi kontextusba helyezve egyben ki is emeli azt.
De mi a helyzet a címben szereplő emlékmű fogalommal
a mát, az aktuálisat, a jelent ünneplő műben?
Az ismétlés hagyomány – olvasom a minap egy másik
intézmény, a Néprajzi Múzeum kiállításának
füzetkéjében. A hagyomány: ismétlés.
Valahogy összecseng ez a két dolog, nem tudok szabadulni a
párhuzamtól.
Az ismétlés Németh Hajnal új munkájában
is jelen van, egyrészt a kiállító térben
ismétlődő videó film által, másrészt
annak képszerkezetén belül, bizonyos szaggatottan visszajátszott,
srcatch-elt képsorokban. A hagyomány, a múlttal való
kommunikáció emlegetése azonban Németh művészete
esetében csak annyiban meglepő, amennyiben munkáinak
éppen a jelenidejűség az egyik legmegfoghatóbb
jellemzője.
Pedig a címben szereplő, erősen telített tartalmú
emlékmű fogalom kétségtelenül valamiféle
múlthoz való kötődést jelez. Németh
Hajnal tehát a jelennek állít emlékművet.
Emlékművet állítani a jelennek pedig csak úgy
lehet, ha a művész az időben előretolja pozícióját,
és sok év távlatából emlékezve,
sőt nosztalgiázva néz vissza a jelenre. A nosztalgiázás
gyanúját pedig a falon olvasható szöveg elvágyódó
stílusa is megerősíti: „…Elveszett paradicsom”,
„ …Hős vagy, hozd vissza a csütörtökök
ünnepét!”
Nem világos, hogy mi az elvágyódás ideje:
a múlt, a jelen vagy a jövő? Az idősíkok
összemosódása miatt azonban gyanús, hogy lineáris
időfelfogásunk szerint behatárolhatatlan ez a kor.
Talán inkább a jelen egy sajátos idő-tér
szelete ez: az elveszett paradicsom (még köztünk járó?)
kémeivel kapcsolatban álló, a csütörtököt
ünneplő hősök kora.
A hang, kép és szöveginstalláció együtt
egy virtuális emlékművet alkot. Virtuális egyrészt,
az összecsúszó időrétegek miatt, másrészt,
mert anyaga – a digitális mozgókép, a hang, és
a csak az UV lámpa fényében látható
felirat – fizikailag megfoghatatlan. Nem érinthető, de érezhető.
…és a zene még mindig jó…
…de ezen kívül is számos érzéki és
értelmi élmény csapódik e benyomáshoz.
Az installáció ugyanis több érzékünket
bevonja, elsősorban kettővel – a látással
és a hallással – operál. A falszövegben pedig
az érzékszerveket és érzeteket összekeverő
képekkel – „láttalak énekelni, hallottam rezdülésed…”
– tudatunkat is emlékezteti, hogy azok szétválaszthatatlanul
összetartoznak.
Az emlékezés szokatlan korú tárgyai, az MC-k
is más-más – angol, német, francia – nyelven szövegelnek.
Szövegeik szinte érthetetlenek, mégis érezhetően
„egy nyelvet beszélnek”, egyet egymással és
egyet velünk, azaz ugyanazt. Egy szubkulturális gesztusrendszerrel/ben
élnek. A szövegeik tartalma gyakorlatilag irreleváns,
a ritmus, a zene, a test mozgása a lényeg, illetve az ezen
alapuló közösségi élmény. Na és
a bekapcsolódás, azonosulás lehetősége.
Az installáció terében magával ragadó
„összérzet” alakul ki – gondoljunk csak vissza
a fegyelmezhetetlen lábakra.